Így kezdődött

Ha festő lennék, a legyszebb szinekkel festeném meg ezt az évszámot. Az első ok, hogy annyi megaláztatás után, nem tudom kinek a közbenjárására nem kellett sáncot ásnom s város vizellá-tásához, nem kellett a vizcsöveket szigetelnem, nem kellett a hőközpontok tartállyainak az iszaptól való kipucolása és mindig a leg piszkosabb munkák elvégzése. Kicsit felszabadultam. A fizeté-sem nem nőtt ugyan, de Nagy Laci bácsi aki a főnököm lett azt igérte, hogy ha jól dolgozom még prémiumot is kaphatok. Én let-tem az utcaseprők csoportfelelőse. Laci bácsi szerint a város tisz-taság felügyelője. Hozzám tartózott még a városi VC-k ellenőrzése, a VC szippantó autó munkájának az ellenőrzése, és a járdák tisztán tartása. Mondhatni éjjel és nappal is munkában voltam.

A másik ok, ebben az évben lobbant fel életem első és azt hiszem a legnagyobb szerelme. Ha visszagondolok az eltelt öt évre, amikor az életem a legnagyobb megaláztatások, verések, éheztetések, kinzá-sokkal volt tele,amikor rabtartóink azt csinálták velünk amit akartak, mindig aról álmodtunk, hogy egyszer szabadok leszünk és akkor minden jobb lesz. Nem lett jobb. Az emberek nem mertek szóba állni velem, nehogy az álamvédelmisek, a szekuritáté meglássa. A legjobb barátom, akivel  az elemi iskolától az érettségiig együtt jár-tunk, felkerestem és azt mondta ne menjek többet hozzájuk, mert ő családos ember és nem szeretné a családját bajba keverni miattam. Egyszóval az emberek elkerültek, ha beszédbe elegyedtünk is csak halkan néhány szó erejéig tárgyaltunk. Igy lett belőlem magános farkas.Szerettem volna ha engem is szeretnének, hogy én is szeret-hessek. Addig még várni kell.

Csodálatosan szép májusvégi tavaszutó reggel volt. A nap első sugarai már átszelték az égnek felét, amikor a város ébredni kezdett. Az utcaseprők a szivarszünet után már elhúzódtak a mellék utcákba. A város ragyogott a tisztaságtól és én megelégedve sétáltam végig a főteret.

Az eget nem tarkitotta be egyetlen felhő sem. Enyhe tavaszi szellő lengette meg a park fáit, virágait, mintha köszönteni akarnák ezt a csodás reggelt. Minden mintha ünnepelt volna. Az állomás felöl emberek sokasága sietett a központ felé csomagokkal és virágcsok-rokkal és főleg vidám arccal. Mi lehet ez a készülődés ? Milyen ünnep van ma, hiszen nem csak a füvek, a fák, a bokrok vagy a virágok ünnepelnek, hanem az emberek is vidámak, boldogak, leg- alább is ez tükröződik az arcukon. Nézem a naptáramat:

                                       1964 május 26, kedd.

Semmi különös jelentősége nincs e napnak s mégis ünnepi hangulat uralkodik minden felé. Egy mellettem elhaladó fiatal pár beszédéből aztán megtudom a nagy titkot. Ma van a középiskolák végzőseinek a kicsengetése. A ballagás. Még más esemény is történt a városban, amit csak én ünnepeltem. Ma érkezett meg teljes pompájával a tavasz. A májusi hónap esőzései után ez első nap amikor az ég fel-hőtlen és napsütés várja az embereket. Mindenki könnyünek és boldognak érezheti magát. Lehet csak én érzem ezt a változást, de engem boldoggá tett az a tudat, hogy tavasz van, szép idő és én fiatal vagyok és szabad. Tiz óra lehetett és én a Kórház utca sarkán álltam és álmodozva elbűvőlve csodáltam ezt a várost. Blozs Emil végzős diáknak kellett volna átadnom egy kis csomagot, Weis néni ajándékát, akinek nem rokona csak ismerőse a fiu, de nagyon sajnálja, mert árva gyerek és eminens tanuló. Édesanyja nincsen. Kár érte volt az én véleményem is, és vártam az alkalmat, hogy ha ismert találok aki átadná az ajándékot.

