Jegyzetek egy szakadt noteszból

   Az, hogy én szeretek valakit, isten igazából más nem láthatja, nem érezheti, még csak meg sem sejtheti; ez így is van rendjén, mert az ember csak maga képes megszabni szerelmének erejét, édességét, így aztán csak passzívan befogadhatja a párja, ha éppen elég erős a befogadásra; az meg egyenesen csak a szerelem mértékétől függ, hogy valaki a gyönyörök ízét milyen módon főzi, hogy a másik lelkivilágát és erotikus étvágyát kielégítse! Ez maga a szerelem, a tökéletes misztikum, az egyesülés és szeretet megnyilvánulása, egy valódi unió, amiben a tökéletességig csiszolódnak a földből előbújt gyémántok!

   Isten igazából teljesen mindegy, hogy hol élek, milyen rendszerben, kik között, mert hogyha nem élek teljes életet, ha folyton mindenféle dőre beszéd mögé rejtőzöm, sosem fogom meglelni a teljességet, csak lézengeni fogok ebben a világban, mint egy valódi élőhalott, és azok, akik szeretnek, sírhatnak értem, bár akkor teljesen felesleges, mert a drámákat én idézem a fejemre!

   Sokat szoktam agyalni, folyton jár az én kicsike, elgyötört agyam, szeretném megfejteni a létezés értelmét, az unio mysticát, hogy aztán boldogan élhessek, semmi nem zargatná kártyavár erősségű nyugalmamat; csak keringek folyton, hol jobbról körözök, hol balról, de a központba nem tudok bejutni, pedig már jó volna ott középen sütkérezni, hogy aztán csak éljek, s már az sem érdekelne, hogy jól élek-e, vagy rosszul, csak lennék, mint a levelek a fákon! Úgy szeretnék beérni középre, hogy néha sírok, mint egy csecsemő, mert valaki bezárta előttem az ajtót, úgyhogy csak körözök, hol erről, hol arról...

   Szívesen bújok az ismeretlenség álarca mögé, mert ezáltal védelmi vonalakat húzok magam köré, amelyen nem ér át mások bántása, megalázása; széles sáncokat ások, hogy elakadjanak a csúnya szavak, a káromkodások, vagy éppen a pofonok, én pedig elrejtőzöm egy bunker mélyén, hogy ne találjon rám senki!

   Néha jó érzés kimozdulni otthonról! Bevágom magam mögött az ajtót, lelépkedek néhány lépcsőfokot, pontosan annyit, amennyit majd fel kell, hogy lépkedjek, hogy bejussak a kocsmaajtón! A kocsmában aztán ismerősök fogadnak, iszom velük egy korsó sört, vagy egy pohár rozéfröccsöt, mikor mire van gusztusom, vagy mire hívnak meg a többiek! Aztán olyan sokáig maradok, hogy egészen eltompul az agyam, elfáradok a sok állásban, hogy aztán már alig bírok visszamászni otthonomba azon a pár lépcsőfokon, amin néhány órával ezelőtt lelépdeltem!

   Vannak napjaim, amikor önmagamtól félek… Ostobaság, tudom, hiszen az ember mindig önmagától fél, még akkor is, amikor éppen attól retteg, hogy megjön a telefonszámla, s azért retteg olyankor az ember, mert nem érez elég erőt magában, hogy kifizesse… Lehetséges, hogy én gyenge vagyok, sőt, lehet, hogy egyenesen gyáva is vagyok, de egy nap többször szembenézek saját akaratom oroszlánjaival, mint a disznó, amelyik megkapja az utolsó szúrást, mielőtt elsötétülne minden…

   Az éjszaka csendjében odahajolok a szerelmemhez, és lágy szóval fülébe súgom: szeretlek! Ezt a kicsike szócskát, amit már felmagasztaltak és meggyaláztak; hazudták már fiatalok és idősek; megfürdették már a pocsolyában, mégis minden kort és minden rendszert átélt, és még akkor is a levegőben fog keringeni, amikor az emberek már elszálltak a széllel… Belesúgom szerelmem fülébe, s már el is szégyellem magam, mert én egy aljas hazug ember vagyok, mert az a szó, hogy szeretlek, még a töredékét sem fejezi ki, amit én érzek, csak egy szó, ahhoz képest, ami dübörög a lelkemben, a szívemben! A kegyelemdöfést az én életem adja meg nekem, mert ő meg ugyanazt visszasúgja nekem, ezzel rátesz egy lapáttal bűntudatomra, én pedig finoman átölelem azt a szent leányzót, és csókot lehelek a szájára, mert én valóban ki szeretném fejezni érzelmeimet - egy csók mégiscsak közelebb jár az érzelmek valóságához… Teljes eggyé válásra törekszem, hogy egy legyek azzal az isteni testtel és lélekkel, átadom magam a lebegésnek, és abban a minutumban megbocsátom magamnak a hazugságot, bűntudatom elpárolog, és olyan boldog vagyok, hogy arra megint nem lehet szavakat vesztegetni… De sajnos az én életem örök körforgás! Úgyhogy eltelik egy óra, talán kettő, és az én ajkaimról megint elrepül egy lágy szeretlek szócska! és mindent kezdhetek elölről, és mint egy megvádolt ember, bizonyíthatom ártatlanságomat és tisztaságomat, és persze érzelmeimet finoman átvetíthetem szerelmembe, hogy hozzásegíthessem a tökéletes boldogsághoz…

