Izmus Oszkárról az a hír járta a faluban, hogy romokban hever az élete. A pletyka persze hamarosan eljutott magához Izmus Oszkárhoz is, aki annak hallatán elgondolkozott.

„Valóban lehet benne valami, ha már sokan ezt rebesgetik. Nézzük csak meg, milyen az életem! Van egy csodaszép, okos, szerető feleségem, három nagyszerű gyermekem, házam, kocsim, jól fizető állásom. Valami azonban tényleg nem stimmel. A feleségem mintha már nem szeretne úgy, mint régen. A gyerekeim cikinek érzik, ha velem kell tölteniük egy délutánt. A főnököm állandóan nyaggat, és, hát a házon és a kocsin is lenne mit javítani. Ha nem is hever romokban az életem, de nekem ez többé nem elég! Többre vágyom, és el is fogom érni!”

Izmus Oszkár úgy döntött, felkeresi a falu legbölcsebbjeit, hátha ők olyan tanáccsal tudnak szolgálni, ami megváltoztathatja az életét.

Először is Pozi Tivadart látogatta meg. Pozi Tivadarról az a hír járta a faluban, hogy bármi történik, állandóan mosolyog. Ha baj ér valakit, mindig elintézi egy legyintéssel, mondván, nézzük a dolog jó oldalát. Izmus Oszkár reménykedve lépett be hatalmas, üvegből készült villájába, ahol a finom berendezési tárgyak mind-mind jólétről, gazdagságról árulkodtak. Izmus Oszkár nem akarta elhinni (márpedig a faluban az a hír járta), hogy ezt az egészet Pozi Tivadar egymaga tartja rendben.

A házigazda szívélyesen fogadta vendégét, még ebéddel és kávéval is megkínálta. Miután jóllakott, Izmus Oszkár feltette a számára legfontosabb kérdést:

- Hogy lehet egy ember olyan boldog, mint te?

Pozi Tivadar szélesen elmosolyodott, és így szólt:

- Nagyon egyszerű. Akármi történik, mindig észre kell venni a világ csodáit, és meg kell őket mosolyogni.

Izmus Oszkár megköszönte a tanácsot, és hazament.

Két hét telt el, de Izmus Oszkár még mindig nem érezte magát boldognak. Sőt, egyre reménytelenebbnek látta a helyzetét. Első nap még egyszerűnek tűnt a dolog: Pozi Tivadarnál tett látogatása annyira feldobta a kedvét, hogy úgy érezte, szárnyal. Másnapra viszont tompult ez az eufória, mígnem szép lassan elkopott, nem maradt belőle semmi. Persze, Izmus Oszkár továbbra is próbált mosolyogni, igyekezett észrevenni a csodákat, de már egyre nehezebben ment. Főleg úgy, hogy a felesége egyre többször piszkálta szokatlan rendetlensége miatt, ráadásul a gyerekek is mindig akkor hangoskodtak, amikor csendes pihenésre vágyott. Ennek tetejében még a munkahelyén is egyre növekedett a feszültség a felgyülemlett munkamennyiség miatt, és bizony a létszámcsökkentés szaga terjengett a levegőben.

Úgy döntött, felkeres egy másik bölcs embert, hátha az ő tanácsával többre megy.

B. Á. Natáliáról az a hír járta a faluban, hogy mindig szomorú. Akármi történik, soha egy mosolyt meg nem villant, csak a könnyeit hullatja. Izmus Oszkár már ezt sem bánta. Lesz, ami lesz, már úgyis mindegy, gondolta.

B. Á. Natáliának nem volt otthona, csak egy kis rozoga, mindenféle hulladékból összetákolt viskószerűségben hajtotta álomra minden este a fejét. Természetesen nem volt mivel megkínálja vendégét, sőt, még rendes ülőhellyel sem szolgáltatott, de Izmus Oszkárt ez vajmi kevéssé érdekelte. Hamar bele is vágott a dolgok közepébe, feltette a számára legfontosabb kérdést:

- Hogy csinálod, hogy még mindig életben vagy, ennyi nyomorúság közepette is?

B. Á. Natália könnyeivel küzdve válaszolt:

- Nehéz, nagyon nehéz. De túl lehet élni. Igazából megszerettem már ezt a szomorúságot, valamilyen szinten erőt is ad. Jó nekem így.

