Közös udvar 34.

           Viktort a pillanat töredéke alatt verte ki a hideg verejték,és  gondolta végig egész eddigi  életét, egészen  eddig a percig. Még arra is volt ideje gondolni, hogy esetleg elszaladhatna, de legjobb lenne ha megnyilna alatta a föld és elsülyedne valahova, ahonnan csak akkor bujna elő amikor már nem határolják egymástól az emberek, az embereket , határokkal. Eddig jutott, amikor a nő már  egészen közel volt hozzá és megkérdezte:-- Nem ismer meg? Viktor előbb levegő után kapkodott és csak azután válaszolt -- nem ismerek én itt senkit, igy aztán magát sem !-- Na, gondolkozzon egy kicsit, hátha mégis megismer, mert én ismerem magát! A hölgy sötét kendőjét egy kissé elhúzta az arca elől, és ekkor már Viktornak derengeni kezdett valami, de még mindig nem volt világos a kép, és a gyanú sem akart  eloszlani. Ez a bizonytalanság teljesen kiakasztotta, de legjobban az bántotta , hogy a hölgy azt mondta , hogy ismeri.

            A hölgy levette a kendőjét-- mintha csak negakarná igazitania-- megrázta a fejét. Szép hosszú haja vállára omlott, és csillogó szeme bátorságot kölcsönzött Viktornak aki felismerte benne azt a hölgyet akitől Mátészalkán érdeklődött az állomás , és vonatjáratok felől.

--Emlékszik , hogy mit mondtam magának amikor ebucsuztúnk az állomáson?

--Persze hogy emlékszem, hiszen azt mondta , hogy nem először segit a disszidálni óhajtóknak, de én azt akkor egyáltalán nem gondoltam komolyan, sőt ,már akkor meg is ijedtem egy kicsit.

-- Ne izguljon mert egy cipőben járunk, én is disszidálok, és ha minden igaz akkor együtt fogunk kiszökni. Viktor úgy érezte , hogy a saját csapdájába esett, akkor, amikor azt óhajtotta , hogy bárcsak lenne valaki akivel együtt mehetne. Nem ellenkezhetett magával, a hölgyet sem merte lerázni azok után , hogy bejelentette, hogy ismeri . Mindent egy lapra tett fel,hallgatnia kell a hölgyre, már csak azért is mert az  lényegesen több bizalommal volt iránta mint amilyen bizalommal ő volt a hölgy iránt.

          Már túlságosan is barátságosan viselkedtek egymással, és Viktort teljesen lenyügözte  a hölgy, amikor kész tervvel hozakodott elő.Szinte nem hitt a fülének, és a szemének amikor  a hölgy elmesélte , hogy este tiz órakor egy autó jön a város széléig, és ott felveszi őket és kétszáz forintért egészen a határig viszi  ,ahonnan egy olyan háromszáz méter után már osztrák földön vannak. Aztán a hölgy rákérdezett:-- Van valami pénzed ?-- Van!-- vágta rá Viktor,  a továbbiakban már tegeződve beszélgettek, és talán ez volt az a pillanat amikor Viktor teljes mértékben hitt a hölgynek.

-- Most már indúlnunk kell!-- mondta hölgy és felvette kis kézi táskáját és egy majdnem olyan méretű retiküljét. Annyi volt az egész csomagja. Ahogy a város szélére értek , az autó is megjelent,ami  szokatlanul gyengén volt kivilágitva. Beültek az autóba hátulra, fizettek, és várták az indulást. A soffőr elindult és uttalan utakon hajtott-- olykor csigalassusággal, máskor egy kicsit gyorsabban , de azt hiszem akkor sem haladta meg a harminc kilóméteres óránkénti sebességet. Menet közben a hölgy önkéntelenül is a Viktor vállára borult, amit  akár félre is érthettett volna , de most ez az  alkalom egyáltalán nem az  volt amire Viktor gondolhatott volna, ha egyáltalán tudott egyébbre gondolni mint arra , hogy már csak maximum egy-két óra , és osztrák földön lesznek ahol már nem lehet bántódásuk.

          Ahogy közeledtek a határhoz a hölgy annál inkább bújt Viktorhoz.Viktor zavarba volt, de a hölgy erre ráébredt , vagy megérezte , és megmagyarázta , hogy nem szeretné ha félreértené a dolgot, hiszen csak azért bujik hozzá mert rettenetesen fél. Ekkor Viktor óvó karjai átölelték és hallani vélték  ahogy szivük egyszerre dobban -- itt a szabadság kapjában.

          A soffőr  lassitott, aztán lámpáját hol erősebb fényre, majd tompábbra állitotta. Ez volt a jel, meg az is hogy egész uton tompa fénnyel jöttek, mert akkor tudták a határőrök , olyanok jönnek,  akik tovább akarnak menni, és ez előre megvolt beszélve.

         Viktor és hölgy lefeküdtek a földre és lassan kúszni kezdtek. A hölgy a háromszáz méteres kúszásban többször elfáradt , ilyenkor Viktor átvette táskáit, igy őmaga is lassabban haladt, és együtt tudták tartani a tempót!

         A hölgy megszólalt de  olyan halkan, mintha a földből beszélt volna:-- Tudsz németül? -- Tudok!-- Köszönni, munkát kérni és azt mondani , hogy szabadság! Egyelőre ez is elég, de jó lenne , ha többet tudnál ,mert én egy kukkot sem tudok. Nem sokára német beszédet hallotak: Die neue Gaste !