   Örökösen a végletekben élek; hol bátor vagyok, hol gyáva; olykor vidám, máskor csak meghalni lenne kedvem. Egyszer marhára pozitívan látom az egész világot, olyankor irigyelnek a barátaim, felnéznek rám, hogy ez egy rendes kölök; később fordul a kocka, én pedig a negatívumok kanálisába kerülök, rám ragad ott az összes szenny, nem is merek emberek közé menni, nehogy megfertőzzem őket… Van, hogy elkap a nevetés, de aztán csak sírni volna kedvem, megint csak elbújok a világ elől, mert a könnyeimet is szégyellem, azt ne lássa senki, főleg azok ne lássák, akik szeretnek, azok pedig, akik esetleg gyűlölnek, még inkább ne lássák, mert akkor megszerzem nekik az örömöt, hogy legyőztek, holott a fenéket győztek le, megadtam magam a világnak; magyarul: én győztem le saját magamat… Azt nem értem, miért is szorongok? Hiszen csak magamnak tartozom számadással, bárki bármit számon kér rajtam, kiröhögöm, elhajtom a fenébe, de valahogy önmagammal sokkal nehezebb megbirkózni, mint a világgal, ezért aztán csendes meditációim alatt, miközben írok, szépen lassan rájövök a dolog nyitjára, hogy a világ belőlem indul el, és bennem ér véget, csak előbb egy akkora kört ír le, amiben ez a bolygó beleférne mindenestül… Rájövök én idővel mindenre, azonban ezt a negatív pillanataimban nem akarom elhinni, így lassacskán valamennyit hátrafelé lépegetek, mint egy rák a tenger mélyén, hogy aztán megint előrelendüljek a képzeletbeli liánon, s mint egy Tarzan, meghódítsam a legmagasabb fák koronáit is! Csak a végleteim kukáját üríteném már ki! Ha csak felnyitom, orromat megcsapja valami borzasztóan ocsmány szag, a saját életem végtermékeinek rohadó szaga, és nincs erőm felborítani ezt a kukát, csak sírok mellette, mint egy csecsemő…

   Én olyan vagyok, mint egy csecsemő! Naponta tisztába kell tenni, ennivalót és innivalót kell nekem adni! És naponta többször is cicizni akarok!

   Naponta gyakran kívánkozom a női ölekbe, ahonnan egykoron kijöttem erre a világra… Szeretnék visszabújni, megmelegedni odabent; biztonságban elvegetálnék én ott abban a meleg vizecskében, ehelyett csak idekint a hidegben vagyok… Fázom…

   Legnagyobb gyengeségem az erőm, és legnagyobb erőm az, hogy gyenge és gyáva vagyok! Így ki tudok sajtolni magamból némi emberséget, meg tudom nagy ritkán állni, hogy ne igyak, egyébként pedig csak a sör, a bor, és a jó pálinka érdekel! Túlságosan ocsmány ez az élet ahhoz, hogy józanul el lehessen viselni…

   Isten egyik legnagyobb ajándéka a jó szilvórium! De hogy miért adta mellé a másnaposság könnyfakasztó betegségét, számomra örök rejtély marad!

   Keresek valamit az életben, de hogy mi az ördögöt, azt még magam sem tudom! Járom az erdőket, a csodaszép Alföldet, folyópartokon hűsölök a nyár melegében; néha meglátogatom a büszke parasztokat a földeken, elnézem munkájukat a hatalmas gépeken; még mindig keresek valamit, amely dolog valahogy folyton elmenekül a kezeim közül; meg fogom találni, ehhez kétség sem férhet, úgyhogy tovább megyek: kisgyerekek közé vetődöm a játszótéren, elnézem hintázásukat; útjaim során szerelmespárokat látok egy-egy pirosra pingált padon; öregeket a kórház folyosóin, akik valamilyen műtét után lábadoznak; víg proletárokat látok koszos gyárak mélyén, és fejembe hasít az érzés, hogy azt a valamit odabent kell keresni, önmagamban…  

   Várakozom és vágyakozom, mint a kisgyermek a karácsonyfa alatt ücsörögve!

