Diána köszönés nélkül távozott, a többiek pedig a szállodába indultak. 

James szobájában aztán tovább beszélgettek Diánáról és arról, ami történt.

– Még mindig nem hiszem el – James leült a kanapéra.

– Most mit fogsz tenni, James? – kérdezte Missi.

– Szakítani fogsz vele? – szólt David, Missi ránézett mérgesen, majd James felé fordult.

– Ugye nem?– tekintetéből látni lehetett, hogy aggódik.

– Ez nagyon nem normális – mondta David.

– Ő csak segíteni akart! James! – Missi egyre jobban félt, leült a kanapéra James mellé.

– Tudom. Tudom, hogy jót akart, nem ezzel van bajom. Nagyon megijedtem, hogy… valami baja lesz, hogy elüti egy autó és elveszítem.

– Nem ütötte el semmi, segített egy néninek és épségben visszajött – Missi tovább nyugtatta Jamest.

– Ez van, ez történt, ezen már nem lehet változtatni. El kell fogadnod őt ilyennek, vagy szakítanotok kell, mert nem hiszem, hogy képes lesz változni. Hallottad, mit mondott, ő sem tudott róla, hogy leállította az autók motorját, egyszerűen csak ment, reflexből. Ezt, pedig nem fogja tudni szabályozni, úgy gondolom, később sem – Stevennek igaza volt és ezt mindenki tudta, bólogattak.

James maga elé meredt, látszott rajta, hogy még mindig ideges. Kis idő múlva James barátai elhagyták a szobáját, egyedül maradt, tovább gondolkodott, járkált fel-alá. Nem tudta, mi tévő legyen, mit mondjon Diánának, vagy mit tegyen, hogyan beszéljen vele. Nem akarta őt elhagyni, ahhoz már túlságosan szerette, de érezte, ha együtt maradnak, adódhatnak még problémák, ezt pedig nehéz felvállalnia. Estére sikerült teljesen lehiggadnia, és úgy döntött, hogy meglátogatja Diánát.

Egész délután a szobámban voltam, lezuhanyoztam, és az ágyamon feküdtem. James járt a fejemben, az, hogy mi lesz ez után. Úgy éreztem, hogy ha nem tudja elfogadni, hogy ilyen vagyok, akkor bármilyen nehéz is lesz, szakítanunk kell. Nem tehettem róla, hogy úgy éreztem, segítenem kell, egyszerűen csak tettem, amit kell.

Azt hittem, hogy ő az egyetlen a világon, aki meg fog tudni érteni, aki tökéletes minden értelemben véve számomra, és most kiderült, hogy mégsem. Bántott, hogy őt teljesen hidegen hagyta annak a néninek a sorsa, hiába magyaráztam, hogy segítségre szorult. Sírtam, fájt ez az egész, nem tudtam, mi tévő legyek. Kezdtem feladni az eddigi életemet érte, lehet, hogy elhamarkodott döntéseket hoztam? Felmondtam, ha elveszítem a munkámat, és Jamest is, mihez kezdek majd? Biztos voltam benne, hogy azt is megoldanám valahogy, de mégis… elkeserített ez a helyzet.
Estére már teljesen letisztult bennem minden, bocsánatot akartam kérni Jamestől, el akartam menni hozzá, beszélni vele. Bocsánatot csak azért szerettem volna kérni tőle, mert egy szó nélkül mentem el, más rosszat, úgy éreztem, nem követtem el. Amikor kinyitottam az ajtót, ő ott állt, nem is hittem a szememnek. Az ajtómban állt zsebre tett kézzel, a fejét lehajtva, mikor meglátott, rám nézett. Az arca nyugodt volt, úgy láttam, hogy már nem mérges rám, legalábbis abban a pillanatban nem volt az.

– Szia – a hangja is nyugodt volt, ez a szia pont elég volt arra, hogy érezzem, sikerült lehiggadnia.

– Szia.

– Beszélni szeretnék veled – mondta halkan.

– Gyere be – beengedtem őt. Ez volt az első alkalom, hogy a szobámban járt, leültünk az ágyra egymás mellé, majd beszélni kezdett.

