Szerettem volna beszélni Marcelloval ebéd után, el kellett mondanom neki, hogy nem vezetem többé a műsort és nem táncolok, hogy lassan abbahagyom a munkát itt. Furcsa érzés volt erre gondolni, hiszen azt sem tudtam még, hogy mi lesz ez után, felmondok, és? James velem tartott, örültem neki, hogy mellettem lesz, mikor megbeszélem ezeket a dolgokat Marcelloval. Féltem attól, hogy majd megharagszik rám, amiért csak így, egyik pillanatról a másikra kilépek, de reméltem, hogy megérti majd. Jó barátok voltunk, nem szerettem volna, ha e miatt esetleg megharagszik rám, de persze számolnom kellett ezzel is. Vegyes érzésekkel telve indultam hozzá, James fogta a kezem, és ez most nagyon jólesett.

– Szia Marcello! – köszöntem rá, de oda se figyelt.

– Üdvözlöm, Mr. Parker – Marcello tőle szokatlan módon kimért volt, Jamesnek köszönt, de nekem nem. Sejtettem, hogy mi lehet a baja.

– Kérlek, hívj Jamesnek nyugodtan – mondta, miközben kezet fogtak.

– Marcello… azért jöttünk el hozzád, hogy szóljunk neked… – gyorsan túl akartam lenni ezen, úgyhogy azonnal rátértem a tárgyra.

– Hogy nem táncolsz többé… – fejezte be a mondatomat, szúrós tekintetéből már világosan látszott, hogy megsértődött.

– Ki mondta el neked?

– Mariama – nem gondoltam volna, hogy a barátnőm elmondja neki, szerettem volna ezt én megbeszélni vele, kicsit bántott is, hogy nem tőlem hallotta ezt először.

– Ne haragudj rám, hogy ilyen hirtelen lelépek. Nem akarok nektek rosszat, egyszerűen csak… most változik az életem, és… – fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz ez a beszélgetés.

– Semmi baj, én megértem – mondta, de éreztem, hogy nem így gondolja.

– Remélem, hogy azért még barátok maradunk – muszáj volt tudnom, hogy mi lesz ez után. Nem akartam elveszíteni az egyik legjobb barátomat, de ha már elvesztettem, tudni akartam róla.

– Jaj, drágám – sóhajtott. Na végre! Drágámnak szólított, elmosolyodott, ez már bíztató jel! – Hát persze, hogy barátok maradunk! De azért rendesen keresztbe tettél nekem! Honnan kerítsek hirtelen egy ilyen jó táncost? – mondta mosolyogva, igaza volt, nem kellett volna ilyen gyorsan lépni, meg kellett volna várnom, míg talál valakit helyettem.

– Ne haragudj rám! – elszomorított, hogy gondot okoztam neki, de láttam rajta, hogy enyhül már, nem haragszik annyira.

– Dehogy haragszom drágám! Tudod mit? Legyetek boldogok! Ha ezt szeretnéd, akkor csak éld az életed nyugodtan! – tudtam, hogy komolyan gondolja, amit mond, éreztem a hangjából, fellélegeztem egy kicsit.

Örültem, hogy túl vagyunk ezen a beszélgetésen. Hogy helyesen döntöttem-e, abban nem voltam annyira biztos. Fontos pénzforrástól estem most el, s ha köztünk nem úgy alakulnak a dolgok Jamessel, akkor mi lesz? Eszembe jutott Mr. Mendelsohn is, még mindig nem tudtam elhinni, hogy csak így felmondhattam, furcsa volt, hogy nincs felmondási idő, vagy valami ilyesmi… Azon gondolkodtam, hogy megkérdezzem-e Jamest, hogy pontosan mit beszéltek, de nem akartam bizalmatlannak tűnni, úgyhogy inkább nem hoztam fel ezt neki.

