Chuck Williams

Prológus

Annak idején nem igazán gondoltam semmire.
Úgy éltem minden napjaimat,mint akármelyik középsulis (szóval nagyon minimálisan),csak túl akartam lenni a napokon.
Furcsa,mert ha bárkit megkérdezel,hogy hogyan tervezte a jövőjét középiskolás korában,mindenki valami egyszerűt mondd,mint például : tovább tanulok,utána keresek munkát.A tinédzserek nem gondolnak a jövőjükre,nem terveznek.
Én is ez a fajta tini voltam,amíg össz nem hozott a sors egy rejtélyes emberrel.

1

Azokban az időkben,középsuli második osztályában nem örvendeztem túl nagy népszerűségnek.Akkoriban arra gondoltam,hogy egy olyasfajta aurám van,ami azt sugalja mások felé : ne gyere közelebb,nem barátságos személy.Pedig nem voltam barátságtalan.Csak egy elveszett lélek.

Szerencsére szekálni se szekáltak a többiek.
Barátnőm se volt,ami ha akkor lett volna nagyot dobott volna a népszerűségemen.
Amellett viszont soha nem vágytam a figyelemre.Kényelmetlenül is éreztem,ha én kerültem a középpontba.Ilyen vagyok,ez van.
A napok úgy peregtek,mint ősszel a levelek,nem éreztem,hogy bármit is csinálnom kéne,azonkívül hogy tanuljak és iskolába járjak.Szüleim egyeztek ezzel az életmódommal.Néha ugyan nyaggatak,hogy mozduljak ki,menjek el a barátaimhoz(ők nem tudták,hogy ilyesmim nekem nem akadt),ehelyett én szabadidőmben videó játékokkal töltöttem ki,de visszanézve egyikbe se éltem magam bele.Az egész a túljutásról szólt,a túlélésről.Csak legyen vége ennek a napnak,aztán csak legyen vége ennek a hónapnak és megesett hogy vártam egy évnek a végét is.
Szerettem-e így élni?
Nem tudom.Csak tettem a kötelességem.Erről szólt az egész.
Amíg,mint rengeteg történetben,egy szép napon...

2

Ami a szép napot illeti...aznap rohadtul esett,olyannyira,hogy mire az iskolába értem(mindig gyalog jártam),csupa vízes voltam.Úgy is mondhatjuk,hogy a csurom vízzé válásom pecsételte meg a sorsom.
Ahogy beléptem az épületbe,a főbejáraton,megláttam egy srácot,amint épp rágyújtani készül.Nem tudtam,hogy oda szóljak-e neki,vagy mi legyen,hirtelen még az is eszembe villant,hogy lehet ő ezt meg is teheti.Fogalmam sincs miért.Aztán valószínűleg azért,mert bambán néztem rá,megkínált.

—Kérsz? — nyújtotta a dobozt.

—Nem...én nem. — feleltem bizonytalanul.

—De azért órára nem mész be,ugye?
—Miért...
—Nagyszerű!Akkor gyere! — elindult kifelé.

—Nem,nekem órára kell mennem — nyögtem.
Megráncolta a szemöldökét.

—Azt már 10 perce elkésted,már édes mindegy.

—Úristen,már 10 perce?! — utáltam késni,nem is nagyon esett meg.

—Nyugi,lazíts!Gyere velem! — ezúttal ki is ment,hátra se nézett követem-e.

Itt volt a nagy döntés.

Hirtelen eszembe jutott egy mondás,amit már fogalmam sincs kitől hallottam.Valahogy így szólt: Addig legyél őrült és bevállalos,amíg fiatal vagy.Ebbe ma már bőven belekötnék (könnyen lehet valaki ez a kettő dolog felnőtt korában is).

Ami valójában elindított az az egyszerű remény.Talán barátra lelek ezen a délután.

Szóval elindultam az idegen után,magam mögött hagyva kötelességemet,és azokban a percekben nagyszerű érzés fogott el.Utána meg persze a pánik.Vajon mit szólnak majd a szüleim?

De ezt  próbáltam elnyomni,mert azt az érzést akartam,amit azelőtt soha nem éreztem.Ezalatt,a való világban a srácot követtem,egészen a parkig,ahol nem sűrűn fordultam meg.

Leült az egyik padra,de a támlájára és nem ahová általában ülni szoktak.Helyet foglaltam mellette,majd felém nyújtotta a cigarettás dobozt.

Nem haboztam.

Egyszerűen elöntött a kíváncsiság.

Mi lehet ez?

Milyen ízű?

Vajon tényleg olyan jó,hogy az ember rászokjon?

A számba tettem,ő pedig szinte azonnal meggyújtotta.Azt sem tudtam hirtelenjében,mit kell tennem.

—Szívjad!Utána le kell tüdőznöd! — magyarázta a még mindig a csávó,akinek nem tudtam a nevét.

—Mi? — a tüdőzést nem értettem.

—Figyelj.
Beleszívott,mint aki szomjazik és két napja először iszik,utána valami furcsát csinált.Értetlen képem láttán magyarázta tovább:

—Szóval mituán beleszívtál,ki veszed a szádból és csinálj úgy,mintha megijednél.
Oké,gondoltam.Próba egy : sikerült,de úgy éreztem nem eléggé tüdőztem le.

Próba kettő: beleszívtam és megijedtem.Kicsit túlságosan is.Elkezdtem köhögni.

A srác felnevetett.

—Nem kell annyira megijedni.Csak érzéssel!

Néhány slukk után már rendesen belejöttem.Közben azon gondolkodtam,hogy valamit elfelejtettem.Nem,nem az órámat,azt ki sem szivattyúzhatták volna,valami más.Végül csak beugrott.Érted,ott lógok a suliból,meg cigizek,de csakis azon agyaltam,hogy még mindig nem tudom ennek a fiúnak a nevét.

—Jack Anderson!Te pedig...

—Chuck.Chuck Williams.

—Chuck! — kiáltott fel,mint aki már tudta a nevem,csak elfelejtette — örvendek!

Nos,így kezdődött el ez az egész.