6

Még mindig emlékszem arra a napra,amikor Anderson először járt nálunk.Szépen üdvözölte a szüleimet,amint belépett.Majd felvezettem a szobámba(a második emeleten volt).Mikor beértünk alaposan körülnézett.Oda lépett a szekrényhez,a falon lévő képekhez,végül az XBOX konzolomhoz.

—Nem szoktál olvasni? — mintha kicsit csalódottság érződött volna a hangjából.

—Nem igazán — feleltem — a kötelezőket azért el szoktam olvasni.

—A szökevény naplóját el kéne olvasnod.Majd kölcsönadom.

—Oké — egyeztem bele,bár nem lelkesedtem érte túlságosan.

Ezután újra a posztereket tanulmányozta a falamon.

Volt ott AC/DC,Rolling Stones...csupa régi rock zenekarok poszterei.

—A régebbi rock jön be? — kérdezte.

—Aham.Kéne egy Queen poszter is,de még nem sikerült szereznem.

—Ő tőlük én is birok pár számot.Ma éjjel épp a Stones-ban fognak játszani.

—A Quenn?! — nem hittem a fülemnek.

—Igen.De nem az eredeti!Csak egy tribute banda.Kings vagy mi a nevük.

—Egy pillanatra már megörültem.

—Nem rosszak ők se,legalábbis ahogy hallom. — itt úgy tűnt elgondolkodik — tényleg!Akár el is mehetnénk meghallgatni őket!

—Hát...nem tudom.

—Na,miért?Jó lesz meglátod!

—Még soha nem voltam a Stones-ban.Valójában még sehol.

—Akkor épp itt az ideje!Nyolcra jövök ide és innen megyünk!

—Hát...oké. — bizonytalan voltam.

Nem tudtam, szüleim egyáltalán elengednek-e.De már el is kapott az izgatottság.Menni akartam.Mindennél jobban.

—De addig még van bőven időnk,nézzük milyen játékaid vannak!

7

Idegesen odaballagtam anyámhoz(épp az ebédlőben csinált valamit),miután Anderson elment.Erre kaptam egy tipikus választ.

—Kérdezd meg apádat.Ott van a nappaliban.

Szóval átsétáltam oda,apa épp a tévét nézte.

—A Stones-ba?Az mi,egy kocsma?

—Nem...azt hiszem nem.

Jó ideig csendben volt(nagyon megfontolta a dolgot),aztán csak megszólalt:

—Éjfélre legyél itthon. — mondta,még mindig a tévét bámulta.

—Rendben.

Előkapta a pénztárcáját és átnyújtott valamennyit.Nem tudtam mennyi pénz is lenne elég,vagy hogy mennyi a beugró,ezt elfelejtettem megkérdezni Anderson-tól.Reménykedtem,hogy elég lesz.

Nagy izgalommal vártam a szobámban ezután a nyolc órát.Próbáltam elterelni a figyelmemet azzal,hogy játszok,de nem sok sikerrel jártam.Még cigizni is kiáltam az utcára.Ez volt az első alkalom,hogy otthon rágyújtottam.Nyolc óra előtt úgy 20 perccel,már készen is voltam.Felvettem a kedvenc felsőmet,amin egy kép volt New York-ról,meg egy egyszerű,de kényelmes farmert.

A ház előtt vártam,de jól tudtam még elég korán van.

Úgy 10 perc után aztán megláttam Anderson alakját közeledni a távolból.Elébbe siettem.

—Valaki nagyon készen áll! — mondta.

—Ja,nem...

Anderson csak mosolygott erre.

Sétáltunk vagy 10-15 percig,amíg végül egy klub bejáratához értünk.Felette,cifra betűkkel írta : Stones.

Felváltotta az izgalmat az idegességem.Nem tudtam mit fogok odabent látni.Elképzeltem,ahogy belépünk és épp egy részeges lecsap egy másik részeget.

De ez elmaradt.Az egész hely elég nyugodt volt.Alig voltak odabenn(talán ez az oka a nyugalomnak) és azok is jóval idősebbek tőlem.Csendesen iszogatott úgy 5-10 ember,néhányan viszont a színpad előtt sorakoztak.Az utóbbiak már úgy 20-30 voltak.

—Gyere! — utasított Anderson.

Leültünk az egyik asztalhoz.Már épp kérdezni akartam,hogy mikor kezd a banda,amikor megjött a pincér.

—Két sört! — mutatatta fel két ujját.

—Én nem sörözök! — vágtam közbe.

—Te nem nem sörözöl,hanem még soha nem ittál!

Mindig tudta mi a helyzet.

