– Jó reggelt! – köszöntünk nekik.

– Hogy aludtatok? – kérdezte David.

– Jól – mosolyogtunk egymásra Jamessel.

– Mi lesz most veletek? Úgy értem, hogy felmondasz itt? Hogy terveztétek? Jameshez költözöl majd? – Missi lelkesen kérdezett, ezek a kérdések pedig pont olyanok voltak, amiket nagyon jó lett volna, ha meg tudok válaszolni, de fogalmam sem volt, mit is mondhatnék, hiszen még csak most jöttünk össze, nem beszéltünk még erről Jamessel. Bár, kezdett valami derengeni, hogy talán James azt szeretné, ha felmondanék itt… lehet, hogy erre értette, hogy ő majd mindent megad nekem?

– Missi… – szólt rá James, komolyan nézett rá, tudatni akarta vele, hogy koraiak ezek a kérdések még. Missi viszont rám nézett, és úgy láttam, hogy nagyon is várja a válaszomat.

– Nem is tudom. Az az igazság, hogy nem beszéltünk még erről Jamessel. Szeretek itt dolgozni, szeretem a munkámat, az embereket, a barátaimat, nem is tudom… – kezdtem elveszni, összezavarodni, James is észrevette ezt, megfogta a kezemet. Az érintése elűzte a nyugtalanságomat egy pillanat alatt.

– Szeretsz itt dolgozni? Komolyan? – David kérdése nem nagyon lepett meg.

– Igen. Jól esik, hogy dolgozhatok, néha fárasztó és sok egy kicsit, de kell nekem, szükségem van rá – elgondolkodtam ezen, igazából még sohasem kerültem olyan helyzetbe, hogy fel kelljen adnom a munkámat. Számomra a munka létfontosságú volt, nem a pénz miatt, hanem egyszerűen szükségem volt arra, hogy csináljak valamit.

– Szükséged van rá, a pénz miatt? – kérdezte Steven.

– Pont erre gondoltam az előbb, hogy nem a pénz miatt van rá szükségem, hanem azért, mert valahogy úgy érzem, hogy így teljes az életem, ha dolgozhatok.

– Na és a stressz? A sok bosszúság, amivel a munkád jár? Nem fárasztó? – Susan a fejét rázta, miközben kérdezett.

– Arra is szükségem van valahogy… nem is tudom. Milyen lenne a stressz mentes élet? Szerintem ilyen nincs is. Biztos vagyok benne, hogy titeket is sok stressz ér. A munka pedig fárasztó, de jól esik egy hosszú nap után lefeküdni és arra gondolni, hogy mennyi mindent véghez vittem azon a napon. Kipihenem magam és folytatom.

– Na és, rendesen megfizetik a munkádat? – kérdezte David.

– Azt hiszem, hogy igen. Mindent meg tudok venni, amire szükségem van, több pénz nem kell nekem.

– Hogyhogy? Nem szeretnél például utazni? Látni a világot, vagy új autót venni, vagy ruhákat, cipőket, ékszereket? Szép helyen élni, boldog lenni? – David tovább faggatott.

– Boldog vagyok! Teljesen boldog vagyok, mindenem meg van itt. A gyönyörű virágok, a szép zöld fű, a friss levegő, a hatalmas fák, a gyönyörű ég, a mező, az erdő, a madarak, tavasszal a sok illat a levegőben, nyáron a tücskök muzsikája esténként, ősszel az avar, a sok színes falevél, télen a sok hó… ennél nagyobb kincs szerintem nem létezik.