– Ne haragudj rám, hogy kiabáltam veled. Nem akartam, nem úgy gondoltam… csak egyszerűen… borzasztóan megijesztettél, amikor láttam, hogy mész át az úton az autók között, megrémültem. Utánad akartam menni, de rám dudáltak, nem tudtam… tehetetlenül álltam ott, és nagyon féltettelek, féltem, hogy elveszítelek.

– Ne haragudj, hogy egy szó nélkül átmentem a nénihez. Egyszerűen nem tudtam mást tenni, mikor megláttam őt, mennem kellett…

– Tudom, és bár nagyon nehéz volt, de megértettem, én elfogadlak így, amilyen vagy. Nagyon szép tőled, hogy ennyire segíteni akartál és én… én nem bánom, csak ne az autók között mentél volna…

– Ez a baj? Az a baj, hogy az autók között mentem? Nem azért voltál dühös, mert segítettem a néninek?

– Dehogyis… tényleg. Tudod milyen érzés volt, mikor megláttam, hogy az út felé mész? Kiabáltam neked, de meg sem hallottad és sétáltál, nyugodtan sétáltál az autók között, én pedig annyira féltettelek, hogy… valami bajod lesz. Hogy valaki nem áll meg, hogy megsérülsz…

– James,  nagyon sajnálom, igazán, azt, hogy ott mentem át. Nem kellett volna, nem is tudom, mi ütött belém, én csak…

– Mentél, mert menned kellett… értem – bólogatott, kedvesen nézett, nyugtatóan hatott rám.

Nem az volt a baja, hogy segíteni szerettem volna valakinek, ezt, pedig annyira jó volt hallani, hanem csak attól félt, hogy valami bajom esik. Engem féltett, mert szeret.

Szorosan átölelt, éreztem a szívdobogását, megnyugodtunk mind a ketten, majd elindultunk vacsorázni, együtt.

Mikor az étterembe értünk, csodálkozva néztek ránk a többiek, főleg David. Mind egy asztalnál ültek, itt volt Susan is, Missi és Steven.

– Kibékültetek? – kérdezte Missi.

– Igen – szinte egyszerre mondtuk ki Jamesszel.

A vacsora alatt alig szóltunk egymáshoz, mindenki csöndben evett, eléggé kínos volt ez a nagy csönd, még Missi sem szólalt meg egész idő alatt. Vacsora után elköszöntek tőlünk, mi pedig James szobájába mentünk, ott aztán beszélgettünk tovább.

– Nem emlékszel rá, hogy hogyan állítottad meg az autókat? – James karjaiban feküdtem az ágyon, így beszélgettünk.

– Nem. Tényleg nem tudom, hogy mi történt.

– Mikor átértél a nénihez, mi történt?

– Felsegítettem őt a földről, csodálkozva nézett rám, a közeli parkba vittem, leültünk egy padra és beszélgettünk. Megígértettem vele, hogy nem fekszik le többé az út mellé. Lényegében ennyi történt. Aztán kerestem egy zebrát, úgy mentem vissza hozzátok.

– Hihetetlen vagy – mondta mosolyogva.

– Nem féltél, mikor átmentél az úton?

– Nem… Nem is nagyon emlékszem rá, hogy mi történt, csak a nénit láttam magam előtt.

– Hmmm. Azt hiszem, jobban kell vigyáznom rád… – ez a mondata meglepett, azt hittem, hogy elfogadta, hogy ilyen vagyok, hogy megértette.

– Ezt, hogy érted?

– Segítek neked, ha kell, veled megyek, nem szeretném, ha egyedül… ha hamarabb észreveszem, hogy merre mész, hogy mit csinálsz, akkor átmehettünk volna a zebrán, vagy nem is tudom – megnyugtatott ez a válasz és boldoggá tett, hogy segítene is nekem, ha kell.

– Tényleg?

– Igen. Jó lenne, ha szólnál – nevetett rajtam.

