Susan kiment, nekem, pedig szöget ütött a fejembe az, amit mondott. Ha terhes lennék, azt megérezném, biztosan megérezném. Ez a nagy idegeskedés, a fotósok, az, hogy egész nap alig ettem, az a sok minket bámuló ember, és a véres hús együtt váltotta ki ezt belőlem, ebben biztos voltam.

Susan kilépett a mosdóból, James, pedig ott állt nem messze, Diánára várt, kicsit közelebb jött, mikor meglátta Susant.

– Jól van? – James nagyon aggódott.

– Igen, most már sokkal jobban van. Hányingere volt, és olyan fehér, mint a fal. Viccelődött, úgyhogy annyira nagy baj nincs. Most még pihen egy kicsit, aztán visszamegyünk.

– Hányingere volt? – James a mosdó felé nézett.

– Igen, de már jobban van.

– Gondolod, hogy… – Jamesnek is eszébe jutott az, ami az előbb Susannak.

– Hogy terhes? – Susan halkan súgta oda ezt Jamesnek, ő pedig összeráncolta a szemöldökét és bólogatott.

– Nem tudom, akár még az is lehet. Lehet? James?

– Susan… – James nagyot sóhajtott.

– Ő azt mondja, hogy szerinte nem terhes – sutyorgott tovább Susan.

–Megkérdezted őt erről!? – csodálkozott James.
– Igen, megkérdeztem.

James most még idegesebb lett ettől a hírtől, hogy Diána esetleg terhes.
Susan visszament a mosdóba Diánához, James pedig indult a többiekhez.

Amikor Susan visszaért hozzám, már egyáltalán nem volt hányingerem, ő is úgy látta, hogy jobban vagyok. Nem beszéltünk sokat, megegyeztünk, hogy pár perc múlva kimegyünk. Az járt a fejemben, hogy mi lesz most, egyrészt nem hiszem, hogy tudok majd enni most, másrészt, vajon Susan Jamesszel is beszélt arról, hogy a hányingeremet esetleg az okozza, hogy terhes vagyok? Próbáltam teljesen természetesen viselkedni, végigmértem a többieket. Leültem James mellé, Missi mosolygott rám, David komoly arcot vágott, Steven pedig csodálkozva pislogott. James megfogta a kezemet, ami jég hideg volt.

– Hogy érzed magad? – láttam a szemében, hogy aggódik értem.

– Jól vagyok, köszönöm. Csak hirtelen attól a hústól olyan… rosszul lettem.
– Most már jól vagy?

– Igen, elmúlt.

– Hoztak neked egy másik steaket, pillanatokkal ezelőtt, és megnéztem, nem véres – mosolygott James.

– James… én… nem is tudom, hogy tudnék-e most enni… vagy, hogy egyek-e. Talán jobb lenne, ha…

– Ha nem ennél? Egész nap alig ettél valamit! – rázta a fejét.

– Tudom, de…

– Csak kóstold meg – levágott egy kis darabot a húsból, felszúrta a villára és a szám elé tartotta.

Nem értettem, hogy miért ennyire makacs, miért akarja, hogy mindenképpen egyek. Kinyitottam a számat, ő pedig megetetett. A hús nagyon finom volt, puha és omlós, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy jólesik-e vagy sem.

– Nos? Milyen? – faggatott.

– Finom – mondtam halkan, kicsit el is szégyelltem magam, hogy ő etet, ez az egész helyzet nagyon furcsa volt.

Még mielőtt bármi mást mondhattam volna, James már vágta is a következő darabot, és tartotta a szám elé.

– James… nem kellene…

– Azt mondtad, hogy finom, nem? Mégsem ízlik?

– Öööö, nem is tudom…

– Akkor még ezt az egyet.

Újra megetetett, rá se mertem nézni a többiekre, hogy mit szólnak ehhez. Még mielőtt James vághatott volna egy újabb darabot, rátettem a kezére a kezemet.

– Kérlek, James, tényleg finom, de inkább…

– James, ne erőltesd! – szólt rá Susan is, úgyhogy James letette az evőeszközöket.

– Ne haragudj rám, kérlek – teljesen idiótának éreztem magam, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá.

– Nem, nem, inkább te ne haragudj, nem akartam erőltetni, csak láttam, hogy mennyit ettél ma, és azért gondoltam, hogy… – sóhajtott James.

