Az írás fikció, a történet kitaláció, nem valódi személyek szerepelnek benne és nem tudunk arról, hogy ezek az események valóban megtörténtek volna. Bár, ki tudja …

Kate Pilloy - Tom Anag: Az érem mindkét oldala

III. fejezet / 1. rész

Másnap sem szólt Júlia, így szabad volt a délutánom. Az előző napi szemléltető túrát és az alkoholmámort viszonylag túléltem, valamivel jobb kedvem volt, így elhatároztam, keresek egy nyugodt helyet a gondolataim rendezéséhez.

Ekkora már ismertem az egyetemváros részeit, a két telep között egész jól ki tudtam igazodni. Én a kettes kollégiumban laktam, ahol általában a szegényebb, első-, másod-, harmadéves orvostanhallgatók kaptak helyet, de ezen kívül volt a külföldieknek, „tokosoknak” is egy kollégiumuk és persze a gazdagabbak gyermekeinek egy jobban felszerelt, újabb, korszerűbb épület. Tulajdonképpen az egyetemvárosból ki sem kellett volna mozdulnom, ha nem vállalok gyermekfelügyeletet. Volt ott élelmiszerbolt, gyorsétterem, kávézó, könyvtár, patika, sőt még ajándéküzlet is.

És hát Debrecenben voltam. A sosem látott városban. Az otthonom az ország másik végében volt, így Debrecenbe addig nem jutottam el. Pestre igen, de Debrecen túl keleten volt. Örültem nagyon, hogy egy ekkora városban tanulhatok én, a csendes kisváros lakója. Az interneten nézegettem képeket még otthon a városról, de a képek és a webkamera nem adta vissza azt az érzést, amikor a hatalmas Nagytemplom előtt állhattam. Csodálatos érzés volt! És a város is. Minden nagy, zsúfolt, rengeteg ember, sok üzlet. Tetszett a főtér, a szökőkutak, a szép kávézók. A lakótelepek viszont nem tetszettek. Zártnak, zsúfoltnak, hidegnek tűntek és mindenhol rengeteg volt a szemét. Nálunk, otthon, nem voltak ekkora bérházdzsungelek és több volt a fa, a park, a tér. Itt meg minden beton. Az elején nehéz volt megszoknom a nagyváros forgalmát is, a rengeteg buszjáratot és az embereket. A debreceni tájszólás érthető volt számomra, de keménynek hangzottak a szavak. A mássalhangzókat annyira megnyomták a szavakban a debreceniek, hogy ettől komolyabbnak, karakteresebbnek tűntek az ismert mondatok. A cívis virtussal is hamar megismerkedtem, így nem is nagyon mertem kérdezősködni, pedig jónéhányszor eltévedtem a város utcáin.

De az egyetem falai között is előfordult, hogy nem tudtam pontosan, hol vagyok. Rengeteg újdonság volt számomra. Az egyetem teljesen más világ volt, mint a középiskola. Itt is minden nagynak tűnt: az elméleti tömb, ahol az órák voltak, maguk a termek, a csoportlétszám. Rengeteg volt a tananyag is, volt olyan előadás, amin egy szót nem értettem, sőt rádöbbentem, hogy a kedvencemből, a kémiából is kevés vagyok. Iszonyatosan nehéz volt, messze nem olyan, mint a középiskolában. Szinte újra kellett tanulnom tanulni, magolni a rengeteg idegen szót. A középiskolában elsajátított latin tudásom mintha semmit nem ért volna. Ráadásul, mivel már augusztus végétől, szinte Debrecenbe érkezésem napjától, gyermekfelügyeletet vállaltam, alig volt időm a diákéletre. A legtöbben a gólyatáborban vagy a medikus héten ismerkedtek össze, én mindkettőből kimaradtam. Az elsőre nem volt pénzem, a másodikra időm. Akkor még a gyermekek boldogítottak.

Az előadásokat soha nem hagytam ki, a gyakorlatokon is igyekeztem részt venni, de igazán nem ismertem a társaimat, idegennek éreztem magam közöttük.

Akkor már megkaptuk a könyvlistákat, tudtam, miből kell készülnöm, csak épp a könyvre a pénz nem volt meg hozzá. Ráadásul, volt egy csomó anyag az interneten, de ahhoz meg könyvtár kellett, ott a nyomtatás pénzbe került. A legtöbb osztálytársam laptoppal rohangált, én meg spirálfüzettel és ócska, agyonhasznált középiskolai könyvekkel.

Borzasztó érzés volt szegénynek lenni! Nevelőapám mindig arra tanított, hogy nem baj, ha kilóg a segged a gatyából, de a felszerelésed legyen első osztályú. Asztalosként jól tudta, mennyit ér az éles szerszám. És egy rongyosra olvasott könyv, amit 14 naponta újra és újra ki kellett venni a könyvtárból? Amiből csak jegyzetelni lehetett? Orvosi kémiát? Biofizikát? Az anatómiáról nem is beszélve! Még a szavakat sem értettem, dehogy tudtam jegyzetelni! A tankönyveknek csillagászati áruk volt, például "Az ember anatómiájának atlasza" 23.000,- Ft-ba került. És persze ez csak az első kötet ára volt, a hármat együtt lehetett megvenni! És a kis apróságok, amiket be kellett szerezni, még sehol nem voltak: színes ceruza, szike, csipesz, gumikesztyű és persze lakat a szekrényre! Hát az enyémből még nem volt mit kilopni.

És közben jöttek a gyakorlatok is, rámeredtem a boncterem ajtajára, erő kellett hozzá, hogy belépjek oda. A kifőzött csontok látványa kiakasztott. Tudtam, ilyet még sosem láttam, csak épp abban nem voltam biztos, hogy akarok-e még egyszer ilyet látni. Kényszer volt számomra a boncterem, miközben a többiek a csontokkal viccelődtek. A mikroszkópos szövettani gyakorlatok már valamennyire jobban feküdtek, de oda meg a színes ceruzákat várták volna el tőlem, a csipeszekkel meg egyéb apróságokkal. Kellemetlen volt, mert nem volt megfelelő felszerelésem. És már a nyakamon voltak a félévközi demonstrációk, zárthelyi dolgozatok, tesztek vártak rám, könyvre volt szükségem, nagyon gyorsan!

Mindeközben lelki tusát vívtam magammal. Aznap délután, a botanikus kerthez vezető csendes úton lévő padot tartottam megfelelőnek arra, hogy ismét vitát nyissak magammal. Kellett, mert úgy éreztem, az agyam szétesik. A rengeteg gondolat szinte agyonnyomott. Hiányzott az édesanyám, a megszokott életem, rengeteg volt a tanulnivaló és néhány előadás horrorisztikusnak tűnt. Ráadásul ott volt a mindennapi lelki tusa a gondolataimban, a sejtjeimben, a zsigereimben.

Pro és kontra terv készült akkor, ott, a padon. Dideregtem az őszi kis kabátban, de tisztességesen átgondolni a jövőmet nem voltam képes. A lelki harc ismét hamar zárult, teljes kapitulációval, mint előző nap. Min gondolkoztam? Csak azon, hogy mit csinálok. Hajtottam magam előre, tanulás, vizsga, férfiak a pénzért, és újra és újra, minden nap ugyanez, de meddig mehet ez így? Akkor, ott, nem tudtam a választ megtalálni.