Elaludtam James karjában. Megnyugtató érzés volt vele lenni, tudni, hogy nem esett semmi baja. Fogalmam sincs, hány óra lehetett, mikor felébredtem, ő még aludt. Összebújva aludtunk el, nem akartam megmozdulni sem, nehogy felébresszem őt. Néztem, ahogy alszik, és közben arra gondoltam, hogy mennyire szeretem őt. Pontosan nem is tudnám megmondani, hogy miért, egyszerűen csak így érzem, mintha a részemmé vált volna. Beleszerettem James Parkerbe. Milyen furcsa ez, most egyáltalán nem éreztem úgy, hogy különbözőek vagyunk, hogy két, külön életünk van, és azok mennyire különbözőek, az életünk kezdett szépen összeforrni. Egyáltalán nem bántam, mert ennyire boldog még soha életemben nem voltam, mint vele. Szerettem az illatát, nagyon jólesett hozzá bújni, tökéletes biztonságérzet vett körül, mikor velem volt.

Ébredezni kezdett, lassan kinyitotta a szemét, rögtön egymásra mosolyogtunk. A tekintetéből éreztem, hogy szeret engem.

– Jól vagy? – kérdezte, miközben megsimogatta az arcomat.

– Jobban már nem is lehetnék – suttogtam.

– Hány óra van? – már fél tizenkettő is elmúlt, a karján lévő óra szerint.

– Éhes vagy? – kérdeztem, bár biztos voltam benne, hogy éhes, még nem is ettünk semmit ma.

– Igen, azt hiszem… gondolom, te is éhes vagy – a telefonhoz nyúlt, hogy hozat valamit, de megfogtam a kezét.

– Nem megyünk le az étterembe? – csodálkozva nézett, éreztem, hogy félt engem.

– Tényleg jól vagy, le szeretnél menni? – kérdezte aggódva, de mindenképpen le akartam menni, hogy mindenki megnyugodjon.

– Igen, szeretnék lemenni.

– Jól van – mondta kedvesen.

Pár perc múlva el is indultunk az étterem felé. Teljesen jól voltam, leszámítva James nyugtalan tekintetét, ez egy kicsit idegesített. Többször megkérdezte, hogy minden rendben van-e, nem szédülök-e esetleg, lassan kezdett az agyamra menni, de türelmesen válaszolgattam mindig, hogy igen, jól vagyok.

Mikor leértünk, Missi, Steven és Susan egy asztalnál ebédeltek, leültünk hozzájuk mi is. Láttam, hogy mindenki furcsállja, hogy itt vagyok, úgy érzetem, hogy mondanom kell valamit.

– Ne haragudjatok, hogy megijesztettelek titeket, igazán, nem akartam!
– Dehogyis, Diána, mi nem haragszunk rád! – Steven csodálkozva válaszolt.

– Inkább köszönettel tartozunk neked – Missi most különösen komoly volt, talán nagyon megrázták őt a történtek.

– Nem, nem… ezt nem lett volna szabad így közölnöm veletek… csak nagyon felzaklatott, amit láttam – bárcsak megváltoztathatnám a múltat, nagyon szégyelltem magam, hogy így mondtam el nekik, hogy ne menjenek el, és, hogy ennyire kiborultam.

– Nem nagyon volt más választásod, ha vidáman közlöd az álmodat, nem vettük volna olyan komolyan – szólt halkan James, a szeméből sugárzott a megértés, a nyugalom.

– Jobban érzed magad? – kérdezte Susan.

– Igen, már sokkal jobban vagyok.

– Ennek nagyon örülünk, te lettél a mi védőangyalunk, tudod? – Steven szavai mindenkinek mosolyt csaltak az arcára.

– Mi a tervetek mára? – kérdezte James a többieket.

– Mi itt maradunk, pihenünk – szólt Missi.

– Én is így vagyok ezzel – mondta Susan.

– Neked is jobb lenne, ha pihennél ma, Diána – Susan féltve nézett rám.

– Ez egy nagyon jó ötlet – bólogatott James.