   A férfiak szeretik a nőket, a nők pedig szeretik a férfiakat. Nagyon szépen van ez így, férfi szemmel nézve az arcokat, a szemeket, a melleket, a fenekeket, mindezek olyan csodák, melyek nélkül egy férfi sem tud élni! De a legnagyobb csoda mégis az, amikor az imádott nő ugyanúgy szereti a férfit, mint ahogyan a teremtés koronájának nevezett ember szereti kedvesét! Sokkal szebb egy meztelen nő, mint az, amelyik ruhákba, rongyokba bújtatja testét, az csak túlzott szemérmeskedés, hiszen a Paradicsomban meztelen volt Ádám és Éva…

   Elvégeztem én már vagy százféle munkát életemben: voltam kőműves, festő, burkoló; nyírtam már füvet, karbantartottam hidakat, műköveket öntöttem, mégis mindezeket olyan hiábavalónak tartom, mint a politikai fecsegéseket, ezek a munkák sosem elégítettek ki! Azonban valahányszor leülök írni, és Békési felügyelő nyomozásairól, valamint Odüsszeusz kalandjairól írom a krónikákat, úgy érzem, végre csinálok valamit, hasznos tagja vagyok a társadalomnak, és végre olyasmit művelek, amit szeretek is. A kétkezi munka unalmas, meg kell, hogy valljam, a nehézsége nem érdekel, az sem érdekel, hogy estére tökéletesen elfárad az ember, egyszerűen csak értelmetlen, még akkor is, hogyha fizetést adnak érte.

   Leülök írni, fejemben már megszületett az ötlet, egy aprócska váz már kialakult bennem, most már csak szépen fel kell húznom a vázkitöltő falazatot, hogy felépüljön művem családi háza; előtte meggyötör némiképp a gondolkodás, mert ha fikciót akarok írni, rövid úton dühös leszek, hogy már megint valami hazugságot akarok papírra vetni, ennyire nem lehetek jellemtelen; de hogyha a valóságot akarom leírni, szinte percek alatt depresszióba esem, negatívvá válok, hogy ez a valóság szomorú, elviselhetetlen; ezért végeredményben a fikciót összegyúrom a valósággal, jó pék módjára dagasztom, kelesztem az én tésztámat, hogy egyszer majd táplálékul szolgáljon a szegényeknek.

   Legjobban anyámmal szeretek vitatkozni… Sőt, veszekedni is jó vele, mert olyan hibáimra tapint rá, amiket én sosem vettem még észre, vagy csak nem akartam még észrevenni. Szerinte semmirekellő vagyok, léha naplopó, aki csak írogatna mindenféle történeteket, mint a nagy mesélők; mondja ezt úgy, hogy egyetlen sort nem olvasott még tőlem, halványlila gőze sincs, mikről is írok én, úgyhogy csendes mosolygással elfordítom a fejemet, várva az újabb támadást. Ha éppen neki nincs munkája, akkor elvárja, hogy én teremtsem elő a szükséges anyagiakat, ha azonban egyikünknek sincs munkája, mert ilyen is előfordul, akkor aztán brutálisan nekem támad, és elölről hallgathatom elméleteit, amiket rólam állított fel. Kifejezetten utálom a békétlenséget, csak a békét és a nyugalmat szeretem, de anyámmal élmény veszekedni, mert a mérges fullánkjaival egyszerre kiszívja belőlem a keserűséget, aminek eredményeképpen hirtelen pozitívan látom a jövőt, sőt a jelent is, nekiindulok munkát keresni, felhívom az ismerőseimet, akiknél már dolgoztam, és megnyugodva tapasztalom néhány telefon után, hogy újabb napot szentelhetek az írásnak, mert az unalmas munka valahogy nem került elő nekem.

   Úgy sajnálom, hogy rövid ideig élhetek; nekem az öröklét kevés!

   Műveltségemmel nem akarok mást elérni, mint elrejteni sötétségemet!

   A nők valódi kincsek: mikor kellenének, sosincsenek meg, ha ládába zárod, hogy a tenger fenekére süllyeszd, egyszerre elrabolják tőled…

   Maga a humor, a nevetés, igazi isteni eredetű dolog. Valahányszor nevetek, elfelejtem minden bajomat, és hirtelen megszűnik a múlt és a jövő közti harc, hogy melyik az erősebb.

