Kedves Zoltán! Kedves mindenki!

Javaslatod, hogy írjuk meg tapasztalatainkat, az átélt eseményeket, az ifjabb nemzedék részére – jó, okos dolog. Igazad van. Minden ember élete egy külön regény, főleg, ha már hosszabb időszakot fog át, mert a társadalmak, a körülmények változnak, és az ember „sok mindenen megy keresztül” élete folyamán.

Béla, a te szavaddal is élnék, miszerint nem tudom, mennyire van rá érdeklődés.

Az én elképzelésem is változott e kedves klub iránt. Belépésemkor másként gondoltam el, és most, jobban ismerve a tagokat, másként látom.

Megpróbálhatok abból a korszakból történeteket feleleveníteni, elmesélni. Most pillanatnyilag az ötlött eszembe, hogy kezdhetném a hatvanas évekkel. Rengeteg dolog maradt az emlékezetemben. Mások csak csodálkoznak, hogy emlékszek olyan régmúlt eseményekre.

Olvastam, hogy tudományosan kimutatott tény, akit érzelmileg jobban érint egy történet, az hosszú ideig emlékezik rá. Ha nincs érzelem az agy nem raktározza.

Én jól emlékszem arra a napra, (tisztában vagyok azzal is, hogy az idő vasfoga szobrászkodik, és a nagyon régi emlékeink eltorzulhatnak) mikor édesapám Cosmos márkájú tévét vásárolt. Olyant még nem látott senki. A Hargita-i átjátszót csak valamivel azelőtt helyezték üzembe. Volt sürgés-forgás az udvaron. Hordozták az antennát a háztetőről a cseresznye meg a körtefára. Csavarták a tévé beállítóját balra-jobbra, míg a képernyőn valami kép is derengeni kezdett.

Az udvari csődület arra vezényelt, egy, a dologban jártasabb embert. Adás-jel van mindenhol, fémtömeg kell neki – mondta, és rákötötte a huzalt a vaskos fémkályhához. Csodák csodája, az előbukkant kép nézhető volt.

Hogy melyik napon volt ez? Gherghe Gheorghiu-Dej ravatalát közvetítették, és ott volt a fiatal Ceausescu.

Mesélhetnék a Duna-csatornánál „eltöltött” időről. Hoztak egy határozatot, miszerint a rabokat visszavonták a nehéz fizikai munkáktól. (európai elégtételek) Miről van szó? A két part megerősítése sziklakövekkel. Sebaj, ezentúl elvégzi a közkatona. Két századnak, a hetes és a nyolcas, osztották ki a munkát. Én a hetesbe kerültem és annak idején divatos „hol a hetedik század” című film párhuzamán viccelődtünk, mert a túlfeszített emberi agynak kell a lazítás.

Mi lent voltunk a meredek partoldalban, Basarab és Fehér-kapu környékén. A leejtő hossza helyenként a negyven métert is meghaladta. Fölöttünk haladt az út, időnként ez is beszakadt, mert még nagyon frissen földelt volt. Ilyenkor gurult egy-egy tizenhat tonnás MAN dízel lefelé. A rajzfilmek bújhatnak el ezek mellett!!! (Norbi! A rendkívüli dolgok után nem kell a szomszédba menni!)

A megszokott munkanapokon négy-öt-kilenc tonnás gránit tömböket engedtek a nyakunkba (mondtam, hogy az út a fejünk fölött volt!). Sose lehetett tudni merre veszi útját a sziklatömb.

A nehéz munka meg olyan semmiségből állt, mint a kőtörés, és annak precíz elhelyezése, mert kényes volt a mérnők-ezredes, a szikla éle-sarka a víz felé kellett álljon megtörni a hullámokat.

Csupa kézi erővel forgattuk a hatalmas tömböket. Volt aki első nap leszerelt. Az első mozdulatnál ráfordult a kezére, helyben levitte négy ujját. Ismeri valaki a jelenséget, mikor egy több tonnás súly a magasból leesik? Azt, amikor több tíz méter távolságban megremeg a föld?

Munkakedvünkhöz vagy mihez, nem tudom, de számoltuk a baleseteket. Harminckét halott, több mint százhúsz komoly sárülés. A kiskatonák folytonosan jöttek-mentek. Három hónap már veterániságnak számított. Én kilenc hónapot húztam le.

Nem csodálkozom azon, hogy János hazatérésekor nem mesélt szenvedéseiről, aláztatásairól. Én se! Ki adja vissza azokat a fiatal, még kölyök életeket?!

