A kóbormacskákat több legenda övezi, mint akármelyik történelmi személyt. Szólják, hogy kilencszer kell a nyakuk kitörniük, hogy a következő szintre léphessenek; vagy éppen, hogy képesek suttogni a szellemekkel. Meg aztán ott van a kiváltságos fekete szőrméjű, aki arra billenti a sors iróniáját, amerre épp mások szeme láttára elhúzza a csíkot.

Egyikük – a falkában a legfiatalabb – félt a sikátorban tündöklő kutya falfirkától. A többiek nem nagyon törődtek vele; néha odamentek megnyalogatni bágyadtan, majd visszamentek a gyorséttermi csirkehúst majszolni a kukába.

De ő amint rápillantott, felállt a szőr a hátán, az ereszcsatorna mögé szaladt. Nyávogott. A többiek pedig vagy visszanyávogtak, vagy nem.

Aztán annyira ráunt, hogy a házköz lakatlan bugyraiba zárkózott pókhálókat kaparni. Megjelent néhány patkány, unottan rájuk piszmogott. Lengette a bajszát – köztudottan ezzel koordinálódnak.

De a közelben nem volt szemetes. Csak onnét kell enni, ahonnan a többiek. De hiába próbált vakmerő lenni – mindig elkapta a lidércnyomás.

Naphosszakat szemezett vele. Dorombolt, homlokot ráncolt, hátha megijed tőle az a csúf, randa kutya.

És ezt egyre bátrabban és ijesztőbben csinálta. Fel is szakított vele egy felhőt, kiömlött, ami benne volt; a firka pedig elmosódott. És nicsak: olyan szép kandúr lett belőle, hogy a mi kiscicánk egyből beleszerelmesedett. Meg kell hagyni, furcsa egy szerelem volt, de jobbat mégse lehetett kívánni; ez a kandúr tudta, hogy a nőstényekkel nem érdemes harcba szállni. Nem nyávogott vissza, még a kaja egészét is hagyta, hogy kedvese megegye. ÉS a komoly, határozott elhivatottság nagyon hízelgett a mi cirmosunknak. Képtelen volt a dorombolás abbamaradni. Igaz, a kandúr arca néhány lefetyelésnyi csókocska után kicsit elkopott; de végtelenül jóképű volt. Élt még a szomszédságban egy másik nőstény is; ment is közöttük a burleszk macskajaj, hajba kapás, sziszegés; míg végül a szomszéd pukkadozva vette tudomásul, hogy az eset reménytelen.

Azóta megpróbált félrenyelni egy doboz tejet. Kilencszer.

Aztán megint záporozott, és a kandúrnak nyoma veszett. A megözvegyült pedig ijedtében oly sebesen szaladt ki az út közepére; elcsapta egy futárfurgon – időre ment, meg sem érezte –, de csak egyszer. Az egyik szomszédja éberré nyalogatta. Még jó, hogy az is egy facér kandúr volt...