Vasárnap volt, hazamehettem volna pár órára, de mivel Jamesnek is szabad napja volt, és holnaptól ismét teljes gőzzel forgatnak, nem akartam hazamenni, ki akartam használni az időt, együtt akartam lenni vele ameddig csak lehet. Visszamentünk a szobájába és beszélgettünk

egész délután, repült vele az idő. Tudtam, hogy korán le kell feküdnie, mert másnap hajnalban kel. Vacsorát hozatott, ki sem mozdultunk egész délután, este, de nem bántam, szerettem vele lenni. Vacsora után aztán elővette a gitárját. Még sohasem hallottam gitározni, nagyon kíváncsi voltam.

– Szeretnéd, ha játszanék neked? – kérdezte szégyenlősen.

– Igen! – mondtam lelkesen, mellé ültem, és vártam, hogy játszani kezdjen.

Csodás hangja volt a gitárnak. Jó volt látni, hogy boldog, hogy zenél újra. Nagyon ügyesen játszott rajta, nem is értettem, hogy bánthatta meg valaki azzal, hogy nem tud gitározni.

Becsuktam a szemem, és élveztem a dalt, amit játszott, hallgattam volna bármeddig. Kis idő múlva abbamaradt a zene, James letette a gitárját, odahajolt hozzám és megcsókolt.

– Köszönöm a dalt, nagyon szép volt! – súgtam neki.

Közben eszembe jutott a másik látomásom vele, amikor azt láttam, hogy gitározik nekem. Ez a látomásom is valóra vált. Nagyon szerettem volna tudni a jövőnket, hogy hogyan alakul majd a kapcsolatunk, de tudtam, hogy ez még árthat is. Mintha csak olvasna a gondolataimban, neki is eszébe jutott, hogy egyszer azt mondtam, hogy újra gitározni fog.

– Egyszer azt jósoltad nekem, hogy hamarosan gitározni fogok – mondta, miközben a szemembe nézett.

– Igen, emlékszem rá.

– Csak nem…

– Azt láttam, hogy gitározol nekem.

– Miért nem mondtad el akkor?

– Hogy mondhattam volna el? Elhitted volna? Még az is lehet, hogy máshogyan alakult volna minden, ha elmondom neked… Nem tehettem mást.

– Láttál még valamit? Amikor nem akartad elmondani… – a szeme tele volt kíváncsisággal, hogyan mondhatnám el, hogy láttam, hogy átölel? Rákérdezett, hogy láttam-e még valamit, mit csináljak most? Nem hazudhatok neki.

– Igen.

– Mit láttál? – egyre kíváncsibb lett, én pedig egyre jobban féltem, nem tudtam, hogyan mondjam el.

– Én csak… csak annyit… – megijedtem, vajon mit fog gondolni, ha elmondom, hogy én tudtam arról, hogy össze fogunk jönni? Mit fog tenni? Most először éreztem úgy, hogy bár ne lenne ez a képességem, bár ne láttam volna semmit, nagyon féltem, hogy e miatt esetleg elveszítem őt.

– Mi a baj? – észrevette, hogy nagyon elgondolkodtam – Valami rosszat láttál?...  Nem akarod elmondani? Diána… – felálltam, hogy el tudjam mondani, mit láttam még, ő is felállt, nem értette, hogy mi bajom van.

– Tudod, láttam, hogy megölelsz – kimondtam, még a lélegzetemet is visszafojtottam, úgy vártam James reakcióját.

– Csak ennyit? És ezért vagy ennyire megrémülve? Biztos, hogy csak erről van szó, csak ennyit láttál, hogy megölellek? Nem akarlak faggatni, igazán, én csak nem értem…

– James… csak annyit láttam, hogy átölelsz, semmi mást, de amikor láttam… nem tudtam, hogyan viszonyuljak ehhez. Láttam magunkat együtt… azt éreztem, hogy boldog leszel – kinyögtem végre.
– Szóval, azt mondod, hogy te tudtál arról, hogy szerelmes leszek beléd? – arca komolyra változott, tekintete zavarodottságot tükrözött.