Nem éreztem itt jól magam, minden bajom volt, a széket keménynek éreztem, a fények túl élesek voltak, a légkondicionáló működött, egy ablak sem volt nyitva, pedig már este volt jócskán, biztosan nagyon kellemes lehetett az idő odakint. Feszengtem, mint egy kisgyerek az iskolapadban, olyan fáradtság tört rám, hogy azt hittem elalszom az asztalnál, aztán pedig hirtelen nagy meleget éreztem magam körül, borzasztó volt, úgy menekültem volna innen, de nem lehetett.

James felém nyújtotta a kezét, úgy éreztem, hogy megmenekültem, végre, valami történik, elmegyünk innen, az asztaltól.

– Hová megyünk?

– Sétálunk egyet – mosolygott.

– Hol?

– Csak itt – szólt halkan.

Az épület teljesen üres volt. Mindenki vacsorázott, mi pedig bent bóklásztunk mindenfelé, egy folyosó végén találtunk egy termet, ami teljesen üres volt. Az ajtó tárva- nyitva volt, úgyhogy bementünk ide is.

– Táncolunk? – kérdeztem Jamest.

– Itt? – nézett rám nagy szemekkel.

– Itt!

– De hát, nincs is zene – álmélkodott, szerintem biztosan bolondnak nézett.

– Nincs? Pedig hallom, hogy van – gondoltam ráteszek még egy lapáttal. Behúztam őt a terem közepére.

Táncolni kezdtünk az üres, csöndes teremben, keringőztünk percekig. Néztük egymást, csodás érzés volt, távol mindentől és mindenkitől. Úgy éreztem, hogy ezekért a percekért megérte ide jönni, bármi is történt, bármi is fog történni. Egyszercsak megszólalt a zene, nagyon meg is lepődtem ezen, de csak táncoltunk tovább. Mikor vége lett a zenének megálltunk, James magához húzott. Különös érzés kerített hatalmába, úgy éreztem, hogy valami baj van, úgy ölelt, mint még sohasem, olyan féltve, birtoklóan. Ez a terem adott helyet a vacsora utáni mulatozásnak, úgyhogy lassan megjelentek itt az emberek, egyre többen jöttek át ide.
Egyre jobban vártam azt, hogy visszamenjünk a szállodába, kettesben legyünk és megtudjam, hogy csak képzelődtem, vagy tényleg van valami baj.

Éjfél körül indultunk el, a limuzin értünk jött, beszálltunk. James vállára hajtottam a fejem, hallottam, hogy a többiek beszélgetnek körülöttem, de egyre inkább nem tudtam rájuk figyelni, elnyomott az álom.

Amikor a többiek látták, hogy Diána elaludt, David kérdőre vonta Jamest.

– Ennek nem lesz jó vége! Mi lesz, ha tényleg terhes? Vagy, ha valamit csinál, varázsol megint? Az egész karrieredet tönkre teheti egy pillanat alatt! Mégis, mit gondoltatok?

– David, miről beszélsz? Honnan veszed, hogy terhes? Még, hogy varázsol…

– Mint amikor átment a kocsik között! Az se volt normális. Azt pedig Susan mondta, hogy…

– Hányingere volt, ettől még nem feltétlenül terhes. Sok izgalom érte, talán ezért lett rosszul.

– Magaddal akarod vinni? Vagy, mi lesz, ha vége a forgatásnak?

– Ez nem a te dolgod, nem a te gondod, majd mi megbeszéljük, hogyan tovább!

– Higgadj le, David – Steven próbálta nyugtatni Davidet.

– Ennek nem lesz jó vége, majd meglátjátok, én megmondtam, én szóltam – David feltartotta mind a két kezét.

– Ne vészmadárkodj már David! Olyan aranyosak együtt! – mondta Missi.

– Aranyosak? Missi, aranyosak? És ha terhes? Mióta is vannak együtt, egy hónapja? Nem is ismerik egymást Missi!

– Nem mondtam, hogy terhes. Lehet, hogy tényleg csak a sok izgalom miatt lett rosszul – Susan is próbált segíteni, lenyugtatni Davidet.

James úgy érezte, hogy bármi is történjen, nem hagyja el Diánát. Hamarosan megérkeztek, James próbálta felébreszteni a kedvesét..

Akkor ébredtem föl, mikor megérkeztünk a szállodába. Aludtam egy kicsit James ölében, arra ébredtem, hogy próbál magamhoz téríteni. Segített kiszállni az autóból, a jó levegőtől teljesen magamhoz tértem.

Felmentünk mindannyian Jameshez, leültünk és beszélgetni kezdtünk.

