Közös udvar 14.

           Szerdahelyi elvtárs több mint húsz napot töltött el a kórházban. Ez idő alatt szépen "összedrótozták" törött csontjait, megpróbálták eltüntetni  az ütések nyomait a fizimiskájáról, ami  nem sikerült a legjobban , mert mindkét arcán hegek  keresztezték egymást , ami arra engedett következtetni , hogy a kapitányt nem csak puszta kézzel ütötték , hanem  keményebb szerszámokat is igénybe vettek. Ennek, más jelei is voltak, mert a kapitány járása már egyáltalán nem volt olyan kemény, katonás mint annakelőtte. Sőt  az egyik lábára enyhén bicegett , a kórházból való kikerülése után egy hónappal is. Való igaz, alaposan helybenhagyták a kapitányt, és akik ezt megtették vele, legalább olyan profik voltak a verekedésben mint őmaga.

           Azidőtájt a rendőrverést , Bukarestnek is kellett jelenteni -- de azt hiszem ez a mai napig igy van--ahol meghányták vetették a dolgokat , kiszálltak, vizsgálódtak, ettek, ittak, mulattak , majd hazamenve meghozták a döntést, amit papiron küldtek el a helyi rendőrfelügyelöség fejének.

           Szerdahelyi elvtársat áthelyezték valahova a Maros Magyar Autonóm tartományba. Az új munkahelyét két héten belül kellett elfoglalnia. Amikor Sárával közölte a hírt, az mélyen elgondolkodott, mert veszni látta,  a közelmultban  szépen alakuló szerelmi életét. Ezen gondjával rögtön megkereste Bőzsikét, aki  a tőle megszokott rutinnal megválaszolta a feltett kérdést-- hogy mit tegyél? -- amig itt vagy, használj ki minden lehetőséget!-- azt meg remélem tudod, hogy férfiak mindenütt vannak. Ez olyan természetesen hangzott a Bözsike szájából , hogy Sára egy pillanatig sem gondolkodott , hanem megragadta az első alkalmat , hogy felujitsa szerelmi viszonyát bátyámmal. 

           Grósz úrnak az érzései azt sugalták, hogy ha nem hagy fel jelenlegi munkájával, nagyon könnyen a kapitány sorsára juthat, amit ő ki sem birna , mert távolról sem olyan edzett mint a Szerdahelyi elvtárs. Hosszas gondolkodás után arra a megállapodásra jutott, hogy bárhogy nézi a dolgokat az ő talpa alatt melegszik a talaj. Azonkivül, bár külsőségekben elkötelezett hive volt a rendszernek, belül  már rég tudta , hogy ez út amin jár sehova nem vezet,már csak azért sem, mert már az irány eleve nem jó. Előbb feleségével beszélte meg , és csak jóval később közölte a gyerekekkel ,hogy a kivándorlás mellett  döntöttek. A felesége jobban aggódott mint ő, mert úgy megszokta a munkanélküli jólétet , hogy elképzelni sem tudta , hogy a férje mihez kezd  ha kivándorolnak, szinte már elfeledte , hogy a férjeura kereskedő segéd volt amikor elvette feleségül. A dolog nem volt olyan egyszerű, mert lévén , hogy nem volt ortodox Izraelben  nem akart menni, másfelé viszont körülményes volt, éppen az állása miatt. Egy kicsit dillemázott, de nem azért volt ő Grósz úr , hogy ne tudta volna ki és felhasználni ismerőseit hittársait, arra hogy kivándorlási kisérletét siker koronázza. 

          Minekutána Grósz úr a gyerekekkel is közölte  kivándorlási szándékukat, Hilda, napiszinten  szállitotta nekem, az új fejleményeket, hireket  ezzel kapcsolatban, és mindig nagyon rám kötötte , hogy nehogy elmondjam valakinek, mert akkor az apukája nagyon megharagszik. Én ezeknek a hireknek egyáltalán nem örültem mert már két éve  sülve-főve együtt voltunk, és azt hiszem hazudnék , ha azt mondanám , hogy közömbösök voltunk egymás számára, a magunk tíz-tizenkét évével.

          Eljött az iskolai év vége. Vékony Karcsika majdnem megbukott a másodikosztályba számtanból, de Vékonyné addig piszkálta férjeúrát, amig az, egy olyan szép kenyeret sütött, a tanitó néninek , hogy attól azonnal átmenő jegy kerűlt  a Karcsika ellenőrző füzetébe, de a számtannal továbbra is baj volt, pontosabban nem is számtannal , hanem Karcsikával. Az is igaz, hogy Karcsika szivesebben ment apjával a pékségbe segiteni, mintsem a számtannal  hozta volna magát  közelebbi kapcsolatba.Viszont a pékségbe hozzá lehett jutni , friss forró kenyérhez, amit semmivel sem lehetett kiváltani Karcsikánál.