Az, hogy megbeszéltük a problémát, nagyon jó dolog volt. Teljesen mást gondoltam, azt hittem, hogy azért haragszik, mert segítettem, közben csak féltett engem. Félreértettem őt, a reakcióját, és azonnal ítéltem. Boldog voltam, úgy éreztem, hogy jó irányba halad a kapcsolatunk. Ha így meg tudjuk beszélni majd a dolgokat mindig, akkor nem lesz semmi baj. Ő is elmondta a véleményét, és én is. Megértettük a másikat, nem pedig eltaszítottuk azonnal, amikor valamilyen konfliktus adódott.
Megcsókolt, magához húzott, perceken belül el is aludtam.
Hajnalban ébredtem fel, mellettem szuszogott csendesen. Nem tudtam visszaaludni. A motorokon gondolkodtam, hogy valahogyan tesztelnem kellene, hogy mi történt, újra meg akartam csinálni, ha tényleg megállítottam azokat a motorokat, akkor újra meg tudom tenni. De hogyan? Nem mehetek át újra egyedül az úton, legalábbis nem úgy, hogy James tud róla és látja, mert frászt kap tőle. Nem bírtam magammal, kimentem a parkba jógázni. A levegő csodálatosan friss volt, mélyeket lélegeztem.

Amikor James felébredt, Diána nem volt sehol, keresni kezdte, de nem találta a szobájában. Nem tudta, hogy vajon miért tűnt el Diána, nagyon korán volt még, így arra gondolt, hogy megkeresi. A parkban aztán rá is talált, megkönnyebbülve látta, hogy csak jógázik.

Leült egy padra és onnan figyelt, szótlanul, nehogy megzavarja Diánát.

Amikor befejeztem a jógázást és elindultam vissza Jameshez, ő ott volt a parkban, nem is vettem észre, hogy itt van. Vajon mikor jöhetett ki?

– Mit keresel itt? – kérdeztem csodálkozva.

– Fölébredtem és nem találtalak, meg akartalak keresni. Valahogy először ide jöttem, volt egy megérzésem, hogy itt leszel – mosolygott rám.

– Mióta vagy itt?

– Nem olyan régóta… – mosolyogtunk egymásra, a kezemben hoztam a jógaszőnyegemet.

– Jó reggelt!

– Jó reggelt neked is! – mondta James és adott egy puszit.

Visszamentünk a szobájába reggelizni.
Vasárnap volt, egy hét múlva lesz a bál, és én még annyi mindent akartam kérdezni tőle, de valahogy nem ment, most még inkább nem ment.

Mennem kellett dolgozni, át akartam nézni az iratokat, a beosztásokat, James azonban visszatartott.

– Biztos, hogy dolgozni szeretnél? – szomorúan nézett rám.

– Igen. Tegnap is átadtam a munkámat, illetve mára maradtak, muszáj mennem.

– Szeretnél, vagy muszáj? – szívesen maradtam volna egész nap vele, főleg úgy, hogy tudtam, jövő hét közepéig megint sokat dolgozik majd, de a szállodának szüksége volt rám, míg nem találnak helyettest, nem maradhattam vele. Nem tudtam, mit válaszoljak a kérdésére, tényleg nem tudtam eldönteni. Néha már kifejezetten kellemetlen volt az, hogy a barátaimmal egy szót sem tudok váltani, hogy máshogyan viszonyulnak hozzám, és így persze a munka is más volt.

– Szeretnék dolgozni – és szeretnék velük beszélni, elmondani, hogy ugyanaz a Diána vagyok, aki voltam.

– Mikor végzel?

– Délután, azt hiszem. Nem tudom pontosan.

– Várni foglak – James odajött hozzám és átölelt.

– Jönni fogok – magához szorított, alig akart elengedni.

Egész nap dolgoztam, igyekeztem, mindent elintéztem, a beszélgetések azonban most is nagyon nehézkesek voltak. Pabloval futottam össze, meg akartam kérni, hogy nézze meg és cserélje ki a recepciónál lévő kis szoba ajtaján a zárat, mert nagyon nehezen lehetett már bezárni, Mariama sokszor panaszolta nekem.

– Szia Pablo!

– Jó napot kívánok!

– Jó napot kívánok?! Beléd meg mi ütött? – Pablo komolyan tekintettel meredt maga elé, nem tudta, mit mondjon.