– Hogy érzed magad? – kérdezte James, elég furcsa volt, nyugtalannak tűnt.

– Jól vagyok, igazán, nincs miért aggódnod – vajon miért ennyire nyugtalan?

– Elmúlt a hányingered? – kérdezte Susan.

– Igen, el.

– Jaj, hogy ti milyenek vagytok! – horkant fel Missi.

– Milyenek? – kérdeztem csodálkozva.

– Azt akarják megtudni, hogy terhes vagy-e.

– Missi! – Steven szólt rá.

– Mi van? Nem erről van szó? Nem ezért piszkáljátok?

– Nem vagyok terhes – jegyeztem meg halkan.

– De nem vagy teljesen biztos benne, ugye? – kérdezte Susan.

– Ezt majd mi megbeszéljük – mondta keményen James.

– Nem vagyok várandós, Susan – nem tudtam nem válaszolni Susan kérdésére.

– Mégis, honnan tudnád, honnan éreznéd, hogy az vagy?! Simán lehetsz… – David is nagyon idegesnek tűnt.

– Így van – helyeselt Susan, James szúrósan nézett rájuk.

– Ha terhes vagy, akkor el fogod vetetni? – Missi nagy szemekkel, szomorúan nézett rám. Ez a kérdése annyira meglepett, hogy hirtelen nem tudtam, hogy hogyan mondjam, hogyan fejezzem ki magam.

– Missi, légy szíves! – Steven most még határozottabban nézett Missire, megfogta a kezét is.

– Mi bajod van?! Tényleg érdekel, hogy mi lesz velük! – mondta haragosan, majd elhúzta a kezét Steven kezéből.

– Még az sem biztos, hogy Diána terhes, ne fessétek már az ördögöt a falra! – Susan a fejét rázta.

– Az ördögöt a falra… – mondtam halkan, lehajtottam a fejem. Mikor felnéztem, mindenki engem nézett.

– Nem vetetném el, Missi. Nem lennék képes rá. Ha terhes lennék Jamestől nem vetetném el, akkor sem, ha ő elhagyna ezért – Missi a szája elé tette a két kezét, ijedten nézett, nagy szemekkel, a többiek is ugyanígy, mind csodálkoztak, Jamesre rá se mertem nézni, nem láttam a reakcióját.

– Ez őrület – vakarta a fejét David.

– Miért David? Miért mondod ezt? Ha várandós lennék, akkor az a gyerek Jamesből és belőlem egy rész, hogyan ölhetném meg? Hogyan ölhetném meg a saját véremet, és azéét, akit szeretek? Mégis, mit gondolsz, hogy az abortusz majd elsimítja ezt? Hát nem! – teljesen bedühödtem, éreztem, hogy Davidnek nagyon nem tetszik az, amit mondok, a többiek inkább csak halkan figyeltek. Missi Davidet figyelte.
– És James? Neki nincs beleszólása ebbe? Ha James nem szeretne gyereket? Akkor mi van? – David tovább feszegette a húrt.

– Dehogy nincs. Eldönthetné, ha terhes lennék, mint ahogy nem vagyok, hogy velem marad, vagy elhagy.

– Ennyi? Szerinted ez ilyen egyszerű? Az a gyerek nem a tiéd, hanem az övé is! Ha te gyereket szülsz, akkor ő apa lesz, akkor is, ha nincs veled! – David felállt és járkálni kezdett a szobában.

– Tehát vetessem el? Tudod te, milyen egy abortusz? Tudod, hogy mivel jár? Még az is előfordulhatna, ha elvetetném, hogy utána már nem lehetne gyerekem!

– Ez csak nagyon ritkán fordul elő – David még mindig fel-alá járkált.

– Azt tudtad, hogy egy abortusz után a méhen kívüli terhesség kockázata 30%-al nő? És 160%-al a második után? Ez nem csak egy egyszerű beavatkozás, súlyos egészségügyi szövődményei is lehetnek! A lelki teher pedig, amit egy abortusz jelent sokkal nagyobb probléma, mint hinnéd! Tudod, hihetetlen számomra, hogy így állsz ehhez az egészhez. Hogy ennyire könnyen veszed. Ma Magyarországon a tizenkettedik hétig lehet elvetetni egy magzatot. Tudod, hogy milyen egyáltalán egy tizenkét hetes magzat? Képzeld el, hogy egy tizenkét hetes magzatnak már teljesen kifejlődött az agya, és bizony tud fájdalmat érezni, ekkorra már a hangszálai is kifejlődtek, akár még kiabálni is tudna, de persze a magzatvíz miatt nem tud. Ekkorra az összes belső szerve kialakult, a legtöbb működik is, megvannak a kezei, a lábai, sőt, már a körmei is nőni kezdenek, képes lenyelni a magzatvizet, szopni az ujját… Egy tizenkét hetes magzat már egyáltalán nem mondható semmiségnek, ő már akkor rég él, egy kis ember.

