Missi és Susan elindultak a szálloda felé. Sohasem éreztem még magam ennyire nyomorultul, mint most.

Egész éjjel nem aludtam, folyton csak Jamesre tudtam gondolni, arra, hogy hogyan fogom elmagyarázni neki, hogy mit érzek, és mit gondolok. Megérti majd? Biztos voltam benne, hogy meg fog érteni. Jobb ezt így lezárni, ő hazamegy a nyár végén, és én is élem tovább az életem itt. Hajnalban tudtam pihenni egy kicsit, az ablakom teljesen nyitva volt, áradt be a friss levegő és elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy szó szerint a hasamra süt a nap.
 

Akkor, történjen, aminek történnie kell. Mikor kinyitottam a szemem erre gondoltam először, ennyi volt, megkeresem Jamest és lezárom ezt a dolgot kettőnk között.

Délelőtt elintéztem minden fontos dolgot, rengeteg papírmunkám volt, alig tudtam koncentrálni, de igyekeztem összeszedni magam, és délre mindennel kész voltam. Bementem az étterembe is, beszélgettem egy kicsit a vendégeinkkel.
Ebéd után elindultam James szobája felé. Azon járt az eszem, hogy mit fogok mondani, hogyan győzöm majd meg arról, hogy felejtsük el egymást. Kopogtattam nála, a szívverésem egyre gyorsult, rendesen izgultam.

– Szervusz, James.

– Szia. Gyere be – mondta halkan.

– Hogy vagy? – kérdezte, s olyan szomorú szemekkel nézett rám, hogy úgy éreztem, erősnek kell lennem, ha beszélni akarok vele.

– Jól, köszönöm. Te? – rámosolyogtam, hátha oldódik egy kicsit, de ugyanolyan komoly maradt.

– Jól – ugyanolyan kedvetlenül, szomorúan nézett, mintha nem is örülne nekem. – Hmm… gyere, ülj le, kérsz valamit? …

– Nem, nem, köszönöm. Én csak… csak szeretnék beszélni veled – nem ültem le, tudtam, ha leülök, akkor nem tudok olyan határozott lenni, és muszáj annak lennem, muszáj megérttetnem vele, hogy jobb lesz nekünk külön.

– Hallgatlak – a szemembe nézett, szinte fájt, ahogy rám nézett, olyan más volt most.

– Szeretném megköszönni a vacsorát, és mindent… viszont, úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha… ha nem találkoznánk többet. Neked is, nekem is jobb lesz így. Őszintén, nem akarlak megbántani, jól éreztem magam veled, de úgy látom, hogy nem lenne jó ötlet, ha… ha mi… - próbáltam elmagyarázni, amit érzek, de most valahogy minden szavam olyan bután hangzott.

– Miért mondod ezt? Azt mondod, hogy jól érezted magad velem, mégsem akarsz látni többé? Ez, ez… Miért gondolod, hogy jobb lesz nekem, ha… – komolyan nézett, a szeme tele volt fájdalommal, bármit megtettem volna, hogy ezt a beszélgetést hamar le tudjam zárni, de nem ment könnyen.

– Ne haragudj rám. Nem tudom elmagyarázni jobban. Neked megvan a saját életed, a saját világod, nekem is… Tudsz róla, hogy te egy másik földrészen élsz?! Neked… nem is értem… miért pont én… bármit megkaphatsz, amit csak akarsz! Nem igaz?! Ne tedd ezt velem, nem akarom, hogy betörj az életembe, és mindent felboríts! Már így is túlságosan közel kerültél, nem lett volna szabad hagynom. Biztos vagyok benne, hogy találsz majd valakit, aki olyan, mint te. Nem hiszem el, hogy neked… hogy én… – ahogy beszéltem és beszéltem egyre indulatosabb lettem. A végén már teljesen kikeltem magamból, szinte veszekedtem vele, fogalmam sincs, hogy miért, de egyszerűen robbantam.

– Miket beszélsz? Tudod te, hogy miket beszélsz?! Nem is tudod, mit érzek, fogalmad sincs… és ha nekem rád van szükségem? Mindennél jobban?! Nekem nem kell más… legalább azt engedd meg, hogy elmondjam, hogy mit érzek irántad. Miért támadsz rám egyből? Adtam rá bármilyen okot, hogy így viselkedj? Vagy valaki mondott neked valamit rólam? – ő is kezdett egyre idegesebb lenni, nem csodálom, azok után, amiket összezagyváltam neki.

– Nem, senki sem mondott semmit… Én gondolom úgy, hogy jobb lenne nekünk külön – mondtam elhalkuló hangon.

