Két koporsó 45.

            Húszonkettedikére virradó éjszaka , nem csak a diktátor nem aludt nyugodtan , hanem egy egész ország nyugalma vált semmisé. Hallgattam a különböző rádiókat, amelyek nagyobbrészt eldöntöttnek állitották be az eseményt , mi viszont ebből, semmit nem éreztünk azon kivűl , hogy nagyon ideges volt a hangulat, ami elsősorban a bizonytalanságnak volt betudható.

            És igy folytatódott a délelőtt is egészen addig amig a román rádió déli hiradóját azzal kezdte, hogy : Isten és a nép nevében jelentjük , hogy megbukott a diktátor és jelen pillanatban menekül, de üldözik. Az irodai rádiómat a leghangosabbra hangoltam és kinyitottam az iroda ajtót. Mások is igy tettek, és a szabadság mámora  járta át sok -sok ember szivét. Már azt is öröm volt hallani , hogy Isten nevében, úgyanis azt a szót a román rádióban , még soha életemben -- nem hallottam. De nem mindenki volt boldog, mert a szekusunk éppen bennt tartózkodott az igazgató irodájába , és amikor meghallotta, hogy mint mond a rádió, egy csavarhuzóval belevágott a rádióba, amelyik azonnal elhallgatott. De akkor már késő volt mert a hangszóró is bömbölte  az örömhirt, és az emberek kirohantak a műhelyekből , és mindent maguk után hagyva, szélsebesen hazafelé indultak.

             Akkor nem tudtam kinek a megbizásából , vagy parancsából, de a hangszóróból, eltüntek a hirek és a telefonos kislány olvasott fel valami hülye szöveget , hogy: emberek ne menjetek sehova, minden jóra fog fordulni gondoljatok családjaitokra és a gyerekeitekre. De ezzel már senki nem törődött, hanem mindenki  igyekezett minél hamarabb elhagyni a gyárterületet. Később aztán megtudtam , hogy a szöveget a szekus fogalmazta meg, vetette papirra mit felolvastatott a telefonos kislánnyal , úgy hogy a hátánál állt -- ráadásul a lányka tudta , hogy fegyver van nála. Mikor, néhány nappal az eset után, nekem elmesélte még akkor is remegett egy kicsit, pedig máskülönben belevaló lány volt. Itt aztán elszakad a szál a szekusunkkal kapcsolatban és senki nem látta a következő év májusáig. Úgy eltűnt , hogy állitólag még a felesége sem tudta hogy hol van. A felesége szintén nálunk dolgozott a vegyi laboratóriumban kevergetett valamit vegyszereket , hogy mire volt az jó azt nem tudta senki.

              Aztán még volt egy néhány gyári jelenet amit nem feledtem el azóta sem. Egyik kolléganőm a nyakamba borult-- nem szerelemből-- sirva , hogy most aztán mi lesz velünk? Megkérdeztem tőle, hogy tán csak C-től kaptad a fizetésedet? De nem vártam választ hanem azt mondatm , hogy dolgozni fogunk, és amilyen naiv vagyok még azt is eltudom képzelni , hogy jobb sorsunk lesz, mint volt.

              Másik fiatalabb kollégám--akivel sohasem voltam pertuban-- hozzámszaladt átölelt  és azt  mondta tegeződve : Te, drága barátom,  sohasem gondoltam volna  , hogy  ezt is megérjük.

              A következő  eset csak néhány nappal az események után történt, de ide tartozik mert ez is egy olyan példa, ami azt mutatja , hogy az emberek örömükben olyasmit tesznek , amit más esetekben eszükbe sem jút.

              Volt egy nyugalmazott ezredes aki a légvédelmi oktatást tartotta nekünk, és akivel talán negyedévente  váltottunk néhány szót , de semmi egyébb  közös témánk nem volt-- ez az ember néhány nappal az események után amikor visszamentünk dolgozni amikor találkoztunk megölelt és  kezet rázott velem és mesélni kezdte , hogy mennyire örül , hogy megszabadultunk attól a "nyomorulttól". Érdemes lett volna vele tovább beszélgetni mert ismerte a diktátort, és azt hiszem még néhány érdekes dolgot tudott volna mesélni róla .Dehát ez nem a mesélések ideje volt, mert akkor már újra dolgozni kellett -- igaz televoltunk reménnyel és jövőbe vetett hittel. Ezeket az emberi cselekedeteket csak azért irtam le , hgy érzékeltessem , hogy az ember mennyire különböző módon  tud viselkedni adott helyzetekben, mennyire nem túd parancsolni az   érzelmeinek amikor a keserűség vagy a boldogság munkálkodik a szivében.

              A diktátor elmenekülésének hirére, egy órával , már én sem tartózkodtam a gyárban , hanem hazaindultam, kerékpáromon. A hazafelé vezető úton már "izott" a város ,kocsik raliztak le fel a városban kilyugatott zászlóval , éppen úgy mint a magyarok  '56-ban. És még mondja valaki , hogy nem tanulunk egymástól.

              Családom minden tagja otthon volt már. Leültem egy fotelba, bekapcsoltam a tévét, és érdeklődéssel figyeltem a hireket, amiket csak hallottam, mert  látni nem láttam semmit,   szemeim  megteltek könnyel.