– Pablo, megtennéd, hogy megnézed a zárat a recepciónál, tudod, a kis szoba ajtaja rendetlenkedik, Mariama már többször szólt nekem, kérlek, megjavítanád?

– Igen, természetesen – Pablo még csak a szemembe se nézett.

– Hogy vagytok Anitával?

– Jól, köszönjük.

– Mi bajod van? – Pablo hirtelen felkapta a fejét.

– Nekem? Se… semmi.

– Akkor miért nem akarsz beszélgetni velem? – próbáltam Pablo szemébe nézni, de elkapta a fejét, nem nézett rám.

– Diána… vagyis, nem is tudom… hogyan szólítsalak…

– Micsoda? Nevet változtattam, csak nem tudok róla?! – nevettem rá, de ő komoly maradt.

– Nem, nem, tudod, mi itt mind tudjuk, hogy mi történt, hogy Mr. James Parker és te… aztán már nem is táncolsz… lassan már inkább vendég leszel itt… ne érts félre, én nem akarok szemtelen lenni…

– Szemtelen? Pablo?!

– Ne haragudj, most már mennem kellene – illedelmesen elköszönt, rosszul esett, hogy így viselkedett.

Elment, és én csak pislogni tudtam nagyokat. Ez ment egész nap. Azok, akiket jól ismertem, és szerettem, máshogyan néznek rám. Ez iszonyúan idegesített, bántott, én nem akartam ezt a változást. Marcellohoz akartam menni, ő legalább normális maradt. Mariamával is szerettem volna beszélgetni, de ma szabadnapos volt, csak holnap jön vissza. Marcello viszont itt van, és már úgyis rég láttam, eldöntöttem, hogy bemegyek hozzá délután, így aztán ebéd után el is indultam a nagyterem felé. Alig vártam, hogy beszélgessek vele.

Köszöntem neki, kedvesen fogadott, örült, hogy lát.

– Marcello – sóhajtottam – Hogy vagy? – mosolygott a kérdésem hallatán.

– Jól, jól, igazán, minden rendben van. Na és te?

– Jól vagyok, köszönöm. Jamesszel is… csak tegnap volt egy kis…

– Mi történt?

– Röviden az történt, hogy megláttam egy idős nénit koldulni. Épp tankoltunk, a többiek is kiszálltak az autóból, én pedig átmentem hozzá, segítettem neki.

– Ez olyan nagy baj? Nem tetszett Jamesnek?

– Nem, igazából, nem bánta, csak… átmentem egy nagyon forgalmas úton, az autók meg jöttek… állítólag leállítottam a motorjukat.

–  Micsoda?! Tényleg megállítottad őket?

– Nem ütött el egy sem… de nem tudom. Ők állítják, hogy a motorok leálltak.

– Ez nagyon érdekes… de tőled… – alig lepődött meg azon, amit mondtam neki.

– Tőlem, mi?

– Hát, a múltkori jóslatodtól is kikészültek páran – mondta vigyorogva.

– Marcello, nekem tudnom kell!

– Mit?

– Hogy tényleg le tudom-e állítani egy autó motorját.

– Oó, drágám, mire készülsz?

– Segíts nekem, Marcello!

– Jajaj, mit szeretnél csinálni? Ugye nem valami butaságot?

– Nem, nem, dehogy, csak gyere velem.

Kimentünk a parkolóba, és beindítottam az autómat, majd kiszálltam, hogy kipróbáljam, le tudom-e állítani. Marcello jött velem, csodálkozva nézett rám.

– Mit csinálsz, mire készülsz, elmondanád? Kezdek ideges lenni! – ijedezett mellettem, de akkor is tudnom kellett, hogy le tudom-e állítani azt a nyamvadt motort vagy sem.

– Semmi baj, csak tudni szeretném, hogy le tudom-e állítani. Szerinted, most mit csináljak?

– Mit csináltál tegnap?

– Igazából nem emlékszem rá, talán, felemelem a kezemet.

– Akkor, lássuk, emeld fel a kezedet, drágám, de csak óvatosan, aztán nehogy valami baj legyen!