Izmus Oszkár elképedve ment haza. Aznap nem szólt sem a feleségéhez, sem a gyerekeihez. Órák hosszat bezárkózott a fürdőszobába, és a tükörbe nézve csaknem elsírta magát. Bizony, most már tisztán látta, mennyire nyomorúságos az élete. A bánat lassan gyökeret vert szívében, végül teljesen ledöntötte a lábáról.

Két hétig még dolgozni sem járt. Ennek köszönhetően, amikor végül tényleg létszámleépítésre került sor, ő rajta volt az elbocsátottak listáján. Ez újabb okot adott rá, hogy maga alatt legyen. Nem evett, nem ivott, társas kapcsolatai a nullára redukálódtak. Már az alapvető háztartásbeli munkákat sem volt kedve ellátni. Felesége egy nap odaállt elé, és kijelentette, ha nem tesz valamit sürgősen, elmegy a gyerekekkel együtt. Izmus Oszkárt nem hatotta meg a fenyegetőzés. Ő annyira jól érezte magát az önsajnálat bűzös mocsarában hemperegve, hogy esze ágában sem volt változtatni a hozzáállásán.

Persze, amikor már egy hónapja egyedül volt otthon, az egyre növekvő koszban, elgondolkozott: valóban jó ez így? Párszor részegre itta magát, mire rájött, sehová sem vezet ez az életmód. Végső elkeseredésében elhatározta, felkeresi az egyetlen embert a faluban, aki hasznos tanácsot adhat.

Meglátogatta Izmus Oszkárt, akiről az a hír járta a faluban, hogy romokban hever az élete.

Izmus Oszkár rögtön észbe kapott.

„Hiszen ez nagyon ismerős!” – gondolta, és minden további nélkül feltette a számára legfontosabb kérdést… Illetve, feltette volna, de a házigazda beléfojtotta a szót.

- Izmus Oszkár vagyok. A faluban az a hír járta rólam, hogy romokban hever az életem. A pletyka persze hamarosan hozzám is eljutott, és akkor elgondolkoztam… De a többit szerintem már te is tudod…

Izmus Oszkár nem hitt a fülének. Most úgy érezte, a falu legbölcsebb emberével áll szemben. Hiszen ugyanazt mondta el, amit már tudott, és mégis… ez egészen más volt.

Gyönyörűségében elsírta magát. Izmus Oszkár közelebb lépett hozzá, elmosolyodott, aztán átölelte, gyengéden megveregette a hátát.

- Nem kell félned, minden rendben! – suttogta.

Izmus Oszkár már nem is félt. Szomorúnak sem érezte magát, és azt végképp nem értette, miért gondolta azt, hogy romokban hever az élete.

Néhány hónap telt el, és Izmus Oszkár azóta boldogan él. Felesége és gyerekei ugyan nem élnek vele, de talán már ez is csak idő kérdése. Talált munkát, jobbat is, mint az előző, és végre úgy érzi, tökéletesen elégedett az életével.

Ehhez persze, tudja jól, kellettek a falu bölcsei.

El is ment hozzájuk, hogy megköszönje hasznos tanácsukat.

Elsőként B. Á. Natáliát kereste fel újra. Amikor meglátta a nőt, mosolyogva intett neki már messziről, mire mintha B. Á. Natália arcán is halvány fény derengett volna fel. Izmus Oszkár örömében átölelte, még egy csókot is nyomott az arcára.

Pozi Tivadarral már nehezebb volt a dolga. Hogy is hálálhatná meg egy tökéletesen elégedett embernek a tettét? Végül ezt is kitalálta. Ököllel arcon csapta Pozi Tivadart, mire annak eleredt az orra vére. Először kicsit meghökkent, aztán, látva azt a nagy-nagy nyugodtságot Izmus Oszkár arcán, sírva borult vendége vállára, aki nem győzte őt csitítani. Egy héttel később házába fogadta B. Á. Natáliát, akivel azóta is boldog házasságban élnek.

Mindent összevetve, Izmus Oszkár nagyon hálás volt az életéért. De tudta jól azt is, hogy nem volt elég Pozi Tivadar és B. Á. Natália tanácsa: Izmus Oszkár segítsége nélkül semmire sem ment volna.