Csönd lett. Mindenkit elgondolkodtatott az, amit mondtam, néztek engem, és kicsit úgy tűnt, hogy nem értik, miről beszélek. A reggelit befejeztük, nekem pedig mennem kellett, végeznem kellett a munkámat. Elköszöntem tőlük, James felállt, megölelt, elköszöntünk egymástól. Délután táncpróba, hamar oda akartam érni, hogy beszéljek Marcelloval és Mariamával. Elterveztem a napomat, minden jó lesz, azt hiszem így menni fog, egy napra tervezek csupán, és abból próbálok meg kihozni mindent. Ez így nagyon szépen hangzik, mégis egész délelőtt Jamesre gondoltam, na meg persze Missi és a többiek kérdéseire. Mi lesz akkor, ha választanom kell? Mit válasszak? A régi, megszokott, csöndes életemet, vagy válasszam azt az életet, amit el sem tudok még képzelni, annyira más, válasszam Jamest? Ez első szív-ész csatát a szív nyerte. Vajon, most is így lesz? Ki tudja, hiszen még bármi történhet. Arra gondoltam, hogy megnézem a tenyerét, de ezt az ötletemet el is vetettem azonnal. Nem leshetek bele a jövőjébe, még a végén hatalmas kárt okoznék magunknak. Történjék bármi, úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. Viharokra számítanunk kell, de még mekkorákra, ha az álmomat vesszük, de annak is jó lett a vége, így lesz, minden jól végződik majd.

Délután, mikor a nagyteremhez mentem próbálni Mariama és Marcello már ott voltak, beszélgettek.

– Sziasztok! – köszöntem, ők pedig boldog mosollyal fogadtak.

– Szervusz drágám, hát megjöttél?

– Igen, Marhello, próbálhatunk.

– Hallottam mi történt, Mariama épp most mesélte el! – Mariamára néztem, és egymásra mosolyogtunk, majd kissé szégyenlősen bámultam magam elé.

– Igen, szeretem őt – mondtam halkan, kisség bizonytalanul.

– Gratulálok, drágám, ez a legjobb hír, amit a mai napon hallottam! – Marcello megölelt, örült a boldogságomnak.
– Mi lesz most veletek? – kérdezte a barátnőm.
– Nem tudom, igazán, nem is tudom, hogy mi lesz velünk. Egész délelőtt ezen gondolkodtam, bár, szerettem volna nem ezt tenni, de csak rá tudok gondolni. Azt mondta, hogy szeret engem, és, hogy szeretne mindent megadni nekem.

– Ez komolynak hangzik. Szóval, akkor itt fogsz minket hagyni? – szomorú szemekkel nézett rám – Mármint, nagyon örülök nektek, tényleg, de el fogsz menni vele? Nagyon fogsz hiányozni nekünk…

– Jaj, Mariama, hagyd már, drágám, hát még csak most jöttek össze, nem várható el, hogy azonnal tudják, mi lesz velük! Hagyjuk csak érni ezt a kapcsolatot, aztán majd meglátják, mi lesz belőle!

– Ne haragudj, Diána, én igazán nem akartam, tudod, sohasem akarnék neked rosszat – mondta fájó szívvel.

– Semmi baj, kicsit én is össze vagyok zavarodva most, de úgy érzem, hogy nem lesz baj, jó lesz, minden, majd meglátod… – nyugtattam őt.

– Lassan próbálnunk kellene, drágáim! – Marcello az óráját nézte, igaza volt, mindenki ment a dolgára.

Teljesen feldobott a tánc, nagyon jól esett most, egyáltalán nem fáradtam el, sőt, olyan volt, mint egy bemelegítés. Mindannyian nagyon jó formában voltunk, igyekeztünk egészségesen táplálkozni, sokat mozogtunk, a tánccsapat is tökéletesen összeforrott. Könnyen tanultunk meg új koreográfiákat, minden próbánk nagyon jó hangulatú volt, Marcello pedig igyekezett mindenkiből a legjobbat kihozni.

Utolsóként hagytam el a nagytermet, már mindenki elment pihenni, vacsorázni, én még maradtam, a zongora helyén álltam egy ideig. Most először éreztem úgy, hogy milyen jó lenne zongorázni újra. Már nem volt bennem annyi fájdalom az elvesztése miatt, inkább csak szomorúan gondoltam vissza a hangjára. Egyre inkább szerettem volna újra játszani, meggyászoltam rendesen a régi hangszert. Mosolyogva emlékeztem vissza azokra a pillanatokra, mikor zongoráztam rajta. Milyen jól tettem, hogy végül elkértem a kulcsot Pablotól! Ha nem kérem el, lehet, hogy úgy dobják ki a zongorát, hogy sohasem próbálhattam meg zenélni rajta! Így alakult, nem változtathatok a múlton, csak elfogadni lehet.
Elindultam vacsorázni én is, ma este is hatalmas party lesz, nemsokára kezdődik a műsorunk. Ahogy kiléptem a nagyteremből, megláttam Jamest a folyosón, rám várt.

