Közös udvar.

          Van nekem egy nyugdijaskorú újságiró ismerősöm. Olyan ötven évet dolgozott a bukaresti központi magyar lapnál, amelyik éppen az idén fejezte be nyomtatott pályáját, és ezzel kivonult a kézzelfogható , zizegő mivoltából. Ez az újságiró, a mai napig vadonatúj történeteket halászik elő emlékeiből, és ad közre , sajnos , most már csak a helyi lapokban. Egy alkalommal megkérdeztem tőle: Hogy csinálod ezt, honnan ez a rengeteg történet , hogy nem irtad meg eddig hiszen egy félszázadon keresztül ritka lappéldány volt az amibe ne irtál volna? Jót nevetett a kérdésemen,  és a következőket mondta-- félig komolyan , félig viccesen: Tudod az ember agyi kapacitása, véges, és telitődik, de ha valamit kiírsz belőle , rögtön helyet kap egy másik történet egy másik esemény , amit újfent megkell , meg lehet írni.

         Nos, ezek a gondolatok vezérelnek engem most arra , hogy lefölözzem emlékeim előbuvó bimbóit , és ezáltal helyet biztositsanak az újabb emlékeknek.

          Az ötvenes évek végén a Petőfi utcán laktunk-- hogy miért, azt itt most azonnal elmesélem. Annak előtte,  a Hortobágy utcán laktunk az anyám szülői házában, ami eleinte kicsinek bizonyult , annak okán , hogy ott lakott nagynéném is két fiával , akinek a férjét elvitték a háborúba -- túlélte , de soha többet nem jött haza, hanem valahol Budapesten látták többször is. Ez a tény,

nagyon megviselte nagynénémet, és bánatát az állandó partnerkeresésbe élte ki! Mi, ezt annak idején nem érzékeltük, csak már akkor amikor odaköltöztünk --az ő könyörgésére , és neki álltunk a házat kibőviteni, egy konyhával és szobával.Fürdőszobáról szó sem volt, mert az utcába még a viz sem volt bevezetve , és a villanyárammal való ellátás is akadozott.Szóval elkezdtük az épitkezést , de a legnagyobb pechünkre  egy olyan kőmüves mestert találtunk, akinek csak az egyik szeme volt meg ,mert a másikat elvesztette a háborúba. Ez nem lett volna olyan nagy baj, az viszont már igen, hogy a másikkal  sem látott jól. Nem részletezem-- felépitette a szobát meg a konyhát, ami csak két telet birt k,i mert a harmadik tavaszon egyszerüen kiborultak a falak az udvarfelőli részen. Otthagytunk csapot papot, nagynénit unokatestvéreket , és némi utánajárás után a Petöfi utcára költöztünk-- egy közös udvarra, öttagú családunkkal, ezerkilencszáz ötvenöt májusába. Én voltam a legkisebb,  a legérdeklődőbb és én értem haza legelőbb az iskolából, ennélfogva én tudtam meg legelőször,hogy az illető napon, mi történt a közös udvarban.

          Legtöbbször, az eseményeket parázs vita követte , mégpedig néhány ruhacsipesz miatt, amit állitólag Vékonyné tulajdonitott el Silághi (a magyar Szilágyi megerőszakolt román változata) nénitől, akkor amikor a ruhák kint száradtak a napon. Megjegyzendő , hogy akkoriban a ruhacsipeszek fából készültek, és olyan egyformák voltak mint két tojás -- ennélfogva nem volt ember a világon aki kiderithette volna, hogy előző nap a nevezett csipesz , kinek a gatyagallérját szoritotta száritókötélhez. Ilyenkor jött a képbe Szerdahelyi úr-- miket beszélek-- elvtárs, aki  a rendőrségnél dolgozott kapitányi rangban. Egyik este meg is szólitották Szerdahelyi elvtársat, hogy tegyen igazságot, amit,  mint egy nagytudású , de félig  részeg kapitány meg is oldott, a következőképpen -- kiadta parancsot:Írják rá a nevüket a csipeszekre!És a gordiuszi csomó meg volt oldva, egy időre, de csak egy időre , mert Vékonyné --akinek három kiskorú gyereke volt, a negyedik meg utba -- rájött , hogy az irást le is lehet kaparni, és kezdődhet minden előlről a ruhacsipesz háborúban.

          De, hagyjuk most Vékonyékat és Silághiékat, nézzük meg kik is laktak még a közös udvarba. Pusztán udvariassági okból kezdem Bözsikenénivel aki csak nekem volt néni, mert a harmincas évei közepén járhatottt, és  egy szobát bérelt a közös udvarban. A szobája nem volt nagyobb két és félszer három méternél, és csak ajtó leledzett rajta mert ablaknak már nem jutott hely. Ezért nyár időben az ajtó állandó jelleggel nyitva állt. Bözsike néniről nem sokat tudtunk, kivéve Vékonynét aki, a kelletténél is többet tudott. Töle tudtuk meg , hogy Bözsikenéni nem is olyan magányos mint amilyennek látszik mert, szerinte ritka nap az, amikor nincsenek férfilátogatói.

         Ezen az információn felbuzdulva határoztuk el a szomszéd sráccal ,hogy utána nézünk a Bözsike néni látogatóinak.Nagyon könnyű helyzetben voltunk, mert a szomszédház tűzfalán lévő szellőző nyilások éppen a Bözsikenéni ágyára  engedtek betekintést!

                                      folyt.köv.