James korán reggel ment el dolgozni, kikísértem a buszhoz, majd elindultam meglátogatni Mariamát a recepciónál. Szerettem volna beszélgetni vele egy kicsit. Megörültem, mikor megláttam, de úgy tűnt, valamiért nagyon le van törve.

– Jó reggelt Mariama! Hogy vagy?
– Megvagyok – válaszolta egykedvűen, rám sem nézve.
– Látom, hogy van valami bajod. Mi történt?

– Na jó, iagazad van… Sokat dolgozom, mint mindig, de jól vagyok, csak a tánc nem olyan, mint veled volt, most sokkal fárasztóbbnak élem meg. Gondolkodom is rajta, hogy valahogyan kilépek.

– Fel akarsz mondani? Mariama?!

– Talán. Kaptam egy nagyon jó állásajánlatot Budapesten – mondta ki gyorsan, majd rám nézett, várta a reakciómat.

– Tessék? És ezt csak így mondod?

– Jaj… nem nagyon tudom, mit mondhatnék. Látod, neked is meg van a magad élete, úgy látom, hogy szépen alakul, nekem is lépnem kell, úgy érzem, hogy már nem olyan jó itt.

– Egyébként, én is ezt én is érzem mostanában. Pablo is, mindenki… megváltozik minden körülöttem. Ha te is elmész, akkor… végülis megértelek.
– Összedől, de közben építesz egy új életet. Az új már majdnem kész, itt az ideje, hogy a régit magad mögött hagyd, és az újat használd ki és élvezd.

– Tudod, azon gondolkodtam, hogy itt dolgozom már milyen rég és te is. Eddig semmi különös nem történt, ez a nyár viszont mindent megváltoztat. Lassan tényleg megváltozik minden, csakhogy én nagyon ragaszkodom ehhez az életemhez is – mondtam szomorúan.

– Azért tartjuk a kapcsolatot, nekem mindig a legjobb barátnőm leszel! Ez a lényeg, az emberi kapcsolatok, hogy mi lesz a szállodával, az ne érdekeljen!

– Az emberi kapcsolatok… – mosolyogtam rá, milyen igaza van.

Sokáig beszélgettünk, mesélt az új álláslehetőségről, úgy láttam, hogy nagyon beleélte már magát abba, hogy felmond itt és elhelyezkedik Budapesten. Nem akartam, hogy elmenjen, de ha ez minden vágya, akkor támogatnom kellett őt ebben.

Ez a hét olyan gyorsan telt, hogy egy pillanat alatt péntek lett, és mindjárt itt van a vasárnap és a bál. Vártam is meg nem is. Úgy gondoltam, hogy legyen csak úgy minden, ahogy lennie kell. Vasárnap dolgozni szerettem volna délelőtt, úgyis csak egy pár óra lett volna az egész, egy kis papírmunka, de James szerette volna, ha délelőtt is vele vagyok. Azért szóltam, ha valami nagyon fontos és sürgős dolog akadna, akkor vasárnap délelőtt keressenek meg.

Szombat reggel ajándékot kaptam Jamestől. Egy csodaszép ruhát, szerette volna, ha ezt veszem föl a bálra. Igazán szép, hosszú, zöld ruha volt, ettől kicsit izgatott lettem, egyre közelebb került az a bizonyos este. Vasárnap reggel aztán teljesen bepánikoltam. Mindenféle kérdést tettem föl Jamesnek.

– Mi lesz, ha elesek?

– Nem fogsz elesni, egyébként is fogom majd a kezedet, nem lesz semmi baj.

– Megígéred?

– Megígérem.

– Mi lesz, ha nyilatkoznod kell?

– Ott leszel mellettem – James igyekezett megnyugtatni, de újabb és újabb butának tűnő kérdések jutottak eszembe.

– Meddig fog tartani?

– Nem is tudom, talán éjfélig. Vacsorázunk, aztán táncolunk…

– Vacsorázunk is?

– Igen.

– És ha leeszem magam? – ettől a kérdéstől James hangosan nevetni kezdett, pedig én komolyan gondoltam a kérdést, mikor látta, hogy milyen ideges vagyok, megválaszolta ezt is.

– Nem fogod leenni magad, sosem eszed le magad, miért tennéd most?

– Mert ideges vagyok, és úgy gondolom, hogy ez csak fokozódni fog.