– Szia, kedvesem! – odajött hozzám és átölelt.

– Szia James!

– Éhes vagy?  – kérdezte mosolyogva.

– Mint egy farkas!
Örültem, hogy itt van, hogy együtt vacsorázunk majd. Nagyon kedves volt hozzám, udvarias, jól éreztem magam mellette. Egyre jobban szerettem volna őt megismerni, mindent tudni akartam róla. Sokat beszélgettünk, mesélt az életéről, a gyerekkoráról, jó volt hallgatni őt.
Vacsora után kimentünk a parkba. James arca komolyra változott, úgy láttam, hogy nyomasztja valami, szerettem volna kideríteni, hogy mi az.

– Mi a baj? – éreztem, hogy valami nincs rendben, leültünk az egyik padra, James felém fordult és beszélni kezdett.

– Tudod… – sóhajtott egy nagyot majd folytatta – Nem szeretném, ha… nem is tudom, hogy kérjelek meg, hogyan mondjam el, hogy mit szeretnék – úgy láttam, hogy nagyon fontos dolgot akar közölni, kezdtem egyre kíváncsibb lenni.

– Mondd el, hogy mi bánt, kérlek! – megfogtam a kezét bíztatásul, ő pedig megkönnyebbülve mosolygott rám.

– Szeretném, ha nem dolgoznál itt többé – mélyen a szemembe nézett, éreztem, hogy ez fontos neki, de nem tudtam, mit kezdeni ezzel a kérésével, még nem álltam készen, hogy feladjam az eddigi életemet érte.

– James, ez nem olyan könnyű.

– Miért? Talán, nem szeretnél velem lenni?

– Dehogynem, szeretnék veled lenni, de nem tudom hirtelen feladni az eddigi életemet.

– Talán, nem bízol bennem?

– Bízom benned, azt hiszem… nem erről van szó.

– Akkor, miről? Kérlek, magyarázd el nekem…

– Mégis, mit szeretnél? Mit csináljak? Csak úgy, hagyjam ott a munkámat, és azután, mi lesz azután? Van valami terved, hogy mit fogok csinálni?

– Még nem tudom, csak azt… nagyon szeretném, ha…

– Miért akarod annyira, hogy ne dolgozzak?

– Diána, én mindent, de mindent meg akarok adni neked! Meg tudok adni neked bármit, amit szeretnél!

– Bármit?

– Igen, bármit.

– Ha én azt szeretném, hogy dolgozhassak? – James elfordította a fejét, én pedig kezdtem egyre idegesebb lenni.

– Legalább… – mondta halkan – legalább a táncot, a műsorvezetést… kérlek… – nagyon szomorúan nézett rám.

– Azt szeretnéd, hogy ne táncoljak többé?

– Igen. Szeretném, ha fokozatosan abbahagynád a munkát, kezdhetnénk ezzel.

– Miért?

– Nem tudom megmagyarázni… egyszerűen csak azt szeretném, hogy velem legyél, mellettem. Nem akarom, hogy tovább dolgozz. Kérlek, értsd meg!

– Jól van, ha ennyire szeretnéd…  – kicsit fájt ez, mert a tánc a részem volt, és a munkám egy része.
– Komolyan megtennéd? Diána… – megkönnyebbülve ölelt át James, és megpuszilta a homlokomat.

– Igen, de azt tudnod kell, hogy a ma estét már nem tudom lemondani – mondtam halkan.
– Miért nem lehet lemondani?
– Mert mindjárt kezdődik… most már késő, nem lehet változtatni. Ezt meg kell beszélni Mr. Mendelsohn-al és Marcelloval is – magyaráztam neki.

– Értem… Jól van. Akkor úgy gondolod, hogy legközelebb már nem kell?

– Igen, úgy gondolom, hogy megoldható lesz, de beszélnünk kell Mr. Mendelsohn-al és Marcelloval.

