James és a többiek már vacsorára megérkeztek, úgyhogy együtt ettünk, Missi, Susan, Steven, David, James és én. Furcsa volt, hogy már sokadszorra eszünk így együtt, mintha közéjük tartoztam volna, befogadtak. Beszélgetni kezdtünk, kíváncsi voltam, mi van velük.

– Hogy vagytok? – kérdeztem őket.

– Szerintem jól fogok aludni, nagyon elfáradtam – mondta Susan.

– Na és te, hogy vagy? – Missi üde mosolyából sejtettem, hogy ő nem fáradt el úgy, mint a többiek.

– Jól, köszönöm.

– Képzeld csak, holnap és vasárnap is szabadok vagyunk! Kellene valamit csinálni, mondjuk, kirándulhatnánk egyet! – ő, mintha teljesen kipihent lett volna, még erre is lenne energiája, de a többieknek nem tetszett az ötlete.

– Missi, én hulla fáradt vagyok, inkább napoznék és pihennék egész hétvégén – mondta Susan.

– Én benne vagyok! – Stevennek tetszett a barátnője ötlete, egymásra néztek.

– Na és, hová akartok menni? – kérdezte James.

– Nem is tudom, Budapestre! – lelkendezett Missi.

– Budapestre? – csodálkozott James, szerintem ő valami másra számított.

– Ti nem akartok jönni? – Missi előbb rám nézett, majd Jamesre.
– Nem is tudom… – James rám nézett, hogy döntsek én.

– Nem vagy fáradt? – kérdeztem kedvesen, tudtam, hogy mostanában nagyon sokat dolgoztak, ha pihenni szeretne, akkor inkább itt maradunk.

– Annyira nem… – úgy láttam, hogy szeretne ő is kikapcsolódni egy kicsit, valahol máshol.

– Jól van, akkor menjünk!
– Már négyen vagyunk, csatlakozna még valaki? David? Akarsz velünk jönni? – Missi most Davidet próbálta rávenni, hogy jöjjön velünk.
– Mégis hová mentek pontosan, mármint, Budapesten belül?

– Ó, Diána biztos tud jó helyeket, amiket látnunk kell, nem igaz? – Missi kíváncsian nézett rám.

– Ami azt illeti, van egy pár ötletem – mosolyogtam rá.

– Akkor megyek én is. Susan, biztos nem akarsz velünk jönni? – David Susanra nézett, aki csak rázta a fejét hevesen.

– Mikor indulunk? Reggel? – Missi nagyon lelkes volt, úgy láttam, hogy ő egyáltalán nem fáradt, a fiatalos lendülete mindenkinek feltűnt.

– Mondjuk tizenegykor? – kérdezte James.

– Ne már, kilenckor induljunk el!

– Ó, Missi, azért engedd meg, hogy kipihenjük magunkat, kérlek! – szólt közbe David is.
– Akkor félt tíz, ne lustálkodjatok már annyit!

Persze lustálkodásról szó sem volt, mindenki örült, ha végre ágyba került esténként.

Vacsora után ki szerettem volna menni egy kicsit a parkba, sétálni egyet, James is velem jött, a levegő egyre jobb volt odakint, kezdett lehűlni a nagy forróság után.

James átölelt annál a fánál, ahol először megcsókolt. Nagyon jó volt itt lenni vele, el sem tudtam képzelni, hogy milyen lesz innen elmenni, hogyan alakul majd az életünk. Jósolni nem szerettem volna, bár nagyon kíváncsi voltam, de úgy gondoltam, hogy talán többet árt, mint használ. Szerettem volna megbeszélni azokat a dolgokat, kérdéseket, amik felmerültek bennem Jamessel, a jövőnkkel kapcsolatban, de nem nagyon tudtam, hogyan kezdjek hozzá, csak hallgattam, ő is hallgatott. Sétáltunk egy nagyot, majd felmentünk hozzá.