Szünetre csengettek és a gyerekek nagy ricsajjal rohantak ki az iskola kapuján a kifli árus felé. Senkit sem ismertem közülük.Egy-szer csak észreveszem, hogy három kislány közeledik felém. Kettöt ismertem közülük Bene Annát és Klementisz Jutkát a harmadikat nem ismertem. Tudtam, hogy sohsem láttam és mégis ismerősnek tünt. Volt benne ami izgatott és nem hagyott nyugton. Tudtam, hogy rólam beszélnek, mert a középső lány rám nézett és miután elmentek mellettem ismét viszanézett rám, aztán átmentek az úton és bemen-tek az üzletbe.Arra gondoltam, hogy ha majd visszajönnek a lányok tőlük elküldöm a csomagot. Közben megláttam   Blozs Emil apját és oda adtam a Weis néni ajándékát. Megszabadulva ettől a gondtól indulni szerettem volna az iroda felé, de akkor megláttam, hogy a három kislány jön vissza az üzletből. Tettem magam, hogy várok valakit, bevártam amig hozzám érnek. Látni szerettem volna azt a középső kislányt mégegyszer. Más felé néztem és csak akkor néztem rá amikor egész közel ért. Gyönyörü két zöld szempár fogadott és különös  hogy nem remegett, nem vette a tekintetét rólam, nem ijedt meg, állta a tekintetemet. Volt ebben a tekintetben egy kis kihivás, egy kis védekezés kacérsággal keverve. Arcán a tisztaság, a fiatalság derűje sugárzott. Elhaladtak mellettem és egy néhány lépés utám az ismeretlen kislány visszanézett rám és elmosolyodott. Mint akit halálra ítélnek úgy éreztem magam. Nekem nem szabad szeretni.Nem is tudom miért néztem Rá. Mit akarok Tőle. A lányoknál sem volt valami nagy sikerem, mert aki engem szeretett volna azt nem szerettem én, és akit én szerettem volna az számomra elérhetetlen volt, vagy nem szeretett engem.

Amint elindultam a Sós utcán az iroda felé Imátkoztam az Istenhez, hogy segítsen meg engem is, hogy a sok nyomoruság után én is érezhessem a szeretet a boldogság drága érzéseit. Add, hogy engem is szeressenek és én is szerethessek valakit.Ilyen érzések között érkeztem meg az irodába.

A főnököm Nagy Laci bácsi elegánsan, kosztümben és nyakkendő-sön fogadott. Az asztalán egy csokor virág díszelgett. Most már tudom, hogy milyen ünnep van ma és nem is kérdezősködtem, hanem hagytam, hogy ő beszéljen. Nem tudtam, hogy Lacibácsinak is van valakije aki ballag, aki érettségizik.

-          Janika, nem jönne el velem az iskolába, hogy ne menjek egyedül.A lányom most érettségizik és ma van a kicsengetésük. Ezt a csokrot kéne vinni, mert én szégyelem, - mondta huncutul, hogy csak azért kell a társ, a cöllönk, hogy legyen aki a virágot vigye.- Még a feleségemnek is küldönccel küldtem el a virágot, már amikor még küldtem neki.

Nem bántam így legalább van lehetőségem és okom, hogy elme-hessek az iskolába.Hátha mégegyszer megláthatom azt a kislányt. Örvendtem, hogy tehetek valamit Lacibácsiért, mert bizony na-gyon sokszor mellém állt, amikor a vezetőség valamiért kitáma-dott. Például az igazgató Adorjáni László mérnők azzal nem volt kibékülve, hogy miért járok  én nyakkendősön az utcán. Vegyek salopétát a raktárból és csak azzal járhatok. Laci bácsi kijelentet-te, hogy Gráma az én helyettesem és én megvagyok elégedve a munkájával és nem engedem, hogy valaki sértegesse.