– Jól van, akkor majd beszélünk velük!  – mosolygott, bár ez a mosoly nem volt az igazi, láttam rajta, hogy azt szerette volna, ha egyáltalán nem dolgozom többé. – Megvárlak este – súgta a fülembe.

Vissza kellett mennem a nagyterembe készülődni, hamarosan indul a mulatozás. James visszakísért, majd visszament a szobájába.
Szerettem volna megbeszélni Marcelloval, hogy mire kért James, de úgy gondoltam, hogy ráér ez holnapig, most a műsorra kell koncentrálni, nem akartam ezzel felidegesíteni. Mariamának viszont nem tudtam nem elmondani, hogy mi történt. Ő teljesen megértő volt, azt mondta, hogy tegyek belátásom szerint, támogat engem, és jó ötletnek tartja, hogy ha együtt vagyunk, akkor lassanként abbahagyjam itt a munkát.

Elkezdődött a műsor, James járt a fejemben, nem tudtam úgy kiüríteni az elmémet, mint máskor, csak rá tudtam gondolni. Ma este sokkal hamarabb végeztünk, egy híres énekes adott koncertet, így nem kellett végig ott maradnom, csak felkonferálni.
Izgatott voltam, tudtam, hogy James vár rám, ez olyan jó érzéssel töltött el, siettem, hogy minél előbb lássuk egymást.

– Diána! – mikor meglátott elém szaladt, és átölelt, mintha a háborúból jöttem volna meg épségben, úgy örült nekem. – Gyere velem! – mondta mosolyogva, úgy láttam, hogy készül valamire.

Elindultunk a szobája felé, hiába faggattam, miért sietünk úgy, nem mondott semmit. Mikor odaértünk szembe állt velem, megfogta a két kezem, és azt mondta:

– Csukd be a szemed! – huncut mosolya elárulta, hogy tényleg készül valamir, de fogalmam sem volt, hogy mire.

– Miért? – mosolyogtam rá.

– Majd meglátod! De most csukd be, kérlek! – súgta halkan, és egy puszit is adott a számra.

Engedtem neki, becsuktam a szemem, ő pedig kinyitotta az ajtót, óvatosan bevezetett a szobába. Mikor beértünk erős orgonaillatot éreztem, mosolyogtam is, hogy elárulta az illat, de mivel még nem mondta, hogy kinyithatom a szemem, csak kuncogtam magamban. Megállított valahol a szobában, visszament bezárni az ajtót, pillanatok alatt visszaért, és átölelt hátulról. Ez volt az a pillanat, amit egyszer láttam a tenyerében, megéreztem, hogy igen, ez az, ez volt az a csodálatos boldogság, amit láttam. Olyan boldog voltam, mint még soha életemben, bár, a meglepetés még hátra volt, ugyan éreztem, hogy a szoba tele van orgonával, de a szemem még nem látta azt a sok szép virágot, alig vártam, hogy kinyithassam. Megcsókolta a nyakamat, majd a fülembe súgta, hogy kinyithatom a szemem.

Még soha életemben nem láttam ennyi orgonát, gyönyörű, csodaszép virágokkal volt tele a szoba, volt fehér és lila és rózsaszín is, rengeteg vázában, meg sem tudtam számolni pontosan hány váza orgona van bent. A vázák mellett mécsesek égtek, egy lámpa sem volt felkapcsolva, a mécsesek világították be a szobát és a virágokat. De ez még nem volt minden. Mindenfelé amerre néztem kis tálkákban szeder volt, még az ágy melletti éjjeliszekrényeken is, rengeteg, rengeteg szeder és orgona. Meg sem tudtam szólalni az ámulattól, álltam és néztem a sok virágot és a sok szedret, ő, pedig átkarolt, boldog voltam. Mindig úgy érzem, hogy ennél boldogabb már nem is lehetek, de ő ezt valahogyan mégis tudja fokozni.

– Ez csodálatos! James, mégis, hogyan… honnan tudtál ennyi orgonát szerezni? A nyár közepén? Hogy csináltad? Ez a sok szeder… hogyan? – csodálkoztam, honnan tudott ilyen rövid idő alatt orgonát és szedret szerezni, tudtam, hogy ez biztos nem lehetett könnyű.