Reggel hétkor indultunk, és este hétre tértünk vissza a laktanyára. Képzeljétek el, az ilyen munkát végző ember, hogyan lazít „szabadidejében”. A laktanyán belüli és környéki élet is hihetetlen lehet, annak aki saját szeme által nem győződhetett meg felőle. Kerítés csak a főkapu mellett volt, dísznek. A barakk vékony furnérból készült. Bent az emeletes vaságyak közt csupán emberszélességnyi hely volt hagyva. Zsúfoltság, hagyma és piaszag. Néha vérszag, mert a késelés elég mindennapos volt.

Azt se feledni, hogy Dobrúdzsában vagyunk. A környéki „települések” török családi tömörülésekből állott. A „főút” végéből végig tekintve, az út közepére kihelyezett tíz méter hosszú asztalt lehetett látni, rajta török lányok táncoltak. Senki be nem tette oda a lábát, mert élve nem került ki! Ez nem mese, nem vicc!!!

Nálunk a barakki bűz ellenére tisztálkodás volt, egy hosszú tusoló működött, és porosan, ahogyan érkeztünk, az volt az első dolog, hogy mindenki lemosakodott. Apropó por. A déli moslékunkat alumínium bödönben hozták a munkatelepre, egybe mindent. Kettőt löttyintettek tányérunkba, mi azonnal hasra vágtuk magunkat – már amennyire a terep engedte –, az előkészített rövidujjas felsőnkkel betakartuk fejünket, de hiába. Dobrúdzsában rengeteg a homok, és állandóan fú a szél. A harmadik falat már recsegett a fogaink közt.

De térjek vissza a tisztálkodáshoz, ez vonzotta a kurvákat, akár a gané a legyeket. A Medzsidia-i kurvák kedvelték a tiszta katonákat, ellentétben a koszos, részeges helybéliektől. Többször beköltőzött egy-egy lánycsapat a barakkba, a kaja se volt megvetendő dolog. Napok elteltével úgy kellett kirúgni őket. Nem is ment másként, minthogy a ruhájukat kidobáltuk, és a leányzók meztelenül szaladtak utána. Így végre hajlandók voltak távozni.

A barakkban minden kapható volt, amit a kommunizmus nem nézett jó szemmel. Együgyű-lágy-hiszékeny anyám gyerekétől az ópium, konyak, kurva, késelésig. A falakon horogkereszt, anatómiai rajzok és különböző idézetek egyenesen az olvasót megszólítva.

Nem tudom mennyi a valóság, és mennyi a cifrázás Rejtő légiójában, de hozzánk tiszt be nem tette a lábát. Nem létezett a román hadseregben az a magas rang, vagy akár fegyver, ami bátorságot adott volna hozzá. Csupán heccből is rákerült volna a pokróc, és szerencsével járt volna, ha csak a katona bakancsokkal ismerkedik, és nem a késsel. Amúgy is sűrű volt a forgalom a laktanya-büntetőszázad-börtön útvonalon. Egy fontoskodó természetű fiút hárman fogtak le, a negyedik addig rugdosta fényes nappal, míg az érkező mentőnek már nem volt mit kezdeni vele. Mindig figyelmesnek kellett lennünk, mi történik a hátunk mögött.

A forradalom időszakáról is le tudnám írni a látottakat, de csak így mesélve. Leülve a billentyűzet elé, anélkül hogy a fogalmazáson törjem magam, elég gyorsan megy. Ha érdekel valakit szívesen megteszem, de abban irodalmat ne keressen senki.

Ez alkalommal kifejteném egy véleményem is, miszerint akár hasonló, akár más történet pont olyan érdektelenséget eredményez, mint ahogyan említve volt e oldalon a Tibié.

Ahogy én írtam itt, elmesélni ellehet egy történetet, de ha valakinek elvárásai vannak, akkor az olyan kell legyen, mint például a Pillangó. Ott Charriére nem arra törekedett, hogy elmesélje mit élt meg, hanem arra, hogy egy sikeres regényt adjon ki. Az csak melles-leges, hogy volt egy alap története, amit saját bevallása szerint bőven tovább szőtt.

Szerintem a fiatal nemzedék is megfogható, nemcsak vámpíros és űrhajósdi dolgokkal, hanem szépirodalommal is, de ahhoz az irodalom irodalomnak, a regény meg regénynek kell lennie.

Többek közt szeretnék olyan dolgokat is, ha e közösség irodalmi megbeszéléssel-vitával is foglalkozna valamennyire. Gondolom mindenki hasznára válna, még akkor is, ha a kedvelt műfajok és stílusok eltérőek, ha megbeszélnénk, kiemelnénk néhány szöveg részletet, kortárs vagy klasszikus íróktól. Ki mit fedezett fel, melyik írótól, és esetleg be is másolhat egy rövidke idézetet, ami elnyerte tetszését. Nem tudom mi a véleményetek, az ilyen „kerekasztalnak” lenne foganatja?