Hamar elaludtunk, reggel, pedig egész későn ébredtünk fel. Kilenc óra volt, igyekeznünk kellett, hogy ne várassuk a többieket. Reggelizni is alig volt időnk, épp, hogy csak bekaptunk pár falatot és mentünk is a recepcióhoz, Missi és Steven már ott voltak, Davidre, és ránk vártak. Megkértem Mariamát, hogy segítsen nekem, szóljon mindenkinek, hogy ma nem leszek itt, ha valami gond lenne, hívjon fel. Bólogatott, persze szívesen segített.

– Hová mentek? – érdeklődött kedvesen.

– Budapestre – még nem nagyon tudtam, hogy hová, gondoltam, út közben megbeszéljük.

– Szállodai autóval?

– Nem, igazából én a sajátommal szeretnék…

– Ó, te jó ég! Te fogsz vezetni? – Mariama nagyon csodálkozott, szemeit hatalmasra nyitotta.

– Miért? Igen, szeretnék vezetni…

– Meg akarod ölni őket? – mindenki meglepődött ettől a kérdéstől, kissé ijedten néztek hol rám, hol Mariamára.

– Tudok vezetni, nyugi! – próbáltam megnyugtatni, legalábbis úgy tenni, tudtam, hogy vicc ez az egész.

– Ja, mint egy őrült… hol is vetted a jogsidat, a piacon? – az igaz, hogy néha eléggé szeszélyes vagyok… de láttam, hogy a többiek felé néz, majd rám, hogy menjek már bele a tréfába.

– Ó, igen, hát kinek van kedve megtanulni azt a sok táblát, hogy mi, mit jelent, hajjaj! A piacon bármit meg bármit meg lehet venni… – a barátnőm felé fordultam, háttal a többieknek, majd rákacsintottam.

– Azért nem kellene őket is vinned… gyakorold máskor a vezetést! – hátranéztem komoly arccal, láttam, hogy mindenki döbbenten áll, nem igazán tudták, hogy mi a helyzet, hogy csak vicc ez az egész, vagy komolyan nem tudok vezetni.

– Ne aggódj, James majd mellém ül, s ha nem megy a vezetés, akkor megkérem, hogy segítsen! Egyébként meg tudom, hogy hol a gáz meg a fék… úgy körülbelül… nem lesz semmi baj! – mintha győzködném a barátnőmet, persze teljesen hitelesen játszotta a szerepét, igazán úgy tűnt, mintha aggódna értünk.
Lassan megérkezett David is, kissé nyúzottnak, álmosnak tűnt még.
– Jó reggelt! Indulhatunk, itt van mindenki? – kérdezte.
– Igen, persze, mehetünk! – válaszoltam neki jókedvűen.
– Azért csak óvatosan! – szólt utánunk Mariama.

Elindultunk, s mikor az autómhoz értünk, James megfogta a kezemet.

– Nem akarod, hogy inkább… én vezessek? – úgy nézett rám, teljesen kétségbe esve, a szemöldökét összeráncolta, egyszerűen kitört belőlem a nevetés.

– Ejnye, James Parker, hát ennyire nem bízol bennem? Azt hiszed, hogy nekimegyek az első fának, ami az utunkba kerül? – nevetve kérdeztem őt, ő is mosolyra derült, de úgy láttam, hogy nem tiszta szívből mosolyog, még mindig bizonytalan.
– Nem is tudom, valahogy a Mariamával folytatott beszélgetésetek komoly kétségeket keltett bennem, az az igazság – mosolygott, de a szavai nagyon komolyan hangzottak.

– Inkább menjünk, jó? – nem is figyeltem rá, beszálltam a kocsiba, ők is beszálltak mellém.

– Öö, én is tudok vezetni! Ha gondolod – szólt előre Steven, láttam, hogy mindenki úgy ül a helyén, mint aki karót nyelt.

– Ne aggódj, megy ez nekem, csak megkeresem még, hogy hová kell betenni a kulcsot! – ez a kis játék olyan jó volt, alig tudtam abbahagyni. Mikor aztán beindítottam az autót és lassan kigördültünk a parkolóból, megnyugtattam mindenkit.