– Nem kell idegeskedned, nem lesz semmi baj, igazán – James megölelt, magához szorított.

– Butaságokat kérdezek… ugye?

– Igen, de nem baj… csak próbálj megnyugodni. Ott leszek melletted minden pillanatban, meglátod, hamar túl leszünk rajta. Nem is tudom, miért vagy ennyire izgatott, amikor régebben annyi ember előtt táncoltál…

– Az annyira más volt…

– Légy önmagad, nem kell aggódnod, minden rendben lesz.

Igazam lett, ahogy telt a nap, egyre izgatottabb lettem, egyre idegesebb. Még őrültebb kérdések jutottak eszembe, de inkább magamban tartottam őket, próbáltam higgadt maradni. James teljesen nyugodt volt, természetes, ugyanolyan, mint máskor, szinte hihetetlen. Neki természetes volt ez is, hogy újságírók veszik körül, minden mozdulatát figyelik a kamerák, sok híres ember között mozog.

Este hamar elkészült, és lement Stevenhez és Davidhez az előtérbe, ahol valamilyen megbeszélésük volt a PR menedzserekkel. Zuhanyoztam, felöltöztem én is, mire így kész lettem Missi és Susan jöttek át, és segítettek nekem sminkelni, a hajamat felfogni. Ők is teljesen nyugodtak voltak, gyönyörűek, és teljesen nyugodtak. A gyomrom remegett, nagyon féltem, hogy valami balul sül el. Missi és Susan is próbáltak nyugtatni. Sokat oldódtam tőlük, mosolyogtak, vicceltek, nevettünk, aranyos történeteket meséltek arról, hogy milyen volt az ő első báljuk, milyen bakikat vétettek eleinte, és miket hallottak másoktól. Felálltam és megnéztem magunkat a tükörben, Missi a bal oldalamon állt, Susan pedig a jobb oldalamon.

– Kész vagy! – lelkendezett Missi.

– Hogy tetszik? – kérdezte Susan.

– Nem is tudom… – a szavam is elállt, mikor megláttam magam a tükörben. Én voltam, de mégis más. Mintha kicseréltek volna egy másik Diánára.

– Nem tetszik? – Susan felém fordította fejét, úgy elbambultam a tükör előtt, hogy azt hihette, nem vagyok megelégedve a végeredménnyel.

– De, úgy gondolom, hogy nagyon csinosak vagyunk!– mosolyogtunk, kezdtem egész jól érezni magam.

Volt még valami, amit szerettem volna felvenni ma este, ez pedig nem volt más, mint a nagymamámtól kapott nyaklánc. Egyszerű kis lánc volt, egy pici medállal. A medál a Holdat ábrázolta, nagymamám sokat mesélt nekem róla. Egyszer azt mondta, hogy valójában nem is egy, hanem két Hold van, egy Sötét Hold és a fényes Hold. A Sötét mindig megpróbálja legyőzni a Fényt, de amint eltakarja az egyik oldalt, a másik oldalon az újra megjelenik. Később, mikor már iskolába jártam, tudtam, hogy más magyarázat van erre az égi jelenségre, mutattam neki a Holdnaptárt, de ő csak rázta a fejét. Azt mondta, hogy ez a racionális változat.
Missi és Susan lementek az előtérbe a többiekhez, én pedig úgy gondoltam, hogy ha már így eszembe jutott a nagymamám, akkor felhívom őt. Nagyon-nagyon messze lakott tőlem, az ország másik végében, egy kis faluban. Telefonon tartottuk a kapcsolatot, néha meglátogatott itt, maradt pár napig, és én is mentem hozzá, ha tudtam. A vele való beszélgetéstől teljesen megnyugodtam. Ő mindig olyan nyugodt volt, a bölcs szavaitól sokszor állt el a lélegzetem.

Kis idő múlva én is elindultam az előtér felé, a többiek már vártak rám.

Mikor James meglátott, csak álltunk egymással szemben és csak nézett, nézett, mosolyogva, nem értettem, hogy miért nem megyünk, valami baj van velem?

– Gyönyörű vagy! – kedvesen megsimogatta az arcomat, majd megfogta mind a két kezemet.

– Megnyugodtál? – biztos látta rajtam, hogy sokkal nyugodtabb vagyok.
– Igen, Susan és Missi csodálatosak. Jókat nevettünk fönt, sokat segítettek nekem.

– Ennek igazán örülök.