– Hát, nem is tudom, talán igazatok van. Azért, muszáj pár dolgot elintéznem ma, majd délután pihenek egy kicsit, most teljesen jól vagyok, nincs semmi bajom.

– Azért vigyázz magadra – mondta Steven, s láttam, hogy Jamesnek egyáltalán nem tetszik, hogy dolgozni akarok.

Ebéd után Marcellohoz siettem, gondoltam, hogy ő is nagyon aggódik értem, persze meglátogattam Mariamát is, hosszasan beszélgettünk a recepciónál, miközben ő végezte a munkáját.

Késő délután volt már, mire végeztem a szállodai ügyekkel is, visszamentem James szobájába. Az ablaknál állt, láttam rajta, hogy nagyon feszült.

– Mi a baj? – mellé álltam, a kérdésem után rám nézett és elmosolyodott, de ez a mosoly nem a megszokott mosolya volt.

– Nincs semmi baj – maga elé nézett, valahogy nem tudtam elhinni, amit mondott, nem úgy viselkedett, mint amikor minden rendben van.

Arra gondoltam, hogy jobb lesz, ha megvárom, amíg ő elmondja magától, hogy mi a probléma. Szerettem volna átölelni őt, de olyan távolinak éreztem most. Fogalmam sem volt arról, hogy mi nyomaszthatja ennyire, és ha nem akar róla beszélni, akkor talán jobb, ha most inkább békén hagyom. Örültem, mikor végre beszélni kezdett.
– Tudod, van valami, amit szeretnék elmondani neked. Nincs semmi baj, csak…
– Mondd el,… hallgatlak – vágtam közbe, alig vártam, hogy megtudjam, mi bántja ennyire.

– Két hét múlva lesz egy bál… egy jótékonysági rendezvény, amire elmegyünk páran… szeretném, ha velem jönnél.

– Ennyi? … Csak ennyi? … Egy bál? – nahát, ez eszembe sem jutott volna, hogy ilyesmi miatt van ennyire letörve.

– Igazából… – elfordult egy pillanatra, nem értettem, mi a gond.

– Ha velem jössz, akkor, hivatalosan is egy pár leszünk. Sok újságíró lesz ott, lehet, hogy kérdezni fognak, sőt, ha meglátnak veled, akkor biztosan tudni akarják majd, hogy ki vagy… Nem tudom, hogy mennyire állsz készen egy ilyen… – alig tudta kinyögni, hogy mit gondol, kezdtem sejteni, hogy nem egyszerű helyzet ez.

– Huh – sóhajtottam egyet.

– Ha nem szeretnél velem jönni, akkor, nincs semmi baj, csak nagyon szeretném – James egyre szomorúbb lett, egyre jobban elbizonytalanodott.

– Szeretnék veled menni – mondtam határozottan.

– Ez, tudod, azzal jár, hogy esetleg…

– Tudom. Gondoltam, hogy előbb-utóbb ez lesz, nem maradhatunk ebben a védőburokban örökké… bár csodás így együtt, de tudom, hogy neked van egy nyilvános életed is.

– Igen – sóhajtott egyet, láttam, hogy megkönnyebbül attól, hogy tudom, mi nyomasztja ennyire.

– Szeretlek Diána! – átölelt, magához szorított – Még van két hét, addig élvezhetjük a világtól elzárt életet – mondta szomorúan.

– És felkészülhetünk erre az eseményre… – tettem hozzá.

Megértettem, hogy nem lesz egyszerű James Parker párjának lenni. Eddig is követték őt az újságírók mindenhová, szerencse, hogy ide nem jöttek el. Úgy tudtam, hogy egy másik szállodát neveztek meg, hogy ott lesznek majd a forgatás idején, és közben ide jöttek titokban. Persze az egész személyzet diszkréten kezelte ezt a helyzetet. Tudtam, hogy sokszor tettek már így, hogy lerázzák a sajtót. Nem volt könnyű élete, mindig, mindenhol a nyomában voltak a paparazzik.

Másnap reggel korán kelt, bepótolják a tegnapi, elmaradt forgatást. Egész nap távol lesz tőlem, tudtam, hogy a héten csak esténként láthatom őt újra.