– Baj? Elvileg leállítom a motort, nem felrobbantom! – kacagtam, Marcello is elmosolyodott.

– Nálad, drágám, sose lehet azt tudni, úgyhogy csak óvatosan…

Felemeltem a kezemet, először a jobbat, aztán eszembe jutott, hogy a bal kezem volt a levegőben, úgyhogy utána a balt, de nem történt semmi. Az autó motorja ugyanúgy járt. Nem tudtam leállítani.

– Nem akar leállni Marcello. Most miért nem sikerül? Segíts már! – kiabáltam rá.

– Mit vársz tőlem, drágám? Nem én vagyok boszorkány! – ettől a szótól, kirázott a hideg.

– Még, hogy boszorkány! Marcello! Eszembe jutott valami.

–Micsoda?

– Azok az autók, mozogtak, felém jöttek, mi lenne, ha…

– Naaa, neeem! Nem, ne is gondolj ilyesmire! Erre nem veszel rá, azt mondtad, hogy nem csinálsz hülyeséget!

– Nem is! Csak szállj be a kocsiba, és gyere felém!

– Te megőrültél? Dehogy megyek feléd! … Drágám! Elment neked az eszed?

– Marcello! Kérlek… ne csináld, muszáj tudnom!

– Én ebben nem veszek részt. Máris megyek vissza, és neked is ajánlom, hogy gyere be, és tegyél le az őrült ötleteidről, mert a végén még tényleg megsérülsz!

– Akkor majd én! Teszek egy nagy követ a gázra!

– Micsoda?!! Meghibbantál? El akarod üttetni magad a saját kocsiddal? Hallod…

Már hoztam is egy követ, úgy éreztem, hogy pont jó lesz. De ha ráteszem a követ, akkor a kocsim elindul, és én meg nem leszek ott, hogy megállítsam. Marcellonak kellene a követ rátennie. De, hogy vegyem rá, hogy megtegye? Miközben itt ügyködtünk, megláttam Jamest az ajtóban állni, reméltem, hogy visszamegy, mert ha meghallja, hogy mire készülök, biztos mérges lesz rám.

– Marcello! Tedd rá nekem a követ, kérlek!

– Dehogy teszem, te őrült liba! Drágám, ez életveszélyes! Azonnal, mars be, sipirc! – mutatott a nagyterem felé, James pedig ott állt az ajtóban, de mikor meglátta, hogy Marcello már kiabál velem, elindult felénk.

– Gyorsan, Marcello! Ha idejön James, akkor lőttek az egésznek! Kérlek, tedd már rá azt a követ!

– Jó is, hogy idejön, legalább meglátja, hogy milyen dilis nőszemély vagy te!

James odajött hozzánk, a kezemben volt a nagy kő, de gyorsan Marcello kezébe nyomtam.

– Mit csináltok itt? Valami baj van?

– A barátnőd meghibbant, én pedig próbálom megmenteni az életét! – Marcello kényes megjegyzésére James felkapta a fejét. Szúrósan néztem rá amiért elárult.

– Mi folyik itt Diána? – James kérdőn nézett rám, én Marcellora, Marcello pedig Jamesre.

– Csak tudni szeretném, hogy le tudok-e állítani egy motort – nem mondhattam mást, csak az igazat.

– Ó igen, úgy, hogy arra kért, menjek neki a kocsijával, mikor erre nem voltam hajlandó, akkor ezt a követ akarta rátetetni velem a gázra! – nyafogott Marcello, most még szúrósabban néztem rá.

– Te jó ég! Diána! Tényleg ez történt? – James ijedten, mérgesen nézett rám.

– Ez – mondtam az orromat lógatva, nem tudtam hazudni neki.

– Hát ez elképesztő! – James elgondolkodva nézett, de volt még valami a tekintetében. – Én is szeretném tudni! – már nem volt annyira mérges, meglepődtem, hogy ő is kíváncsi erre.
– Ti meghibbantatok? Mind a ketten? – Marcello még mindig tartotta a követ a kezében, eddig a pillanatig.