– Nem így… először csak éreztem a jövőbeli boldogságodat, aztán láttalak… láttam, hogy átölelsz valakit és vele vagy nagyon boldog. Később tudatosult bennem, hogy ez a valaki én vagyok.

– Ez hihetetlen… most még inkább nem értem… ha te tudtad, hogy boldogok leszünk együtt, akkor miért nem akartál velem lenni? Mikor azt mondtad, hogy jobb lesz nekünk külön, miért? – láttam, hogy teljesen összezavarodott. Meg is rémültem ettől, mi lesz most velünk?

– Tudod, én akkor nagyon megijedtem – úgy álltam előtte, mint egy gyerek, aki épp most vallotta be a bűnét. Vártam, hogy tegyen, vagy mondjon valamit, próbáltam felkészülni mindenre.

Odajött hozzám és átölelt. Megnyugtatott a közelsége, de még mindig nem tudtam, most vajon mit gondol rólam.
– James… nem tehetek róla, én nem akartam ezt látni, nem tudtam befolyásolni… – védekeztem, nem akartam elveszíteni.
– Nem haragszom rád, dehogyis! Hogy gondolhatsz ilyet? – kérdezte csodálkozva.

– Bármennyire próbáltam magam távol tartani tőled, egyszerűen így alakult… nem én akartam így… én csak megláttam…

– Tudom, értelek, semmi baj, hiszek neked!

Megcsókolt, és hihetetlenül megkönnyebbültem ettől. Annyira jó volt vele lenni, úgy éreztem, hogy egyszerűen már nem tudok nélküle élni, fülig szerelmes voltam. Magához szorított, lassan megnyugodtam a karjaiban.

– Mit gondolsz most rólam? – szomorúan néztem rá, szerettem volna, ha elmondja, mit érez.

– Hogy, mit gondolok? – kérdezte mosolyogva.

– Azt gondolom, hogy te vagy a világ legcsodálatosabb nője, és még azt is gondolom, hogy én meg a legszerencsésebb férfi, hogy velem vagy – mosolygott és megpuszilta a homlokomat.

– Komolyan? – nem értettem ezt a reakciót, mást vártam. Pontosan nem tudom, hogy mit, de attól féltem, hogy azt hiszi majd, hogy én alakítottam így az eseményeket. Rosszat feltételeztem és jót kaptam.
– Komolyan – megsimogatta az arcomat.

Összebújva aludtunk el, ő hamarabb elaludt, mint én. Arra gondoltam, hogy sokkal jobban kell vigyáznom, hogy soha többé nem jósolok majd senkinek. Veszélyes dolog látni, hogy mi fog majd történni, soha többé nem akartam magyarázkodni e miatt. Jobban éreztem magam most, hogy James tudta az igazat. Tudta, hogy én láttam, hogy szerelmes lesz belém, mégsem gondolt semmi rosszra. Jó lett volna, ha úgy történik velünk mindez, hogy nem tudom előre. Akárhogy is, most már így alakult, boldog voltam, hogy James elfogadta ezt a képességemet.