James a karját tartotta, átkaroltam és elindultunk kifelé. Odakint egy hatalmas limuzin várt minket. Mikor megláttam, újra elkapott a pánikhangulat, egy pillanatra megálltam, megtorpantam. James rám nézett, mosolygott bízatásul, majd beszálltunk a kocsiba. Missi, Steven, David és Susan is velünk utaztak, jó érzés volt, hogy ők is itt vannak. Az út egész rövidnek tűnt, pedig biztosan utaztunk jó háromnegyed órát.

A limuzin megállt, és nekünk ki kellett szállnunk. Az ajtó kinyílt, James kiszállt, és a kezét tartotta, belekapaszkodtam, másik kezemmel tartottam a ruhámat és kiszálltam én is. Elindultunk befelé az épületbe. Vakuk villantak, hallottam, ahogy kattognak a gépek, néha szinte teljesen elvakítottak. Újságírók egész hada várt ránk. James fogta a kezemet vagy inkább én szorítottam az ő kezét. Lassan sétáltunk befelé, amikor is különböző kérdések záporoztak felénk, James azonban nem válaszolt a mindenféle helyről érkező kérdésekre.

 – Mosolyogj! – szólt rám halkan, és mosolyogva rám nézett, amitől én is mosolyogni kezdtem.

Beértünk az épületbe, ahol már vártak ránk, a helyünkre kísértek, leültünk, és vártunk. Kicsit kifújhatom magam, a neheze talán már megvan, az újságírókon, fotósokon már túl vagyunk. James azt mondta nekem, hogy később fognak nyilatkozni és akkor, ha kérdeznek rólam, válaszol a kérdésekre. Étlapot kaptunk, választanom kellett, vajon mit ennék. Jamesre néztem, ő már választott, valamilyen előételt és marhasteaket kért, mivel nem tudtam, hogy mit válasszak, úgy döntöttem, hogy azt fogok enni, amit ő. Közöltük a pincérrel, hogy ő közepesen én, pedig teljesen átsütve kérem a húst. A terem, ahol vacsorázni fogunk, teljesen tele volt, mindenféle gazdag és híres emberekkel. Alig mertem szétnézni, elég rosszul éreztem magam, valahogy nem voltam én oda való. Többször észrevettem, hogy amikor a teremben lévőkre néztem, azok összesúgnak, mosolyognak, de láttam csodálkozó tekinteteket is. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon miért néznek, és súgnak össze az emberek, arra gondoltam, hogy biztos valami gond van velem, talán a sminkem, vagy a hajam, esetleg a ruhám nem tetszik nekik, vagy egyáltalán, én. Missi és Susan biztosan szóltak volna, ha rosszul áll a hajam, vagy nem? Egyre inkább úgy éreztem, hogy ki kellene mennem a mosdóba. A többiek beszélgettek, teljesen nyugodtan, lazán ültek a helyükön. Vártunk és vártunk, hogy hozzák a vacsoránkat, kezdtem éhes lenni, ami jó jel volt, elég nyugodt voltam ahhoz, hogy enni tudjak. James néha rám nézett, hogy minden rendben van-e.
– Jól vagy? – megfogta a kezemet.

– Igen.

– Látod, mondtam, hogy nem lesz baj, minden rendben van, azt is megbeszéltük, hogy most nem nyilatkozunk, hanem később, neked nem is kell ott lenned, ha nem akarod. Egyébként úgyis a forgatásról fognak kérdezni, ne aggódj.

– Jól van – mosolyogtam rá, nagyon jó érzésekkel teltem meg a bíztató szavaitól.

– Éhes vagy? – nem voltam különösebben éhes, de azért éreztem, hogy így nem vagyok jól, egész nap alig ettem, mert olyan ideges voltam. Most, hogy itt vagyunk, és James mellettem van, már csökkent a feszültség annyira, hogy tudjak enni.

– Igen, azt hiszem – nem tudtam beszélni, a fejem tele volt gondolatokkal, de beszélni alig tudtam, még Jamesszel sem.

– Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem hozlak el… – James arca komoly lett és szomorú.

– Miért?

– Látom, hogy mennyire rémült vagy, nem tudom, hogyan tudnálak egy kicsit megnyugtatni. Örülök, hogy itt vagy mellettem, de annak nem, hogy rosszul érzed magad.