– Akkor is, ha mást érzel? – James odajött hozzám és megfogta mind a két kezem.

– Engedj el! – húztam vissza a kezeimet.

– Mi a baj?

– Ne érj hozzám, kérlek – majd’ megőrültem tőle, olyan finom, meleg volt a keze. – Jobb, ha én most megyek – menekülnöm kell, nem maradhatok tovább, mert még a végén olyat teszek, amit biztosan megbánok. Az ajtó felé indultam, de James is jött utánam és az ajtó elé állt.

– Nem mehetsz el így! Maradj még, beszéljük meg! – kérlelt, hogy maradjak.

– Már nincs mit mondanom, amit akartam, azt elmondtam – még egy perc vele és teljesen kikészülök. Keménynek kell lennem, hogy elengedjen.

James elém állt, szinte a falhoz szorított, a szívem egyre gyorsabban vert, zúgott a fejem, el akartam menni minél hamarabb.

– Engedj el! – kértem őt, pedig már megszólalni is alig tudtam. Ő, mintha meg sem hallott volna, továbbra is előttem állt.

– Engedj már el! – mondtam hangosabban, de a reakció ugyanaz volt, meg sem mozdult.

– Mondd a szemembe, hogy el akarsz menni – teljesen nyugodt hangon, halkan súgta a fülembe, amitől megborzongtam. Meg kell tennem, amit kér, különben… különben, nem tudom, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége.

A szemébe néztem, de nem tudtam megtenni, amire kér. Néztem őt, egyre gyorsabban vettem a levegőt, becsuktam a szemem egy pillanatra, hogy össze tudjam szedni magam és megtegyem, amire kér, de ebben a pillanatban megcsókolt. Ijedten nyitottam ki a szememet és toltam el őt magamtól. Meg kell tennem, ki kell mondanom, és akkor elenged!

– Engedj el!  – a szemébe mondtam ugyan, de úgy hangzott, mondhattam volna akár azt is, hogy csókolj meg!

Több szó, pedig egyszerűen nem jött ki a számon, nem tudtam még egyszer kimondani.

Becsukta a szemét egy pillanatra, vett egy mély levegőt és újra rám nézett vágyakozva, egy kis mosoly jelent meg az arcán, amitől csak még idegesebb lettem.  Egyre közelebb jött és még közelebb, próbáltam visszafojtani a lélegzetemet is, de nem ment, kapkodtam a levegő után. Újra megcsókolt, a falhoz nyomott, próbáltam eltolni magamtól, de megfogta a kezeimet, a falhoz szorította, és simogatni kezdte a tenyereimet. Egy pillanattal később már a nyakamat csókolta, és én nem tehettem semmit, nem tudtam eltolni, nem bírtam, a szívem egyre erősebben és gyorsabban dobogott, alig kaptam levegőt, pedig egyre gyorsabban és hangosabban szinte ziháltam, nem tudtam tovább ellenállni. Nem ment, az agyam teljesen kikapcsolt, csak az érzéseim maradtak, és úgy éreztem, hogy szinte megkönnyebbülök, teljesen elengedtem magam. Újra megcsókolt, és én visszacsókoltam. Rám nézett, a szemembe nézett, mosolygott, és megcsókolta a homlokomat, elengedte a kezeimet.

– Szeretlek! – súgta oda, és amikor ezt meghallottam, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, mosolyogtam rá.

Csókolt és átölelt a karjaimat a nyaka köré fontam, mindenem bizsergett, lüktetett, egyre jobban kívántam őt, éreztem, hogy ő is engem. A vállamat csókolta, a ruhám pántját letolta, kibújtam belőle és az leesett a földre, kigomboltam az ingét. Az ölébe vett és bevitt a hálószobába, letett az ágyára.

– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem tőle.

– Semmi olyat sem szeretnék, amit te nem szeretnél – súgta halkan, nyugodtan, nekem ez a válasza ebben a pillanatban tökéletesen megfelelt, bár nem csak a mostani helyzetre értettem a kérdést.

Lágyan csókolt, szinte elolvadtam a karjaiban. Levetkőztünk teljesen, a ruhánkkal együtt minden gátlást is, és minden úgy történt, ahogyan kellett, hogy történjen. Annyira természetesen jött minden érintése, minden csókja, egy mozdulatunk sem volt felesleges, ő figyelt rám, én pedig figyeltem rá. Elvarázsolt, megbabonázott, de nem bántam, csodálatos volt vele lenni, érezni őt. Tökéletes volt minden, szinte már túl tökéletes, ilyen gyönyörrel még nem találkoztam, váratlanul ért, vele voltam és ennél jobb hely a világon nincs, mint mellette. Nem gondolkodtam, csak éreztem őt, és ez nagyon jó érzés volt.