-          Majd a párt gyülésen feldolgozom, hogy milyen jogon bünteti az igazgató az én emberemet amikor az a legjobb munkás. Az ő munkaideje éjjel van s hogy nappal is bejön azzal csak engem segít a munkámban. Az én irodámban pont nyakkendősön kell járnia.- Igy védett ki az igazgató előtt és többé nem volt összetüzés az igazgatóval. Egyedül ő volt a vállalatnál aki mellém állt és na-gyon sokat segített. Mire meg érkeztünk az ünnepély már javában folyt. Én Laci bácsinak adtam a csokrot és figyeltem kinek adja oda. Egy pillanatra megláttam azt a kislányt akiért oda mentem, aztán láttam Laci bácsi lányát is. A sok kisirt szemü kislány láttán eszembe jútott a dal amit mi énekeltünk annak idején. Most is ugyan azt az éneket énekelték:

Most búcsuzunk és elmegyünk a mi időnk lejárt

Itt hagyjuk kedves iskolánk, búcsuzunk cimborák.

Egy kedves emlék fűz ide, amely most megszakad,

De vár a harc s a férfinek csüggedni nem szabad

Csüggedni nem szabad.

Virágok közt te kis virág, mért harmatos szemed?

Sétánk örökre véget ért, talán ezt könnyezed.

Ne fájjon hát a búcsu csók nesirass hű barát,

Még viszatér a véndiák, viszontlátásra hát,

Viszontlátásra hát.

Elérzékenyültem és azt hiszem egy könycsepp is kicsordult a szememből úgy meghatódtam a szép fiatal lányok láttán. Ők is úgy érzik mint mi akkor, hogy vége a gondtalan diák éveknek, az álmoknak, a kalandos sétáknak, a titkos találkozásoknak, vége a sok éves barátságnak. Ami eddig volt az tényleg megszakad. Én tudom a legjobban, hogy a barátok csak addig barátok amig az érdekük tartja és belőlük lesz a legnagyobb ellenség, ha az élet úgy hozza. Ha néhány év múlva ismét találkoznak az a régi kapocs már nem működik. Új élet, új barátok, új gondok, egy-szóval az élet nem áll meg és mindig tartogat újabb és újabb dolgokat ami már csak a miénk marad, amit nem asztoztunk az itteni kollegákkal. Én erre gondoltam és búcsuztam a kisírtszemü társaságtól. Már a végzősök az álványon álltak, hogy fényképet készítsenek emléknek. Néztem a társaságot, kerestem azt a kislányt akit szerettem volna látni, Laci bácsi észre is vette, hogy keresek valakit és kérdezte is

-          Nem látja, Janika?- Ő a kislányára értette, és én úgy is válaszoltam.

-          De igen, ott van középem, - mondtam és abban a pillanatban megláttam a keresett kislányt is. – Na minden jót Laci bácsi, én megyek .

-          Nem várja meg a végét?

-          Nem, mert itt van öcsém és szeretnénk átmenni a másik iskolába, mert ott is kell tiszteletünket tegyük.- Hazudtam Laci bácsinak, mert nem akartam tovább maradni.Dolgozni már nem volt kedvem és a síró lányokat sem akartam látni. Mind egy nem tudtam a közelébe kerülni, nem tudtam semmivel sem többet mint eddig róla, de nem baj. Lesz még szölö, lesz még lágy kenyér. De mit akarok én ezzel a lánnyal.Hátha szóba sem áll velem. Hátha már van udvarlója és nincs szüksége rám.Nem tudom hová gondolok. Én bandita voltam és nekem nincs jógom  az élethez, nekem csak a megaláztatás jár, nincs jógod az édes szerelemre. Te csak dolgozz és bizonyítsad, hogy átnevelődtél és hasznos tagja lettél a társadalomnak, hogy jó fiú lettél. Hadd legyenek boldogok  Ők. Ővék a jövő, a boldogság, a tied a kitaszítottság, a lemondás a szenvedés. Te meghaltál ennek a társadalomnak...