– Semmi baj, James. Igazán. Jól vagyok és remélem sikerül egy kicsit oldódnom, talán majd az evéstől – mosolyogtam rá, hogy megnyugtassam őt.

– Jól van – ő is mosolygott rám.

Megérkeztek az előételek, csöndben ettünk, jól esett az a pár falat, és tényleg egyre könnyebbnek éreztem magam, egyre jobban oldódtam, eldöntöttem, hogy nem fogok a többi emberre nézni, nem érdekelnek. James mellettem van, és ez a lényeg. Kis idő múlva megérkezett a főétel is, a hús kívülről jól átsültnek tűnt, ám amikor levágtam belőle egy darabot, belülről teljesen nyers volt, véres. Csak néztem azt a darab húst a tányéromon, megenni biztosan nem tudtam volna, teljesen ledermedtem attól a látványtól, amit ez a darab hús nyújtott. Szörnyű érzésem támadt, a gyomrom teljesen felkavarodott, az evőeszközöket szorítottam a kezemben.

James észrevette, hogy mi történt, hogy Diána átsült steak helyett teljesen nyers steaket kapott, és, hogy egyszerűen meg sem mozdul, csak bámulja azt a nyers húsdarabot.

A tányért elvette Diána elől és odanyújtotta az egyik pincérnek, aki feléjük tartott. Szólt, hogy hozzanak egy másikat, egy átsültet.

Hallottam, hogy James elviteti a véres húst, és hozat egy másikat, a gyomrom továbbra is kavargott, hányingerem lett, olyan szinten, hogy felpattantam és kirohantam a mosdóba.

Susan is felállt és utánam indult, megérintette James vállát, hogy maradjon, majd ő vigyáz rám.

A mosdót egész könnyen megtaláltam, bár még sohasem jártam ebben az épületben, érzésből rohantam a mosdó felé és könnyedén megtaláltam, bementem. A mosdókagylóra támaszkodva lihegtem, hányingerem volt, vizet ittam. Közben megérkezett Susan is, aki faggatni kezdett, hogy mi a baj, hogy mit érzek.

– Mi a baj, Diána?

– Susan, én nem is tudom. Az a hús, iszonyú volt. A szaga, az állaga…

– Igen, láttuk, hogy teljesen nyers volt. Rosszul érzed magad?

– Igen, annyira… hányingerem van. Nem vagyok jól.

– Akarod, hogy hívjunk orvost?

– Orvost? Inkább egy papot… – vicceltem, de Susan láthatóan nagyon megdöbbent.

– Ez egy vicc akart lenni… Annyira nem vagyok rosszul… Pár perc és rendben leszek – igyekeztem megnyugtatni őt.

– Biztosan?

– Igen, biztosan.

A mosdó gyönyörű volt, ekkor vettem észre, hogy mennyire szép, szinte olyan volt, mint egy szoba. Le is ültem a bent lévő kis kanapéra, és a gyomromat fogtam, mélyeket lélegeztem.

Susan mellém ült, kis idő múlva jobban is  lettem, már nem forgott velem a vilgág.

– Jobban vagy?

– Igen, egy kicsit – fel akartam állni, de Susan nem hagyta.

– Várj még, még mindig olyan fehér vagy, mint a fal. Pihenj még. Hányingered van?

– Igen, az volt, de tényleg kezdek jobban lenni.

– Jól van. Akkor visszamegyek Jameshez és elmondom, hogy jobban vagy, szerintem nagyon aggódik.

– Igen? Aggódik értem? – vajon, mit gondolhat most? Tényleg aggódik értem?

– Biztos vagyok benne, hogy igen. Diána… – láttam, hogy Susan kérdezni akar valamit.
– Kérdezhetnék…

– Tessék, Susan…

– Nem is tudom, hogyan mondjam… hogy kérdezzem meg. Szóval… nem lehet, hogy esetleg terhes vagy? – Susan kérdése szinte belém nyilallt.

– Már, hogy lennék terhes? – úgy gondoltam, hogy biztosan nem vagyok állapotos.
– Tudod, csak a hányingerről jutott eszembe, hogy esetleg… ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak úgy eszembe jutott.

– Nem hiszem, hogy terhes vagyok. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem vagyok terhes – nyugtattam Susant.

– Akkor én most szólok Jamesnek, hogy jobban érzed magad. Itt hagyhatlak pár percre?

– Igen, igen, menj csak.