Feküdtünk összebújva az ágyon, élveztük a kielégülés utórezgéseit, a szívem, a lelkem megtelt ezzel a mámorral és úgy éreztem, bár örökké tartana ez a pillanat…
A szemembe nézett, megcsókolt megint. Ez már nem az a csók volt, mint először. Nem az a vad, vágyakozó csók, hanem teljesen más, szeretetteljes, szerelmes csók volt. Boldog voltam vele.

Azonban, mint tudjuk, semmi sem tart örökké, kiment a fürdőszobába, azt mondta, csak egy pillanat, de amint elment, az agyam visszakapcsolt. Rémülten kerestem a holmimat, kapkodva öltöztem, az ajtónál hagyott ruhámat egy másodperc alatt húztam fel és kiszaladtam a szobából. Rohantam végig a folyosón, közben arra gondoltam, hogy mi történt, mit tettem, mi lesz most, mi lesz most velünk? Mariamához kellett mennem, mikor meglátott, azt hitte, hogy valami óriási nagy baj van.

– Mi történt veled? James? … – aggódva figyelt.
– Lefeküdtem vele – alig bírtam kimondani, de ez volt az igazság, ki kellett mondanom, fel kellett ébrednem.

– És ennyire szörnyű volt, megbántott, mi van? Mesélj már! – a türelmetlensége nem volt hozzá illő, megrázott, hogy beszéljek.

– Nem, nem, csodálatos volt vele, tökéletes, én… én… szeretem őt! – könnyes lett a szemem, végre kimondtam. Most először mondtam ki, hogy mit érzek, ez volt az igazság.

– Akkor meg miért sírsz? Jól vagy? – nem értette a reakciómat, hogy is érthette volna, mikor én sem értettem.

– Mi lesz most… nagyon félek… megint félek. Mikor vele vagyok, akkor nincs semmi baj, de amikor nincs mellettem, akkor eszembe jut, hogy ez nem ilyen egyszerű, ő híres és gazdag, egyszerűen nem tudom összeegyeztetni a kettőt.

– Nyugodj meg, minden rendben lesz. Beszéljétek meg ezt. Ha szeretitek egymást, akkor ez nem lehet akadály! – vissza kellett mennie a recepcióra, a telefon is csörgött, nem maradhattam ott, most nem volt alkalmas.

Egyedül akartam lenni és gondolkodni, felmentem hát az egyik kedvenc helyemre, fel a szállodaépület tetejére. Volt egy lépcső, amin könnyen megközelíthető volt a tető, ha volt valami bajom, gyakran jártam ide kifújni magam. A panoráma fent most is meseszép volt, álltam és bámultam a semmibe, tudtam, hogy valami olyanba másztam bele, amit nem tudok irányítani, ez pedig félelemmel töltött el.

Mindeközben James Diánát kereste, nem tudta mire vélje, hogy csak így eltűnt egy szó nélkül. Mariamához ment, hátha ő tud valamit.

– Mariama! – mikor James meglátta Mariamát a recepción nagyon megörült, bízott benne, hogy ő tudja, hol van Diána.

– Jó napot, Mr. Parker, miben segíthetek önnek? – Mariama viccesen, mosolyogva kérdezte Jamest, ő, pedig hirtelen azt se tudta, hol kezdje, mit mondjon, hogy kérdezzen.

– Ööö, hmm, szóval… nem láttad Diánát? – kérdezte félénken.

– Szétrepült a gerlepár… – Mariama nevetett egyet, James pedig egyre kínosabban érezte magát, nem tudta mire vélje Mariama viselkedését. – Nincs semmi baj James. Valahová elbújt, már ismerem. A parkban kerested? – mikor Mariama látta, hogy James mennyire aggódik, és mennyire rosszul érzi magát, megpróbált segíteni neki.

– Onnan jövök, nem találom sehol, a szobájánál is voltam, kopogtam, de nem volt ott, vagy, nem akart ajtót nyitni? Nem is tudom… szeretnék beszélni vele.

– Van még egy hely… de biztos meg van az oka annak, hogy oda ment, talán jobb lenne most hagynod őt.

– Nem, nem! Kérlek, áruld el, ha tudod, hogy hol van, nagyon fontos, kérlek Mariama, muszáj látnom őt! Tudnom kell, mi van vele! Mit gondol most… – könyörgött James, Mariama pedig látván, hogy mennyire fontos ez, elárulta Diána titkos helyét.