– Megígértem neked, hogy teljesítem a vágyaidat! – suttogta a fülembe.

– De, hát ez elképesztő! Ez… ez hihetetlen – még mindig nem tudtam elhinni, amit látok. – Köszönöm! Köszönöm neked! – megfordultam és megcsókoltam őt, csókolóztunk percekig, ölelt és magához szorított, de nem bántam, hogy szorít, nagyon jólesett. Később, mikor egymás szemébe néztünk, láttam, hogy mennyire boldog velem.
– Nem akarod megkóstolni a szedret? – az egyik tálka felé nyúlt, kivett egyet, majd a számba rakott egy szemet.

– Csodálatos – mosolyogtam rá. – James… – nem tudtam, hogyan köszönhetném ezt meg neki.

Az orgona bódító illata és ez a finom szeder együtt mesés volt, nagyon jólesett. James csókjai és az egész lénye annyira elvarázsolt, teljesen úgy éreztem magam, mintha egy tündérmesében lennénk. Végigtáncoltunk a szobán, és közben etettük egymást szederrel.

Más volt most vele lenni, most sokkal felszabadultabbak voltunk mind a ketten.

Csodás volt, minden egyes pillanatot élveztem, és láttam, hogy ő is így van ezzel, szinte összeolvadtunk egymás karjaiban.

Hamar elaludtam és olyan mélyen aludtam, mint még soha. Az orgona illatára ébredtem, körülbelül dél lehetett már, Jamest nem láttam, nem találtam sehol. Szörnyen hiányozni kezdett, mintha kiszakadt volna belőlem egy darab, kerestem őt mindenfelé, de a szoba üres volt, és én is üresnek éreztem magam nélküle. Mostanában olyan sokat voltunk együtt, hogy ha nem volt mellettem, már furcsa volt.

Megláttam a zongorát, leültem elé és óvatosan kinyitottam. Arra gondoltam, hogy kipróbálom, meglátjuk, milyen hangja van, úgy éreztem, hogy játszanom kell, a seb a lelkemben már teljesen meggyógyult, begyógyította az a szerelem, amit James iránt éreztem. Zongorázni kezdtem, a hangja gyönyörű volt, becsuktam a szemem és élveztem a muzsikát. Átjárta a lelkemet ez a semmivel sem összetéveszthető hang, amit csak egy zongora képes produkálni. Amikor befejeztem, James megfogta a vállamat, hozzám bújt, átölelt, észre sem vettem, hogy mikor érkezett meg, nagyon jó érzés volt, hogy újra itt van, újra mellettem van.

– Ez nagyon szép volt – mondta James. – Mióta vagy ébren? – kérdezte halkan.

– Nem olyan rég óta, csak pár perce, talán… – nem tudtam, hogy mennyi ideje zongorázom
– Nyolc perce állok itt a hátad mögött – súgta mosolyogva.

– Komolyan? – nevettem föl.

– Szerintem, menjünk le ebédelni, a többiek már várnak ránk. Szeretnék, ha velük ebédelnénk.

– Igazán?

– Igen. Tudod, hogy már fél egy van? Nem vagy éhes?

– Éhes? – nem is tudtam eldönteni hirtelen, hogy éhes vagyok-e, annyira megteltem boldogsággal, hogy az evésre nem is gondoltam. – Nem is tudom…

James megfogta a kezem, és elindultunk az étterembe.

– Ma beszélnünk kell Mr. Mendelsohn-al és Marcelloval is – figyelmeztettem őt, bár gondoltam, hogy észben tartotta ezt.

– Igen, kedvesem, Mr. Mendelsohn-al már beszéltem – megálltam és komolyan ránéztem.

– Tényleg? – hogyhogy beszélt vele nélkülem? Teljesen ledöbbentem ezen.

– Azt hittem, hogy együtt beszélünk velük… – tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy nem kell találkoznom és beszélnem Mr. Mendelsohnal, hanem James elintézte egyedül.

– Ne haragudj rám, én csak szerettem volna… minél hamarabb… – láttam, hogy komolyan sajnálja, hogy nélkülem intézkedett.