– Itt maradok és segítek, ha nem tudja megállítani az autót, akkor félrelököm – James ötlete nem is volt olyan rossz, mosolyogni kezdtem, és ő is mosolygott rám, Marcello pedig tiszta ideg volt.

– Erre nem vesztek rá! Nem és nem! Még, hogy… – duzzogott.

– Kérlek, látod, ha nem sikerül, James félrelök. Segíts, Marcello!

Rövid könyörgés után végül Marcello beleegyezett, ráteszi a követ a gázra.

Az autó előtt álltam, jóval messzebb tőle, James pedig készen arra, hogy félrelök. Marcello rátette a követ a gázpedálra és az elindult felém. Hirtelen teljesen összezavarodtam, Jamesre néztem, aztán Marcellora, egyre jobban féltem és úgy éreztem, hogy nem tudom megcsinálni. Az előbb sem sikerült, teljesen elbizonytalanodtam, de pillanatok kérdése volt az egész, hogy az autó odaér és nem akartam, hogy Jamesnek kelljen megmentenie, nehogy a végén még ő sérüljön meg. Az autóm felém száguldott, egyre gyorsabban, és gyorsabban, már majdnem ott volt, amikor teljesen reflexszerűen felemeltem a bal kezemet, becsuktam a szememet, az pedig megállt előttem, épp a lábaim előtt. Mikor kinyitottam a szemem, a kocsim ott állt előttem, leállt, a motorháztetőre tettem mind a két kezemet, nagyokat lélegeztem, James már ott is volt mellettem és hátulról próbált átölelni, magához húzott.

Marcello alig tudott odatántorogni hozzánk, kinyitotta az autómat, a kő még mindig a gázpedálon volt, beült az ülésre és ott pihegett.

– Jól vagy? Minden rendben? – James aggódott értem, éreztem a hangjában.

– Jól vagyok… megállítottam… megállítottam – alig tudtam elhinni, hogy megállítottam az autómat, de hogyan? Még most sem tudtam, hogy hogy voltam képes rá.

– Megállítottad… Hihetetlen…

James felé fordultam, ő szorosan tartott, még mindig nagyokat sóhajtoztam.

– Menjünk be – James óvatosan bekísért a nagyterembe, Marcello is bejött, aztán James visszaparkolt az autómmal.

– Marcello, hogy vagyok én képes erre? – kérdeztem csodálkozva őt.

– Drágám, őszintén mondom, hogy nem tudom, de többről én tudni se akarok, részt venni meg pláne nem akarok ilyesmiben! – nyavalygott, de azért úgy láttam, már jobban van.

– Köszönöm!

– Ne csinálj több hülyeséget, kérlek! Diána! Vigyázz magadra! – láttam, hogy nagyon aggódik értem.

Mikor James visszajött, felmentünk a szobájába és azon gondolkodtuk, ami történt. Még mindig nem értettem, nem éreztem semmit, úgy gondolom, hogy nem is csináltam semmit, akkor mégis, hogyan állt le a motor? Reméltem, hogy James látott valamit és elmondja nekem.

– Láttad, hogy mi történt, James? Elmondod nekem, hogy mit láttál pontosan?

– Annyit láttam, hogy kinyújtod a kezed, és az autó megáll… – rázta a fejét.

– Ennyi? Semmi mást nem láttál?

– Nem… Jól vagy, biztos, hogy jól vagy?

– Igen, jól vagyok, de ezt nem értem… Hogyan tudok én megállítani egy autót?

– Őszintén megmondom, hogy nem tudom… – James elgondolkodott, szomorúan nézett. Meg akartam tudni, hogy mit gondol, mit érez most, mert láttam rajta, hogy nincs jól.

– Mire gondolsz most?

– Nem is tudom, csak… nem tudom, hogy mit gondoljak. Ez, ez nagyon furcsa… – összehúzta a szemöldökét és mélyen a szemembe nézett.

– Vigyáznunk kell. Most még jobban. Ne mondd el senkinek, soha, ami most történt!

Átöleltük egymást, olyan jó érzés volt tudni, hogy továbbra is mellettem van. Egyre jobban megismertem őt és egyre inkább úgy éreztem, hogy mellette a helyem.