—Nyugi,egy sör nem árt meg!

—Oké,akkor legyen kettő sör — egyeztem bele.

Hát bevallom őszintén az első korty nagyon rosszul esett.

—Csak igyad!Egyre jobb lesz az íze! — magyarázta Anderson.

Úgy tettem ahogy mondta.Nem akartam otthagyni a sörömet ha már kifizettük.

Kezdtem úgy érezni,hogy mindaz amit előtte hittem a kocsmákról nem igaz.Nem annak a gonosz helynek tűnt,aminek képzeltem.De mindig ott motoszkált bennem,hogy mindjárt valaki felkel a helyéről és csak úgy,ok nélkül nekünk jön.

Kilenc körül,a tribute banda King(és nem Kings) megjelent a színpadon és kezdték a hangpróbát.Ekkor Anderson hátrahúzott,a színpad elé és vártunk.

A hangpróba eltartott egy darabig,aztán lassan belekezdtek.Aztán mikor elkezdték játszani az első számot,a „I Want to Break Free-t” nem tudtam mit csináljak.Élveztem a zenét,meg minden,de gondoltam kéne táncolnom vagy valami.Majd a második szám közben ellestem pár mozdulatot Anderson-tól,ami annyiból állt,hogy rázod a fejed.A kemény részeknél nagyon bele kell élned magad ebbe.Ezek a fejrázások közben jöttem rá,hogy mekkora adrenalint is képes kiváltani a kemény zene az emberből.Őrületes érzés volt!

Valamikor az ötödik-hatodik számnál,Anderson eltűnt.Pánikba estem rögtön.Arra gondoltam valami nagy kopasz állat kihúzta a színpad elől és most éppen püföli.Amint ráeszméltem,a keresésére indultam.

Nagyon megnyugodtam mikor a pultnál megláttam.Sértetlenül.Ugyanaz a hülye képe volt,mint általában.

—Minek jöttél el?Most ellopják a jó helyünket! — mondta mikor meglátott.

—Azt hittem épp vernek! — kiáltottam,mert közben hangosan szólt a zene.

A pincérnő ekkor épp két sört nyújtott át Anderson-nak,ő pedig elvette azokat.

—A következő kör a tiéd! — ezzel a kezembe nyomta az egyik üveget.

Visszaharcoltuk magunkat a színpad elé.

Ezúttal inkább a sörömmel voltam elfoglalva.Kezdett megtetszeni az íze.

Két szám között Anderson megbökött a kezével.

—Chuck!Ide figyelj! — mutogatott magára — örülj annak,hogy most te,te vagy!Adj áldást azért,hogy most te te lehetsz.Élvezd! — valami táncfélére perdült.

Valahol már akkor is sejtettem,hogy valahogy így nézhet ki egy részeg ember.

Pár másodperces tánca után,megfogta a kezemet és elrángatott a színpadra.Ott elengedte a kezem és valamit motyogott az énekesnek.Az közben lazán bólogatott.

—A következő számot Chuck Williams-nek küldi az egyetlen és valódi Jack Anderson! — üvöltötte a mikrofonba az énekes.

El sem hittem.Hát ilyet is lehet?Vagy ez is csak olyan dolog,amire Anderson képes?

Ez még nem volt minden.Valahonnan előkerült egy mikrofon és elébbem helyezték.

—Segíts kérlek,mert nem tudom annyira a szöveget — mondta Anderson nekem.

—Komolyan énekelni fogunk?Az együttesel együtt? — kérdezte elképedve.

—Bizony ám!A Show Must Go On megvan?

—Az a kedvenc számom,még jó hogy megvan!

És énekeltünk.Varázslatos volt.

Én,aki nem szeret a figyelem középpontjába lenni,ezúttal imádtam.Ennek is egy oka van,de gondolom már ki is találtátok mi az.Ez az ok,természetesen mert Anderson-nal együtt énekeltünk odafenn.

Mikor a szám végére értünk egy hirtelen gondolat ütötte fel a fejem.

Vajon hány óra lehet?

Talán már el is késtem hazulról?

Elővettem a mobilomat : 23:38 állt a kijelzőn.

Anderson felé fordultam,és már tudta mi a helyzet.

—Mennünk kell? — furcsa,hogy többes számban mondta ezt.

Bólintottam.

Ő is bólintott egyet,azzal elindultunk kifelé.

Egy darabon együtt mentünk haza.Folyamatosan arról dumáltam ,hogy milyen jó is volt ott fent énekelni és mennyire meg kéne ismételni ezt.

Anderson némán bólogatott,erős mosoly volt az ő arcán is,és útját a füst követte.