   Az én Ábel barátom világ életében állta a szavát, soha semmit nem mondott ki, ha nem tudta betartani! Szépen megnősült, elvett egy egészen takaros menyecskét, és az első napon megígérte neki: soha nem fog lefeküdni más nővel! Szegény asszony könnyekben ázva hálálkodott az én Ábel barátomnak, szentté avatta egyetlen pillanat alatt, és békességben éltek… Csakhogy Ábel kifejezetten szerette a nőket, számára a csodát jelentették, úgyhogy szépen felkereste régi barátnőit, és amikor a hölgyek az ágyhoz vezették, felemelte mutatóujját, hogy abból nem esztek, úgyhogy gyengéd mozdulatokkal a falhoz kísérte a hölgyeket, felpakolta lábaikat, és összeolvadtak a kéjes gyönyörűségben…

   Ifjúkori vandálkodásaim alatt eljutottam mindenféle érdekes helyre, amikor a barátokkal leittuk magunkat a sárga földig, és a magas fűben háltunk szebbnél szebb lányokkal. Akkor még csak szoktattuk gyomrunkat, hogy elbírja a vodka és bor együttes nyomását, és minél többet ittunk, annál inkább megnőtt bátorságunk, hogy aztán reggel, fejfájással ébredve szorongva nézzünk egymás szemébe.

   Reggelente, mikor felkelek, először semmihez nincs kedvem, éppen csak észhez tértem, bekapcsolom a tévét, és máris kapok egy komoly dózist a politikai hírekből, egy nő éppen azt ecseteli, hogy maholnap összeomolhat a gazdaság, és hogy a kormány nem tesz meg semmit az ország érdekében… Reggel mi az istenért kell ilyesmiről beszélni? Egyáltalán miért kell ilyesmiről beszélni? Számomra teljesen mindegy, ki ül éppen a Parlamentben, úgyis magasról tojik az emberekre, csak a saját zsebét tömi, olcsón vásárol telkeket, miközben a nép egyszerű gyermeke néhány napot sem tud nyaralni! Fejemben felnyitom az aprócska szelencét, és kieresztem azokat a semlegesítő gázokat, amelyek elhallgattatják a sok sületlenséget, amiket már teljesen meguntam. Döntik az emberek fejébe az értelmetlen zagyvaságokat; szerintem tudatosan rombolják az emberek lelkivilágát, hogy még csak véletlenül se álljanak talpra; tehát indirekt népirtást végeznek, de olyan ügyes, jól kifundált módon, hogy csak kevesen veszik észre!

   Szeretnék világot látni, külföldön eljutni néhány érdekes helyre; fotókat szeretnék készíteni, amelyeken nagy korsó söröket szorongatok, esetleg a háttérben ágaskodik az Eiffel-torony… Gondolatban egy nap többször is eljutok Párizsba, pedig valójában a jelenben és otthon kéne lennem, nem egészséges kicsapongani semerre, mert elszalaszthatom a létezés kínálta boldogságot; azonban tudom magamról, hogyha eljutnék Párizsba, hazavágynék, jó kis gulyáslevest akarnék enni, és valódi szekszárdi vörösbort inni, talán még anyám is hiányozna odakint, pedig itthon néha egyenesen menekülnék itthonról. Én barom, mindig ott akarok lenni, ahol éppen nem vagyok, ezért aztán el kell viselnem a nagy pofonokat, amelyeket a Sors nevű bokszoló osztogat…

   A másnapos fejfájást elcserélném egy nagy adag részegségre!

   Valahányszor beleiszom egy korsó sörbe, hirtelen nagyon megszeretem, hogy aztán egyetlen pillanat alatt mérhetetlenül megutáljam, s amikor megutáltam, el akarom pusztítani, úgyhogy ki is iszom az egész korsót, de hamar visszatér a hiánya, és egyfajta nosztalgikus hangulat is csenget a fejemben, így kénytelen vagyok egy újabb korsó sört rendelni.

   Be akarom zárni emlékeim kanálisát, hogy ne érezzem förtelmes bűzét…

   Csak azért gondolok folyton a nőkre, mert azt akarom, hogy befogadjanak a bűvös kapujukon, amelyen keresztül képesek életet adni.

