Egy árny ugrott ki a résnyire nyitva hagyott ablakon és azonnal eltűnt a sötét éjszakában, amint beléptem a rendelőm ajtaján. –Csak egy macska. –nyugtattam magam, ám zaklatottságomat ez nem csökkentette. Becsuktam az ablakot és villanyt kapcsoltam a rendelőben.

A szoba közepén egy rajzasztal tele lapokkal, ceruzákkal és festékekkel, elég alacsonyan ahhoz, hogy a gyerekek kényelmesen alkothassanak. Az asztal körül hanyagul szétdobálva hevertek a plüssjátékok és a szivacsjátékok a feszültség levezetésére.

Fel is kaptam hirtelenjében a szivacsgitárt, hogy odasózzak valaminek, azonban hamar rájöttem, hogy nincs mit megüthetnék, csak saját magam. Én pedig mástól érdemelném a verést. A feleségemtől. Azt is már korábban kellett volna megejtenie, hogy magamhoz térjek.

A földre dobtam a puha játékot és lehuppantam a felnőtteknek fenntartott, egyetlen helyre a kanapéra. Mindig én ülök itt és talán az egyik szülő. Szinte mindig az anya. Talán ezért lehet, kicsit féltékeny a nejem.

Lefeküdtem, de idegességem szűntelen forgatta az agyam kerekeit, így csak nem jött az álom. Még egy narancsot is megpróbáltam befalni, de nem sikerült elsőre felbontani és mérgemben a falhoz vágtam. Az pedig halkan puffant, majd egy mackó ölébe landolt és ott meg is állapodott.

Az a maci ott ült, bután vigyorogva. Ostoba plüssjáték, mégis a munkám fontos része, hisz végül is ő veszi rá a gyerekeket a kommunikációra. „Ő egy kedves bölcs mackó, és nagyon titoktartó. Vele megbeszélheted, amit anyu és apu mond neked.” –szoktam mondani a kicsiknek, akik nekem nem nyílnak meg de neki igen. Úgy bántak a mackóval, mint ahogy vele bántak odahaza. Minden problémájukra fény derült.

 „Miért vagy rám mérges?” –kérdezné, ha élne, de persze teljesen tisztában vagyok vele, hogy ez „Miért vagy magadra mérges?” –kérdés lenne.

–Oh te ostoba! –ordítottam és valóban jól esett a mckó személyében magamat szidni, így hát felpattanva folytattam. –Nézz magadra! Kidobtak, mint egy megunt kutyát és ez valóban a te hibád! –akkor nem jutott eszembe, de örültem, hogy a környéken csak rendelők voltak, amelyek teljesen üresek ezekben az órákban.

–Milyen szépen indult minden. Imádtam őt és viszonzásra talált a szerelmem. Mindent megtettem hogy meghódítsam. A legjobb helyek, a legjobb ételek, a legdrágább pezsgők. És nem az anyagiak, a szellemiség volt ami vonzott. Ő megfogott engem és én is megfogtam őt.

A maci feje, talán egy gyenge szellőtől, talán csak a fáradt elmém játékaként enyhén előrebillenve jelezte hogy „folytasd”.

–Szerettük egymást. Egybekeltünk. Gyereket vállaltunk. Minden a megfelelő irányba haladt, de úgy látszik a családépítésre többet koncentráltam, mint a családra. Észrevétlenül elgyengült a láng és amit korábban éreztünk kihunyni látszik. –egy pillanatig elgondolkodtam a saját szavaimon. –Pedig nem tettem sem én sem ő semmi rosszat. Sajnos azonban semmi jót sem mostanában.

Vajon megfordítható z az állapot? Feléleszthetem a tüzet? –gondoltam magamban.

–Válaszolj! –ordítottam a macinak szegezve, mintha a kérdés hangosan is elhangzott volna.

A maci doki azonban a bárgyú tekintetével álcázott végtelen bölcsességéről tanúbizonyságot adva csak némán ült, mintha tudná, hogy a sors nem előre megírt. Mi magunk alakítjuk a tetteinket és bármilyen mélyen is legyünk, csak mi vagyunk képesek kimászni, senki nem emelhet ki minket.

–Zen maci. –mondtam halkan. Ez a név illene rá.

Aztán új erőre kapott lánggal a szívemben elindultam haza, a fejemben egy csodálatos nyaralás tervével, mely alatt ismét meghódítom a kedvesem szívét.