– Te még nem vagy tizenkét hetes terhes Diána.

– Tök mindegy. Az embrió szíve az ötödik héten már dobog. És bizony élet ő a fogantatásától kezdve. Meg tudnál ölni valamit, aminek dobog a szíve, David? Akármilyen kicsi… élet. Meg tudod ezt érteni? – David komolyan nézett, a többiek teljesen meg voltak döbbenve. Missi hatalmasra nyitotta szemeit. – David, ne gondold azt, hogy ez ilyen egyszerű. Nem sorolhatod az abortuszt a fogamzásgátló módszerek közé, ez bizony egy komoly műtét. Sajnos kevesen tudják. Itt, Magyarországon óránként hat abortuszt végeznek! Hatot óránként, David! Tudod, mekkora szám ez? És bizony nem két-három hetes embriókról van szó, sokszor még ki sem derül ennyi idő alatt, hogy valaki várandós.

Nagy csönd lett. Davidet néztem, végre megállt, lehajtott fejjel meredt maga elé, zsebre tett kézzel állt előttünk. Láttam rajta, hogy mérges.

– Egyébként, biztos, hogy nem vagyok terhes. Fogamzásgátlót szedek. De ha az lennék, nem vetetném el, ebben teljesen biztos vagyok! – ettől a mondattól aztán mindenki padlót fogott.

Susan megkönnyebbülve dőlt hátra, Missi még mindig nagyon csodálkozva nézett, David pedig felkapta a fejét, és felhúzta a szemöldökét. Ránk nézett, majd szó nélkül elviharzott.

James megfogta a kezem. Nem néztem rá, nagyon dühös voltam Davidre, hogy ennyire könnyedén veszi az abortuszt. Mérgesen néztem magam elé, egyszerűen fel tudtam volna robbanni. –Ne haragudjatok, nem gondoltam volna, hogy ez idáig fog fajulni.

Kis idő múlva Susan, Missi és Steven is elköszöntek tőlünk, Missi megölelt, mikor elengedett, akkor vettem észre, hogy sír. Steven átkarolta és elmentek lefeküdni.

Az ablakhoz mentem, kinyitottam és mélyeket lélegeztem a jó levegőből. James odajött hozzám, az ablakhoz dőlt. Biztos látta rajtam, hogy nagyon felhúztam magam, nem rá voltam mérges mégsem tudtam ránézni. Érdekelt volna az ő véleménye, az ő álláspontja, de mégis, hogy kérdezzem meg? Vártam, hogy hátha megszólal.

– Diána… – szólt hozzám, gondolom azt várta, hogy ránézzek, de ez most nekem elég nehezen ment, nem szólt egy szót sem, mikor az abortuszról volt szó. –Tudod, nagyon tetszik, ahogy gondolkodsz… Még sosem láttam Davidet ennyire feldúltnak. Ő, ha mérges, és valamit elhatároz, kigondol, akkor leordítja mindenki fejét úgy, hogy csak menekülni lehet előle. Most viszont, ő menekült el. Remélem, elgondolkodik azokon a dolgokon, amiket mondtál neki, épp itt lenne az ideje. Már a limuzinban elkezdte ezt, hazafelé jövet, legszívesebben már ott a képébe mondtam volna, hogy ha terhes vagy, akkor is szeretlek, és veled maradok. Másrészről úgy gondoltam, hogy ez a kettőnk dolga, semmi köze hozzá és ne avatkozzon bele…

–James… – megnyugodtam a szavaitól, örültem, hogy ő is ugyanúgy látja a dolgokat, ahogy én.

– Azt mondtad neki, azt mondtad Davidnek, hogy szeretsz – mondta halkan.

– Igen – nagyot sóhajtottam.

– Azt mondtad: „Hogyan ölhetném meg a saját véremet, és azéét, akit szeretek?” Nekem még sosem mondtad, hogy szeretlek.

– Tudom, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretlek. Ahogy megismerlek, egyre jobban... – mondtam szégyenlősen.

Átölelt, kicsit jobban éreztem már magam.