   Álltam már puska előtt, ágyú előtt; még élek… Amióta önmagam tükörképe előtt állok: alig élek…

   Mikor kisgyermek voltam, mindig az iskolától féltem; az iskolában a középiskolától féltem; a középiskolában pedig a munkától féltem, és magától az élettől, hogy vajon mi vár rám… Mióta kiszabadultam az életnek nevezett börtönbe, azóta úgy érzem magam, mint egy galamb, amelyiknek egyik lábához aprócska bilincset rögzítettek… és egészen furcsa, mert a kulcsot én nyeltem le!

   Életem nem egyéb, mint ciklikus körforgások láncolata, amelynek a végét nem látom… talán nincs is vége…

   Egyszer magasan fent járok, másszor a föld alá kerülök; szállni is szoktam néha, pályaudvarokon csipegetem az odavetett morzsákat, de borzasztóan idegesítő, ahogy a templomban harangoznak…

   Jártam én már templomban, megnézegettem a szép képeket, vagy éppen a csupasz fehér falakat, és egyáltalán nem éreztem, hogy Isten házában lennék. Azt hiszem, a testemben vagyok Isten házában…

   Sosem voltam rossz gyerek, csak nem mentem végig a felnőttek által kijelölt úton.

   Örök gyerek maradok: várom a Jézuskát karácsonykor, örülök az ajándékoknak, eljátszom a kicsikkel, szerelmes vagyok a játékokba, és akkor is szeretek nevetni, amikor semmi okom rá.

   Ha rossz kedvem van, nem tudok írni, elhagynak a gondolatok. Ha jó kedvem van, nem tudok írni, nem visz rá a lélek, hogy leüljek, és gépeljem a sorokat. Igazából nem is tudom, mikor szeretek írni, talán sohasem, csak a közlési vágy hánykolódik bennem, mint a túl sok ital, és előbb-utóbb kikívánkozik belőlem, akkor aztán kiárasztom a világra.

   Nehezen nyílok meg másoknak, túlságosan zárkózott vagyok, félek attól, ha egyszer kiadom magam, meg is halok rögtön; csakhogy én már megnyílhattam másoknak, csak sajnos nem emlékszem rá, mikor, olyan részeg lehettem…

   Szeretem a magyar nyelvet, minden ízes szavával, kifejezésével együtt; sokkal színesebben fejez ki bármit, mint akármelyik másik nyelv, és én szívesen olvasom az amerikai vagy a francia írók gondolatait magyarul, mert tökéletesen magamévá tudom tenni őket, hogy szépen lassan bennem is kicsírázzon egy gondolat, akkor magam is írok valamit, ennek köszönhetően egy galád tolvaj vagyok, aki mások szép eszméin élősködik. Végeredményben nekem a legszebb a magyar irodalom, a különleges tájakon felnőtt írók különleges látásmódja, és az a fajta bölcsesség, amely előbbre hajtja a világ kerekét, itt született meg, és még most is itt születik meg magyar földön. Magyarnak lenni, ezt a nyelvet beszélni: gyönyörűség.

   Vannak kifejezetten kedvenc íróim… Elolvastam rengeteg könyvet Amerikától Oroszországig, a nagy klasszikusoktól egészen a ponyvaírókig, és szépen lassan, nyiladozó értelmem felszedte magának egy-egy írónak a műveit, stílusát, hogy izgalommal vegyen a kezembe könyveiket. Ilyen író Updike, akinek Nyulas-sorozata valódi mestermű, de ide sorolhatom Hugo-t is, akinek A nyomorultak című regénye az egyik legnagyobb az egész világirodalomban, azonban itt van még Simenon is, a Maigret-regények atyja, a pipázó, nyugodt szemű író, vagy éppen Hrabal, akinek bölcs humánuma olyan szuggesztív, hogy az ember kénytelen végigolvasni egy szuszra a könyveit. Összességében nézve, csodáltam mindig is az írókat, akik képesek hangzatos, cikornyás mondatokkal operálni a világban, s akikből a humánum valósággal süt, mert valódi emberszeretet nélkül senki sem lehet jó író, senki sem változtathat úgy a világon, hogyha csak gyűlölettel szemléli az embereket.

   Valahányszor mások írásait olvasom, elfog egyfajta csodálat, hogy milyen jól ír, és milyen jó dolgokat ír… Aztán lassan ütni kezdem a fejem, hogy ilyesmi nekem nem jutott eszembe, az én kreativitásom egy fabatkát sem ér, elolvasok megint valakitől valamit, megint leesik az állam, s törvényszerűen megint elkeseredem. Néha valósággal megemelném az író előtt a kalapomat, vagy elhalmoznám dicshimnuszokkal, de csak csendben hallgatok, mert úgy érzem, ha nem mondok semmit, sokkal jobban megtisztelem munkásságát, mintha fröcsögnék zengzetes mondatokkal…