Hajnalban szörnyű rémálmom volt. A tévét nézem, a híradót. Azt mondták be éppen, hogy öt óra körül az egyik főúton, a nagy viharban megcsúszott és keresztbe fordult egy kamio, aminek több autó is nekiütközött, valamint egy busz is felborult. Ráadásul a viharban az erős széllökések az út menti fákat ezekre az összeütközött járművekre döntötték. Nem értettem, miért látom ezt, mi közöm azokhoz az emberekhez.
Azután, egy pillanat múlva már a buszon voltam, illetve nem voltam ott, csak láttam őket, Jamest és a többieket, valahonnan fentről, ahogy fáradtan, álmosan beszállnak, elindulnak. Láttam az ütközést, ahogy felborul a busz, láttam a sok sebesültet, Jamest, Susant, Stevent, hallottam, ahogy hatalmas robajjal dől egy fa, a becsapódását szinte éreztem, mintha rám zuhant volna, éreztem, hogy összenyom, hogy alig kapok levegőt.
A következő percben már buszon kívülre kerültem, kívülről láttam őket, a többi autót és a kamiont.
Aztán újra a tévé előtt álltam, újra és újra bemondták, hogy megsebesültek, meghaltak, megsebesültek, több amerikai, híres színész életét vesztette a balesetben, csak a kamion sofőrje maradt sértetlen, az autók utasai meghaltak, megsebesültek, meghaltak, megsebesültek…

Egy hatalmas mennydörgésre riadtam fel, felültem az ágyon, Jamest kerestem, de már nem volt mellettem. Azonnal tudtam, hogy szólnom kell nekik, mennem kellett, rohannom, hogy hátha elérem még őket. Szaladtam ki a szobából hálóingben, mezítláb, végig a folyosókon és közben arra gondoltam, csak nehogy késő legyen, csak itt legyenek még, csak tudjam figyelmeztetni őket. Tudtam, hogy az álmom valóra fog válni, és ha nem szólok nekik, akkor meg is halhatnak a balesetben.
A szálloda most iszonyú hosszúnak tűnt, mintha már órák óta futottam volna, és nem érnék a végébe, be a liftbe. Szörnyű lassan indult el, mintha lelassult volna az idő körülöttem.
Sokan csodálkozva néztek rám a recepciónál, akik mellett elszaladtam, de nem érdekelt. Utánam szóltak, hogy mi történt, de nem állhattam meg, szaladnom kellett a buszhoz. Odakint ömlött az eső, dörgött, villámlott, erősen fújt a szél, alig láttam valamit.
Már éppen indult volna a busz, de odaszaladtam és elé álltam, kiabálni kezdtem, csurom vizesen integettem, hogy várjanak, hogy ne menjenek.

– Állj! Állj meg John! – torkom szakadtából üvöltöttem Johnnak, a sofőrnek, aki ettől nagyon megijedt, azonnal megállt. Kiszállt a buszból, és odaszaladt hozzám.

– Mi történt Diána?! Megőrültél, mit keresel itt? – nem érdekelt, hogy miket mond, felszaladtam a buszra.

– Nem mehettek el! Nagyon veszélyes! A kamion… az úton, a fa a buszra fog dőlni… nem mehettek el! Itt kell maradnotok… itt biztonságban vagytok!! – egyszerűen nem bírtam egy összefüggő mondatot kinyögni.

James rohant oda hozzám, rám terítette a kabátját, reszkettem, nagyon fáztam, de figyelmeztetnem kellett őket.

– Mi történt? Diána!? Te jó ég, csupa víz vagy! – aggódva kérdezgetett, a többiek is felálltak, nem értették, hogy mi történik. Végre összeszedtem magam annyira, hogy beszélni tudjak.

– Azt álmodtam, hogy baleset ér titeket az úton. Kérlek, ne menjetek el most, várjatok egy órát! Kérlek, James! – kétségbeesetten könyörögtem neki, hogy maradjanak, mikor becsuktam a szemem őt láttam és a többieket sebesülten, minden porcikám érezte, ha elmennek, akkor bajuk esik.

– Diána, már így is késésben vagyunk, kérlek, biztos vagy benne?! – Steven szólt oda, persze mindenki hallotta, hogy mit mondtam, hogy mit álmodtam.

– Teljesen biztos vagyok benne, kérlek, ne menjetek el! Könyörgöm nektek, ne menjetek, nagyon, nagyon veszélyes! – kérleltem őket, egyre jobban fáztam, a hajam is csupa víz volt, a lábam pedig jéghideg.