Rossz volt nélküle, nagyon hiányzott, a megmaradt munkámra is alig tudtam odafigyelni. Délután bementem a szobámba, hogy pihenek egy kicsit, sokat rohangáltam, és teljesen elfáradtam, nem is értettem, hogy miért. Lefeküdtem az ágyamra és szinte azonnal el is aludtam. Föl akartam ébredni, hogy találkozzam Jamessel, de egyszerűen úgy elaludtam, hogy csak másnap hajnalban ébredtem föl. Délután öt órától hajnali ötig aludtam. Mikor megláttam, hogy mennyi az idő, és mekkorát aludtam, el se akartam hinni. James és a többiek már elmentek, és én nem láttam őt este. Nagyon rosszul esett ez nekem, elmentem zuhanyozni, szörnyen éreztem magam. Vajon este keresett James? Vagy ő is nagyon elfáradt? Mit gondolhat most? Elindultam megkeresni Mariamát, hátha ő tud valamit.

Mariama a recepción volt már, és – bár még nagyon korán volt – éppen papírokat rendezgetett, mikor odaértem.

– Jó reggelt! – köszöntem neki szomorúan.

– Jó reggelt neked is! Mi újság? – nem értette, miért vagyok ennyire letörve.

– Láttad Jamest? – rögtön a tárgyra tértem, meg akartam tudni, hogy találkoztak-e, látta-e reggel vagy este.

– Nem, úgy tudom már elmentek. Valami baj van? Összevesztetek? Jaj, most jut eszembe, tegnap este meg ő keresett téged. Nem találkoztatok?

– Keresett engem? Tényleg? – szóval keresett, csak úgy aludtam, mint a bunda. Lehet, hogy a szobámnál is járt?

– Mi van már? Mi történt? – kérdezte idegesen.

– Elaludtam. Az történt, hogy tegnap délután lefeküdtem egy kicsit, és csak most ébredtem fel. Tegnap délután öttől aludtam ma hajnali ötig. Nem hallottam semmit, nem ébredtem föl, és nem láttam Jamest este. Vajon mit gondol most?

– Húha, tényleg jó nagyot aludtál. Jól vagy, jól érzed magad?

– Igen, jól… csak James…

– Annyit tudok, hogy este keresett egy ideig, hogy merre azt nem tudom, aztán nem láttam se őt, se a többi színészt. Sőt, reggel sem találkoztam velük, mert mire ideértem, ők már el is mentek.

– Értem… hát, akkor csak este látom őt újra.

– Úgy tűnik… De mesélj, milyen vele? Szereted őt? Jól megvagytok? – kérdezte, majd hosszasan elbeszélgettünk. Szerettem Jamest, és egyre jobban hiányzott.

A munkámat alig tudtam végezni, folyton ábrándoztam, az órát néztem, mikor jön meg James. Valahogy minden kezdett összedőlni körülöttem. A szállodai gépezet meghibásodott. Valami hiányzott belőle, minden egyszerre romlott el. A szobalányok veszekedtek, a vendégek nem kaptak időben ebédet, mert a beszállítók késtek, mindenki ideges volt.

Egyre jobban és jobban hiányzott James, ettől valahogy nagyon feszült voltam, a szállodai dolgozók is mind idegesek voltak körülöttem, egyszerűen mindenki megbolondult? Úgy éreztem, hogy az a hely, ahol eddig szerettem dolgozni, ahol minden boldogságom megvolt, a sok-sok barátom, egyszerűen mind ellenem fordultak. A munka egyre fárasztóbb volt, pedig ugyanazt csináltam, mint eddig, még táncolnom sem kellett. Az a hiányérzet a lelkemben, hogy nem látom Jamest, egyszerűen felemésztett, nem tudtam koncentrálni, minden nehézkesen ment, a barátaim, pedig mintha megváltoztak volna, sokkal távolságtartóbbak lettek, nem beszélgettek velem, vagy ha igen, akkor igyekeztek röviden, nem értettem az okát. Összezavarodtam. Jamessel szerettem volna lenni a nap huszonnégy órájában, de persze nem lehetett. Folyton ábrándoztam, máshol jártam, ezért nem tudtam rendesen dolgozni.