– Nyugi, csak vicc volt, jól megtréfáltunk titeket Mariamával! – nevettem fel, de valahogy nem vették a lapot.
– Hát ez igazán vicces! Azt hittem ez lesz életem utolsó útja! – magyarázta Steven, majd végre belőle is kitört a nevetés.
– Én teljesen elhittem! De komolyan! – mondta Missi.

– Hová szeretnétek menni? Van valami tervetek? – kérdeztem, hátha kitalálták már, hogy mit szeretnének megnézni.

– Mit javasolsz? – kérdezte Missi.
– Mondjuk, mit szólnátok a Margitszigethez? Aztán ott eldöntjük, merre tovább…

– Margitsziget? Remek! Mit lehet ott csinálni? – Missi egyre lelkesebb lett, éreztem, hogy jó napunk lesz.

– Például, azt tudtátok, hogy ott van Magyarország legnagyobb zenélő szökőkútja, képzeljétek csak a középső vízsugár több, mint 25 méteres magasságba emelkedik fel!
Aztán megnézhetnénk a kolostor romjait is, ha érdekel titeket.

– Milyen kolostor volt itt? – kérdezte Steven.

– Domonkos rendi apácakolostor, IV. Béla királyunk alapította Szűz Mária tiszteletére. Itt, ebben a kolostorban élt a lánya, akiről a sziget a nevét kapta, Margit hercegnő. Apáca volt… a legalacsonyabb rendű munkát is szívesen végezte, és a legrosszabb ruhákban járt, nappal dolgozott, éjszaka, pedig imádkozott. A szerint élt, hogy Istent szeretni, magamat megvetni, senkit meg nem utálni, senkit meg nem ítélni. Sanyargatta a testét, tetves is volt, de olyan csodák történtek vele, mint például a tetvei egyszeriben gyöngyökké változtak, már ha igaz. A legenda szerint jövendőmondó képességekkel is rendelkezett. Megjósolta, hogy az apja II. Osztrák Frigyessel Stájerországért folytatott harcában győzelmet arat.

– Nahát! Tetves volt, komolyan! Szerintem feltétlenül nézzük meg! – David fintorgott, láttam, hogy őt nem igazán érdekli ez az egész.
– Szerintem jó ötlet, irány a Margitsziget! – jó, hogy itt volt Missi, legalább ő lelkes volt. Nem is értettem, miért jött velünk David, ha ennyire morcos, ha ennyire nincs kedve hozzá.

– Aztán megnézhetnénk itt a Víztornyot is. Igazán nagyon szép, a szabadtéri színpad a torony mellett van, és képzeljétek, innen világítják meg a színpadot… Fönt van a Kilátó Galéria, a Margitsziget történetét bemutató kiállítással, esetleg...

– Érdekes, nagyon érdekes! – be sem fejeztem a mondatot, David megint közbeszólt.

– Menjünk fel a Víztoronyba! – kiabált Missi, ügyet sem vetve Davidre.

Így aztán, többség dönt elven, kirándultunk egyet a Margitszigeten, úgy láttam, azért mindenki élvezte. Missi imádta a szökőkutat és a Víztornyot, megnéztük a szabadtéri színpadot is. Itt ebédeltünk, sétáltunk nagyokat, nem is akartunk elmenni máshová, jó volt itt lenni. Örültem, hogy végre mindenki jól érzi magát, a végén már Davidnek is elszállt a rosszkedve.

Délután elindultunk hazafelé, megálltunk egy benzinkútnál tankolni. Mindenki kiszállt az autóból, egy kicsit kinyújtózni, mert aztán majdnem egy óra lesz az út a szállodáig.

Az út túloldalán valami nagyon furcsa dolgot vettem észre. Egy nő feküdt ott, illetve nem feküdt, később vettem csak észre, hogy szinte hason fekszik, a feje a földön volt, a két keze a feje mellett, el nem tudtam képzelni, hogy mit csinál. Láttam, hogy egy idős néni az, majd azt, hogy a járókelő emberek közül páran pénzt dobnak neki. Ekkor esett le, ez az idős néni koldul az utcán, a földön fekve! Úgy éreztem, hogy át kell mennem hozzá, mindenképpen, segíteni akartam neki, nem maradhat ott, így! Elindultam felé, semmi mást nem láttam magam előtt, csak ezt az idős nénit, az út mellett koldult. Zebrát nem láttam sehol, úgyhogy elindultam a forgalmas, autókkal teli úton keresztül.