– Jól van, ne megyünk sehová – mondta James, láttam a szemében, hogy elhiszi, amit mondok. – Menjünk be, át kell öltöznöd, meg kell száradnod, még a végén beteg leszel!

– Mindenki szálljon le és menjünk vissza a szállodába! – kiabált hátra Steven.

Leszálltunk a buszról, berohantunk a nagyterembe, az eső még mindig ömlött.

– Maradjatok itt, kérlek! – suttogtam Jamesnek.

– Itt maradnak, ne félj, most menjünk, át kell öltöznöd! – magával vitt, hátra a nagyterem melletti öltözőbe. Tudtam, hogy találunk ott száraz ruhát.

James levette rólam a vizes hálóinget, átöltöztem, felvettem azt a cipőt, amit a táncpróbák alatt viseltem.

– Te is vizes vagy! – szóltam rá, mivel nekem adta a kabátját, ő is megázott, vizes volt az inge.

– Ez, ez semmiség – mondta, miközben a hajamat törölgette.

– De… - próbáltam kinyögni, hogy vegye le, vagy menjen, öltözzön át, de nem mozdult mellőlem.

– Majd megszárad… – szólt közbe, nyugtatgatott.

– Mit láttál? Mikor? Mi fog történni? – kis idő múlva nyugodt hangon kérdezgetni kezdett.
– Azt álmodtam, hogy a vizes úton keresztbe fordul egy kamion, aminek több autó is nekiütközik, ezeknek ütközött a ti buszotok is, és felborult. Ráadásul a buszra dőlt egy hatalmas fa is, több fa is kidőlt ott, a viharban. James… láttalak… láttam a többieket… megsérültetek, sokan meghaltak, csak a kamion sofőrje nem sérült meg, de az autóban ülők… – újra előjöttek a képek, amiket láttam, nagyon felzaklatott, ő nyugtatni próbált.

Kimentünk a nagyterembe, James elmondta a többieknek, hogy mit álmodtam, és, hogy jobb, ha maradnak egy kicsit. Mire kiértünk már Marcello is itt volt, bekapcsolta a hatalmas tévét, amit az egyik ottani nagy szekrényben tároltunk. Vártuk a híreket. A hat órakor kezdődő híradóban aztán be is mondták a balesetet. Minden úgy történt, ahogy megjósoltam. Egy kamion keresztbefordult az úton, több autó neki ütközött, és több fa dőlt az útra. A kamion sofőrje nem sérült meg, az autók utasai közül azonban többen meghaltak, megsérültek.

Döbbenten álltunk a nagyteremben, síri csönd volt. A hír végén Marcello kikapcsolta a tévét.

– Pont akkor… mi… azt hiszem, hogy pont akkor jártunk volna ott a busszal, mikor ez történt – jegyezte meg John.

– Ez elképesztő! – Missi nagyon megijedt, könnybe lábadt a szeme, Steven átkarolta őt.

James megölelt, látta, hogy mennyire nyugtalan vagyok.

A többiek lassan kimentek a teremből, telefonáltak, hogy a forgatást el kell halasztani, az útra dőlt fák miatt egyébként sem tudnának most odamenni.

Elindultam kifelé én is, nem éreztem valami jól magam, úgy éreztem, hogy megfulladok odabent, ki akartam menni a levegőre. Ahogy lépegettem, szédülni kezdtem, csak az ajtót láttam magam előtt, az is egyre homályosodott. Már majdnem ott voltam, már majdnem kint voltam, amikor egyszerűen minden elsötétült előttem, összeestem, elájultam. James hangját hallottam utoljára.

– Diánaa!!

Diána elájult, James odarohant hozzá, az ölébe vette és elindult vele a szobája felé.

– David! Azonnal hívjatok orvost!

– Te jó ég, mi történt? – Susan nagyon megijedt, mikor meglátta Diánát James karjaiban.

– Elájult, segíts nekem, kérlek!