Lassan beesteledett, vacsorázni is alig tudtam, mintha egy nagy kő lett volna a gyomromban, de azért próbáltam, csak pár falatot lenyelni. Tudtam, hogy nemsokára megérkezik, már nagyon vártam, hogy újra vele lehessek. Az étteremből tartottam a szobája felé, mikor belépett a főbejárat forgó ajtaján.

Mikor megláttuk egymást, elindultam felé, ő is felém, majd átöleltük egymást, olyan szorosan, amennyire csak bírtuk. Szorítottam őt, ő is engem, majd’ megfulladtam, de nem érdekelt, itt volt velem újra. Pár perccel később vettem észre, hogy sokan állnak körülöttünk, itt volt Missi, Susan, Steven, David és még jó páran. Mindenki mosolygott ránk, a világ egyszeriben megszépült, minden bajom elmúlt, eltűnt, hogy végre újra itt volt velem.

– Tegnap kerestelek – súgta James.

– Elaludtam, ne haragudj rám, nagyon fáradt voltam, és…
– Semmi baj…

– Jó éjszakát nektek! – köszönt ránk Missi, majd a többiek is, elköszöntünk tőlük és elindultunk James szobája felé.

A szívem újra megtelt azzal a mesés boldogsággal, amit akkor éreztem, mikor vele voltam.

– Olyan jó, hogy itt vagy! – mondtam neki szégyenlősen.

– Te is hiányoztál nekem! – válaszolt.

Azt kívántam, bárcsak soha többé ne kellene elmennie, olyan csodás érzésekkel teltem meg, amikor mellettem volt. Újra éreztem azt a lüktetést, azt a vágyat, azt a bizsergést, amit azelőtt már megtapasztaltam vele és kívántam ezt, újra és újra át akartam vele élni.

Mikor fölébredtem már nem volt mellettem, olyan volt ez az éjszaka, mint egy csodálatos álom, ami hamar véget ért. Itt volt velem, de elment megint, és csak este láthatom őt újra. Alig tudtam összeszedni magam, hogy dolgozni menjek. Most minden olyan békésnek tűnt, úgy éreztem, hogy jó napom lesz. Péntek van, remélem, hamar végzek a dolgaimmal, szerettem volna meglátogatni Marcellot, egy kicsit beszélgetni vele.

Ez a nap sem ment zökkenőmentesen, az pedig, hogy egyre kevesebben álltak egyáltalán szóba velem, kezdett nagyon idegesíteni. Mi a fene folyik itt? Mi történt? Reméltem, hogy Marcello majd segít megfejteni ezt a rejtélyt, igyekeztem hát hozzá délután.

– Diána, de örülök, hogy látlak, drágám! Adj egy puszit Marcellonak! – mikor meglátott, láttam, hogy nagyon örül nekem, végre valaki, aki nem változott meg, aki most is ugyanolyan, mint eddig volt.

– Marcello! De jó, hogy látlak! Van pár perced rám? – reménykedtem, hogy tudok vele beszélgetni egy kicsit, most nagyon jól esne.

– Persze, gyere csak, mesélj, mi a baj, miben segíthetek neked, drágám? – Marcello hellyel kínált.

– Marcello, most minden olyan nagyon más… – sóhajtottam.

– Rózsaszín? – nevetett rám.

– Igen, de más is van. Szeretem Jamest, tény, viszont itt, egyre nehezebben boldogulok. Mindenki megváltozott körülöttem. A munkámmal nem bírok, pedig szeretem, ugye tudod, hogy szeretem? A barátaim, pedig kezdenek lassan eltűnni. Alig áll velem szóba valaki, ha mégis, akkor olyan kimérten, nem értem, hogy miért. Marcello, mi történt? Ennyire megváltoztam? Nem érzem úgy, hogy rosszabb ember lennék azért, mert szerelmes vagyok! Marcello, mondd meg nekem őszintén, szörnyeteggé változtam, csak én nem veszem észre?