James és a többiek arra lettek figyelmesek, hogy Diána át akar menni a forgalmas úton, James utána kiabált, de ő nem hallotta meg. Csak ment, keresztül az úton, a többiek pedig nem értették, vajon miért, mit csinál. Diána felemelte a bal kezét, és ahogy ment, az autók megálltak, persze dudáltak az autóban ülők, volt, aki nagyon dühösen ki is kiabált rá.

Diána mögött a forgalom lassan elindult, úgyhogy James már nem tudott utána menni, csak remélni tudta, hogy nem esik baja. Sértetlenül ért át a túloldalra, szinte kész csoda volt, minden egyes autó megállt, leálltak, ki tudja, hogy hogyan. Ekkor vették észre, hogy Diána egy koldushoz ment át, látták, amint felsegíti őt a földről, és odébb viszi. Egy ideig figyelték őket, de aztán eltűntek a szemük elől.

Nem tudtak mit tenni, mint várni és várni, James teljesen kétségbeesett.

– Mégis, mi volt ez?! Hogy tudott így átmenni az úton?! Egy szó nélkül?! Mégis, mit csinál?!  a kezével hadonászott, fel-alá járkált, kiabált.

– Nyugodj meg, James, nem lett semmi baja! Biztosan mindjárt visszajön! – próbálta Missi megnyugtatni.

– Te jó ég! De hát, mégis, mit gondolt?! Miért nem szólt, vagy valami, csak így, egyszerűen, én nem értem – James még mindig fel-alá járkált, a fejét fogta.

– Nyugi, James, mindjárt itt lesz, meglátod!

– Elüthette volna egy autó! Láttátok? És, ha elüti egy autó? Kockára tette az életét egy koldus miatt! Ez kész őrület! – nem bírt megnyugodni.

– James. Valahogyan… Diána… leállította az autók motorját – David nyugodt hangon közölte Jamessel, hogy mit látott.

– Micsoda?!

– Láttam, ahogy az autók megállnak mellette, de nem fékeztek, egyszerűen leállt a motorjuk, hallottam, ahogy újraindítják őket. Te nem hallottad?! Ti nem hallottátok?! – magyarázta David.

– Én csak őt… csak őt néztem… – mondta elhalkuló hangos James.

– Úgy láttam én is, tényleg leálltak a motorok – Steven is igazat adott Davidnek.

– De hát, ilyen nincs! Mégis, hogy tudta volna leállítani az autók motorját? Biztos, hogy jól hallottátok? – kérdezte Missi a fiúkat.

– A nyakamat tenném rá, hogy leálltak az autók motorjai. Nem láttam még ilyet, de attól, még ez történt, én sem tudom, hogyan csinálta! – magyarázta David a többieknek.

– Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! Hol van már?! Nem kellene utána mennünk, vagy valami? És, ha visszafelé is így akar jönni? Át, az autók között? – James továbbra is nagyon ideges volt, a többiek nem tudták megnyugtatni.

– Mindjárt itt lesz, biztos vagyok benne, James, próbálj meg lehiggadni! – Missi is egyre idegesebb lett.

15- 20 perc múlva jelent meg Diána, valahol keresett egy zebrát, mert visszafelé már nem az autók között jött. James elé szaladt, mikor meglátta.

– Diána! Mégis, hol voltál? Mit csináltál? Annyira aggódtam érted! Mindannyian aggódtunk érted! Hogy képzelted, hogy csak így… Jól vagy? Beszélj már!

– Jól vagyok. Semmi baj, én csak segítettem neki…

– De mégis miért? Hogy gondoltad, hogy csak úgy, átmész az úton? Meg is halhattál volna! Ez nem lehet igaz! – James nagyon mérges volt rám, nem csodálom, csak úgy otthagytam őket. Fel-alá járkált és közben kiabált velem.