– Persze, persze, menjünk James!

David elrohant orvosért, James és Susan pedig felvitték Diánát James szobájába.

Mind a ketten próbálták felébreszteni, rázogatták, Susan ablakot nyitott, de semmi sem történt. Az orvos hamarosan megérkezett, megvizsgálta Diánát, aki kezdett magához térni.

– Mi történt? – kérdezte a doktor Jamest és Susant.

– Elájult… – mondta James, nem nagyon tudta, hogy mondja, vagy nem mondja el, mi történt hajnalban.

– Érte valamilyen érzelmi megrázkódtatás?

– Ööö, igen… – válaszolt James.

– Mi történt?

James éppen meg akart szólalni, amikor Diána teljesen magához tért.

– Hol vagyok? Mi történt? – az utolsó emlékem az volt, hogy elájulok, most pedig itt vagyok James ágyában.

– Diána, elájultál, felhoztalak ide, a doktor úr pedig megvizsgált.

– Hogy érzed magad, Diána? – kérdezte az orvos aggódó szemekkel, láttam, hogy James és Susan is nagyon aggódnak.

– Jól… azt hiszem – még egy kicsit szédültem, de már egész jól voltam.

– Pihennie kellene egy kicsit – mondta a doktor és felállt, Jameshez lépett.

– Jól van. Vigyázunk rá – mondta az orvosnak, aki ezek után távozott is.

James leült az ágy egyik oldalára, Susan pedig a másikra.

– Biztos, hogy jól érzed magad? – kérdezte Susan. – Kérsz egy kis vizet, vagy valamit?

– Nem, nem, köszönöm, jobban vagyok, tényleg – a szédülés is elmúlt lassan, bár az ágyról még nem mertem volna felkelni.

– Diána, nagyon, nagyon megijesztettél – mondta halkan James, közelebb ült hozzám, megfogta a kezem.

– Nem tudom, hogy mi történhetett, nem szoktam elájulni, fogalmam sincs, hogy miért…

– Nagyon felzaklatott a látomásod, ugye? Talán e miatt volt… – James a szemembe nézett.

– Igen. Nagyon féltettelek titeket, rohantam, ahogy csak tudtam, azok a képek, amiket láttam…

– Most már nincs semmi baj. Mindenki jól van – mondta, majd megsimogatta az arcomat.

– Igen – azokra az emberekre gondoltam, akiket nem tudtam figyelmeztetni, akik a balesetben meghaltak, vagy megsérültek. Nem tehettem róla, nem tehettem értük semmit, nem az én hibám volt a baleset, mégis iszonyúan nyomasztott.

– Ma már nem forgatunk, sokunkat megrázott ez a dolog. Missi például, ő is nagyon megijedt – mesélte Susan.

– Missi… – láttam, hogy tényleg nagyon felzaklatta őt is az, ami történt.
– A lényeg, hogy nincs már semmi baj, mindenki megnyugszik, és holnap forgatunk tovább – magyarázta James.

Kopogtak az ajtón, Susan kiment, Missi, Steven, David és Mariama jöttek, kíváncsiak voltak, hogy mi történt.

– Sziasztok! Jobban vagy már? – kérdezte a barátnőm.

– Igen, már sokkal…

– A többiek mesélték, hogy mi történt – magyarázta Mariama.

– Már nincs semmi baj.

Neki mennie is kellett, csak pár percre szaladt fel hozzám, hogy megnézze, jobban vagyok-e már. Őt várta a munka a recepciónál, megkönnyebbülve, hogy látott, vissza is indult.

– Örülünk, hogy jobban vagy – mondta David.

Megpróbáltam felülni az ágyon, de James megfogta a karomat.

– Maradj csak, pihenned kell – szólt rám kedvesen.

– Mi megyünk is, hagyunk pihenni – Susan felállt, a többiek is mentek vele, egyedül hagytak minket Jamessel.