– Jaj, dehogyis, dehogyis változtál szörnyeteggé, drágám. Más vagy, az tény, én sokkal boldogabbnak látlak, szinte kivirultál, aminek nagyon örülök! Az viszont másik kérdés, hogy kibe is vagy te szerelmes, drágám? Tudod, James Parker híres és gazdag. Te pedig most már nem egyszerűen Diána vagy, a mi kedves, szeretetreméltó barátunk, hanem Mr. James Parker kedvese. Ez pedig egy teljesen más minőség. Érted már? Te sem és a többiek sem tudják még, hogyan kezeljék ezt a helyzetet. Te ugyanolyan jószívű és kedves vagy, de vannak, akik nem tudják, hogyan viszonyuljanak hozzád. Akár, merjenek-e továbbra is veled beszélgetni.

– Micsoda? Miket beszélsz? Gondolod, hogy azért nem állnak velem szóba, mert James és én…  Dehát, hogy gondolhatnak ilyet? Ők a barátaim…– kezdett összeállni a kép, úgy látom Marcellonak most is igaza van.

– Nemsokára úgyis itt hagysz bennünket – Marcello szomorúan bámult maga elé.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem, bár tudtam, hogy igaza van. Nemsokára el kell döntenem, hogy mi legyen, gondolom előbb-utóbb James is meg fogja kérdezni ezt, hogy vele megyek-e Amerikába.

– Tudom, hogy elmész innen nemsokára. Még nem láttam olyat, hogy azok, akik így szeretik egymást, mint ti, elváljanak a nyár végén csak úgy… Szerintem el fog vinni magával.

– Ezt komolyan mondod? Szerinted így lesz?

– Te, hogy érzed?

– Szeretem őt.

– Ő is szeret téged?

– Úgy érzem, hogy igen.

– Akkor, nem kell ezen annyit csodálkozni. Szeretitek egymást, úgyhogy együtt fogtok maradni, ami pedig azt jelenti, hogy visz magával és kész.

– Nagyon félek ettől. Ez, ez hatalmas változás lenne…

– Meglátod, nem lesz semmi baj – mondta mosolyogva.

– Eljöttem, hogy tanácsot kérjek tőled, és erre felnyitod a szememet úgy, hogy most teljesen padlót fogtam – nevettünk egymásra.

– Jól van ez így, hát ez az élet rendje, drágám. Megtaláltad azt, akivel boldog vagy, légy hát boldog vele!

– És ti? A barátaim, a munkám, az eddigi életem? Mihez fogok kezdeni ez után nélkületek?

– Mi jól megleszünk itt, hidd el. Azért jó lenne, ha néha írnál, vagy telefonálnál, hogy tudjunk rólad! Ami azt illeti, biztos vagyok benne, hogy lesznek új barátaid, majd meglátod!

– Marcello! – neki ez annyira természetes volt, nekem pedig olyan nagy változás, megrémültem ettől.
– Diána drágám! Szedd össze magadat!
– Nem olyan könnyű ez, mint hiszed! – ráztam a fejemet.

– Ó, tudom én, hogy nem könnyű, de meglátod, nagyon boldogok lesztek együtt!
– Köszönöm Marcello! – jó volt beszélgetni vele, de nem akartam tovább feltartani, úgyhogy indultam a dolgomra.

Azon gondolkodtam egész délután, amit Marcello mondott nekem, és azon, amit James, hogy nemsokára hivatalosan is a párja leszek, vajon milyen lesz akkor az életem? Ez azt jelenti vajon, hogy utána már nem is dolgozhatok itt? Tényleg magával akar vinni? Ott mit fogok majd csinálni, amíg ő távol lesz? Annyi kérdés volt a fejemben, kezdtem elveszni közöttük. Vártam, hogy este legyen és lássam Jamest, jó lett volna megbeszélni vele ezeket a dolgokat, de hogyan kezdjek hozzá? Mit mondjak, mit kérdezzek tőle? És ha meggondolja magát? Vagy én meggondolom?