– James, semmi baj, nyugodj már meg, itt van, kutya baja – Missi továbbra is nyugtatni próbálta Jamest.

–Mit csináltál? Hol voltál eddig? Hová vitted? Hogyan segítettél neki? De egyáltalán, miért kellett? Borzasztóan aggódtam érted!

– James… – mit mondjak neki? Most úgysem lehetne ezt elmagyarázni, ahhoz túl ideges.

– Menjünk. Induljunk, menjünk vissza a szállodába! De… én vezetek! – James nagyon feldúlt volt, nem akartam, hogy ő vezessen.

– James, nem akarok okoskodni, de Diána sokkal nyugodtabbnak tűnik, mint te – Stevennek igaza volt, nem kellene hagynom, hogy James vezessen.

– Mi bajotok van? Tudok vezetni és nem vagyok ideges! – persze még mindig nagyon ingerült volt, de azért mindenki beszállt az autóba, elindultunk a szállodába, James vezetett.

Hazafelé az úton aztán tovább folytatta, kérdezgetni kezdett, veszekedett velem.

– Nem hiszem el, hogy ezt csináltad. Mégis, miért, miért tetted ezt?

– Szüksége volt rám.

– Micsoda? Elmagyaráznád ezt, kérlek?

– A földön feküdt az az idős néni James! Segítenem kellett neki!

– Miért? Nem menthetsz meg mindenkit a világon!

– Nem… de ha már megláttam ezt a nénit, akkor segítenem kellett neki, senki sem segítette föl őt onnan!

– Miért olyan fontos ez neked?! Az ő dolga, hogy mit csinál! Nem?

– Minden ember fontos, aki pedig a földön fekszik, az segítségre szorul, a testvérünk, nem hagyhatjuk a földön feküdni!

– Micsoda?! Ne beszélj butaságokat! Még, hogy a testvérünk, semmi közöm hozzá, épp úgy, mint neked! És ha most megint ott fekszik?! Nem tudsz tenni semmit!

– Megígérte nekem, hogy nem csinál ilyet többé.

– Megígérte?! És te hiszel neki? Megígérte, hogy nem fog koldulni többé?

– Nem. Azt ígérte meg, hogy nem fekszik a forgalmas út mellé a földre.

– Azok az autók el is üthettek volna! Tudod, hogy milyen veszélyes dolgot műveltél?!

– Nem ütöttek el.

– Már, ha az itt tartunk, hogy voltál képes,… hogyan tudtad… leállítani a motorjukat?

– Micsoda?!

– David szerint és Steven szerint is az autóknak leállt a motorja, ahogy elhaladtál mellettük, ezért nem ütöttek el.

– Én csak… mentem át… én csak a nénit néztem… fogalmam sincs, hogy mi történt pontosan… nem hiszem, hogy leállítottam volna a motorjukat.

– Pedig ez történt – szólt közbe David.

– Jól van, nem tudom, hogy csináltam – nem akartam Jameshez, sem senki máshoz szólni többé, elfordítottam a fejem, bámultam ki az ablakon.

Az út további részében nem szóltunk egymáshoz, síri csend volt. Néha James rám nézett, éreztem, de én nem tudtam rá nézni. Dühös voltam, duzzogtam, amiért nem ért meg, nem tudtam, hogy miért nem érti meg, hogy segítenem kellett. Az viszont szöget ütött a fejembe, amit James és David mondott, hogy az autók motorja egyszerűen leállt, azért nem ütöttek el. El sem tudtam hinni, amit mondanak, de ők állították, hogy ez történt. Sosem csináltam még ilyet, egyszerűen nem értettem…

Mikor visszaértünk a szállodához, még mindig fortyogtam magamban. James kinyitotta nekem az ajtót és nyújtotta a kezét, de én a segítsége nélkül szálltam ki. Rá se néztem. Elindultam a szobám felé.

– Hová mész? – kérdezte ő.

– A szobámba.

Nem szólt egy szót sem, sem senki más. Még mindig nagyon dühös voltam, és ő is. Sajnáltam, hogy így történt, de úgy éreztem, hogy nem tehettem mást, nem hagyhattam a nénit a földön.