– Semmi baj, végül is… mit mondott neked? – már nagyon kíváncsi voltam.

– Azt mondta, hogy rendben van, nem kell táncolnod, sőt, dolgoznod sem kell, elkezdi keresni az utódodat.

– Ezt nem mondod komolyan? Csak így… Na és a felmondási idő? A múltkor még azon aggódott, mikor látta, hogy mennyit eszem, hogy kövér disznó leszek és elveszíti a táncosát, most meg egyszerűen elenged? – valami gyanús volt nekem ebben, nem tudtam, hogy mi, de gyanús volt.

– A lényeg, hogy azt mondta, hogy nem kell műsort vezetned, sem dolgoznod, ha nem akarsz. Mehetünk ebédelni? – elindult az étterem felé, húzott magával, bennem pedig még mindig ott volt az az érzés, hogy James valamit nem mondott el, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Mr. Mendelsohn ennyire megértő volt.

Az étterem szinte teljesen tele volt ma, leültünk mi is, James barátai Susan, Missi, Steven és David már vártak minket.

– Hogy vagytok? – érdeklődött Missi.

– Jól – válaszolt James.

– Ti, hogy vagytok? – kérdeztem Missit.

– Mi, nagyon jól vagyunk. Steven pont nekem való! – Missi adott is egy puszit a mellette ülő Stevennek, egymásra mosolyogtak. – Éééés, hogy tetszett a meglepi? – faggatott Missi, Jamesre néztem, nem akartam elhinni, hogy ők is tudnak róla.

– Nagyon… romantikus volt… igazán nagyon tetszett – teljesen elpirultam, hirtelen nagyon melegem lett.
– Látod, erről beszéltünk neked a múltkor, hogy bármit megtehetsz, ha akarsz, ha sok pénzed van, amire te nem vágysz, akkor bármelyik kívánságod teljesülhet – Susan furcsán nézett rám, ez valahogy teljesen váratlanul ért, nem értettem, miért ennyire fontos neki a pénz, és azt sem értettem, hogy miért nem érti meg, hogy nekem nem az.

– Susan, nagyon szeretem az orgona illatát, de ha állandóan orgona illatban kellene élnem, akkor egy idő után már nem érezném ezt a mesés illatot. Tudod, miért szeretem annyira? Mert csak tavasszal virágzik, és akkor olyan tökéletesen beleillik abba a fantasztikusan fűszeres tavaszi levegőbe … Teljesen elég nekem, ha tavasszal élvezhetem, és amint már mondtam, ha folyton orgona venne körül azért, mert azt szeretem a legjobban, akkor tavasszal már nem tudnám annyira élvezni, elveszne az illata. Úgy gondolom, hogy nem lehet állandóan a fényben élni, csodás érzés, de aztán megszokod, és már észre sem veszed, hogy mennyire jó, hogy világos van. Szükség van a sötétségre is ahhoz, hogy észrevedd a fényt, értitek? A fény fogalma egyszerűen megszűnne létezni, ha nem lenne a sötétség.

Mindenki megdöbbenve figyelt. Olyan csöndben voltak és úgy néztek rám, hogy megtorpantam. Úgy éreztem magam, mintha legalábbis kínaiul beszélnék, ők pedig csak néznek rám, hogy mi bajom van, miket beszélek.

– Az állandó sötétségben sem lehet kellemes élni – jegyezte meg Susan.

– Így van, ahogy mondod. Meg kell találni az egyensúlyt. Törekedni kell rá, mert az se jó, ha túl sokáig van sötét és az se jó, ha túl sokáig van világos az életedben.

– Bizony, bizony… holnap pedig sötétben kelünk, olyan korán kell mennünk a forgatásra. Valahogy nem is bánom, olyankor legalább kellemes az idő, nap közben már iszonyú meleg tud lenni – Steven oldotta egy kicsit ezt a beszélgetést, ami nagyon jól jött most.

– Igen, korán feküdjünk le, még világosban… – viccelt Susan, nem vették komolyan azt, amit mondtam.

– Mindenki megy? – kérdeztem kíváncsian.

– Igen – mondta James.