Az írás fikció, a történet kitaláció, nem valódi személyek szerepelnek benne és nem tudunk arról, hogy ezek az események valóban megtörténtek volna. Bár, ki tudja …

Kate Pilloy - Tom Anag: az érem mindkét oldala

I. fejezet / 2. rész

Mióta éltem így? Talán akkor már egy hónapja is volt, de nem, több is, hiszen január végét írtuk. Lassan egy éve történt, hogy mindenre elszántan, beadtam a jelentkezési lapot több orvosi egyetemre. Négy hónap múlva kiderült, felvettek Debrecenbe. Államilag finanszírozott képzés, és a Debreceni Orvostudományi Egyetem! Ujjongtam örömömben, hiszen ezért tanultam évekig, éjszakákon át magoltam, kihagytam a bulikat, mellőztem a srácokat, abbahagytam az atlétikát. Felvettek a hat éves, általános orvosi karra. Rá két év szakképesítés és teljesül a régi álom, azaz, tudtam, nyolc év múlva, belgyógyász leszek, gasztroenterológus!

- Gasztroenterológus? – kérdezett vissza Brigi, beleakadva a betűkbe, ezzel elárulva, hogy nem orvosira jár.

- Rettentő elszánt voltam! – nevettem egykori önmagamon. - És azt, hogy ezer akadálya van az álmom beteljesülésének, nem voltam hajlandó tudomásul venni. Tudod, alapvetőn csendes, de magabiztos lány voltam. Nem érdekelt a divat, nem voltam túl nőies. Nem vágytam arra, hogy műszempillám, műkörmöm, piercingem legyen. Nem jártam kozmetikushoz és nem szőrtelenítettem a lábamat. Eszembe sem jutottak ezek a dolgok, mivel egyszerűen nem éreztem, hogy fontosak. Azt gondoltam, az életem nem erről szól. Azt mondták rólam, én mindent el fogok érni, mert öntörvényű, határozott lány vagyok. Pedig csak tudtam, mit akarok, és ezekért a vágyakért bár harcoltam, elérhetőek voltak anélkül, hogy fel kellett volna adni önmagam. Tudtam mindig dönteni. Ha féltem, megmondtam. Vagy féltem szólni és rossz döntést hoztam. De azt felvállaltam.

Sosem kívántam a cigarettát, az alkoholt, a drogot. Eszembe se jutott, hogy kipróbáljam. Minek tettem volna? Mikor mindent, amit akartam, megtehettem mindenféle tudatmódosító nélkül is. Ha rossz kedvem volt, sírtam, ha jó, nevettem. Tudtam önfeledten, vidáman kacagni, fájdalmasan zokogni, hisztizni, ha úgy éreztem, az jót tesz a lelkemnek. Nem értettem, miért kell berúgni azért, hogy egy jót szórakozzak, miért kell füstöt szívni, hogy ellazuljak. Miért kell alpárian káromkodni, ha mérges vagyok? A társaság kedvéért? Önző voltam, nem érdekelt a társaság kedve. A magam kedve érdekelt, és én egyetlen tudatmódosítóra sem vágytam. Kíváncsi sem voltam arra, hogy mások miért teszik. Úgy éreztem, hogy nekem ez így jó. Saját akarattal rendelkeztem, és volt egy célom: az, hogy orvos legyek és gyógyíthassak.

És ekkor megtudtam, hogy felvettek, és mehetek az ország második legnagyobb városába, Debrecenbe, tanulni!

Apám azonnal bejelentette, nincs több tartásdíj, betöltöttem már a tizenkilencet is. Hiába volt, véleménye szerint, anyám gonosz terve, hogy egy évvel később adott iskolába, végre leteltek a középiskolai évek, így az ő kötelezettsége is, innentől gondoskodjak magamról. Amúgy is csak papíron volt az apám. Amikor megszülettem, a DNS vizsgálat eredményeként elfogadta, hogy az anyámmal eltöltött hat hónapjának én vagyok a hozadéka, és hogy anyám képes volt szeretni őt annyira, hogy vele közös jövőről álmodjon. Anyám naiv volt, apám akkor már nős. Születésem óta fizetett, és végül is, nem utált. Ünnepnapokon még fel is hívott. Meg akkor, hogy közölje, ennyi volt, nincs több pénz.

Anyám könnyes szemmel, büszkén ölelt át a sikeres egyetemi felvételem hallatán. Aztán jött a nevelőapám és egy kérdése volt:

- És az iskolát ki fizeti?

Nyert. A kérdése szívembe nyílalt, de anyám még bizakodott: megoldjuk. Aztán már nem volt miben reménykedni: a kollégiumi költség, a kaja, és az utazás, ha még látni is akartam őket. Ja és tankönyv is lehet, hogy kellene.

- Hagyj ki egy évet, halassz, szerzek neked munkát, és összegyűjtöd a pénzt az egyetemre! – javasolta anyám.

Szörnyűlködtem! Éjjel-nappali élelmiszerboltban, eladóként gyűjtsem felnőttkorom első évében a pénzt az egyetemre? Tudtam, ha akkor dolgozni kezdek, nem lesz erőm visszatérni a tanuláshoz.

Felmerült a diákhitel lehetősége is. Kezdjem eladósodással az életem? Anyám azonnal kijelentette, nem engedi. Mindig az volt az elve, hogy dolgozzunk keményen a jelenben, de ne adósodjunk el a jövőbe! A jelen problémáját a jelenben kell megoldani! – hangoztatta. Soha, semmilyen hitelt nem vett fel. Tehát halasszak inkább, vagy keressek munkát az iskola mellett.

Gyermekfelügyelet! – jött a zseniális ötlet és belevágtam. Gyermekőrzésbe, egyetembe, kollégiumi életbe.