– Jól van, elmondom, hogy hol van. Azt is elmondom, hogy nekem azt mondta, hogy szeret téged, úgyhogy olyan nagy baj nem lehet – mikor James meghallotta ezt nagyon megörült, de nagyon zavarba is jött.

– Fent lesz a tetőn.

– Hogy hol? – James nem hitt a fülének.

– A szálloda tetején, fent, a háztetőn – magyarázta Mariama, felfelé mutogatott, hátha James könnyebben felfogja, hogy mi a helyzet.

– Te jó ég! Nem lesz baja ott?! Miért csinálja ezt? Hogy ment fel oda?! –  James nagyon ideges lett, látszott rajta, hogy nagyon félti Diánát.

– Semmi baja, biztos vagyok benne. Megmutatom, hol tudsz felmenni. Aztán csak óvatosan! – nyugtatta Mariama, és megmutatta a tetőre vezető lépcsőt.

James elindult a tetőre vezető lépcsőn, Mariama pedig visszament a recepcióra.

Ott gubbasztottam a tetőn, amikor egyszer csak James ült le mellém. Azt hittem, rosszul látok, mégis, hogy kerül ő ide? Alig mertem ránézni, ő viszont engem nézett egyfolytában.

– Szia – köszönt rám mosolyogva egy idő után.

– Szia – motyogtam neki, felhúzott térdemet átkarolva ültem a földön, rá se néztem, úgy köszöntem.

– Jól vagy? – James meg akarta simogatni a karomat, de inkább visszahúzta a kezét.

– Jól – felé fordultam és a szemébe néztem. Szerettem volna mondani neki még valamit, de nem tudtam megszólalni.

– Gyönyörű vagy – ő is felém fordult és mosolygott. Nem tudtam nem mosolyogni rá, olyan kedvesen, csöndesen szólt hozzám.

– James… – szerettem volna beszélni és beszélni és elmondani, hogy szeretem, hogy jó volt vele, hogy ne haragudjon, amiért veszekedtem vele, de csak ennyit bírtam mondani.

– Diána… – ő sem mondott többet, talán ő is úgy érzett, mint én.

Az, hogy ott volt a közelemben, mellettem, hogy keresett, hogy azt mondta nekem, hogy szeret elég volt most nekem ahhoz, hogy odabújjak hozzá. James átölelt és hatalmasat sóhajtott.

– Miért szaladtál el? Nagyon megijedtem… ne haragudj rám, talán túl gyors volt ez az egész…
– James… – arra gondoltam, hogy ismét nekifutok, de újra csak a nevét tudtam kimondani, a többi mondandóm bent ragadt.

– Tudom, hogy nem könnyű… de hidd el, megoldjuk… nem akarlak elveszíteni… szeretnélek megismerni, veled lenni… vigyázni rád… szeretlek téged! – James egyre jobban szorított, de nagyon jólesett a lelkemnek, szükségem volt erre.

– James… köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem… Ne haragudj rám, kérlek, nem akartalak megbántani, csak tudod, úgy gondoltam, hogy… te és én… hogy te,… nem is ismerjük egymást, csak úgy… – miket beszélek, már megint? Jobb lett volna, ha csöndben maradok.

– Nem, nem, majd meglátod… csak engedj közel magadhoz, engedd, hogy megismerjelek, megígérem neked… vigyázni fogok rád – James szavai olyan megnyugtatóan hatottak rám, minden kétségem eltűnt.

Kezdett besötétedni, feltámadt a szél, nem fáztam, mégis egy erős fuvallattól teljesen libabőrös lettem. Felálltunk, James átölelt, majd elindultunk a lépcső felé. Visszavitt a szobájába, hozatott fel vacsorát és ettünk.

Kopogtattak, James kiment és kinyitotta az ajtót. Susan volt az és Steven. Beengedte őket, leültek és ő is leült mellém.

– Vacsoráztok? Együtt? – kérdezte Susan, közben rám nézett, mi pedig egymásra és mosolyogtunk.

– Jajj, ezt a mosolyt ismerem! Itt valami történt… úgy érzem! Látszik rajtatok, összejöttetek? – Steven nevetve kérdezett minket, úgy láttam, nagyon örülnek nekünk, Susan is és ő is. Mi ismét egymásra néztünk, nem szóltunk egy szót sem, csak mosolyogtunk.

– Összejöttek! – mondta Susan.

– Igen – mondta James, közben rám nézett, megölelt, Steven pedig elszaladt Missiért.

Missi és Steven kézen fogva jöttek vissza, mikor visszajöttek Missi megölelte Jamest.

– Mondtam én, mondtam én, hogy próbálkozz! Látod, tudtam, hogy ez lesz! Látszott rajtatok, hogy szeretitek egymást! Nagyon örülök nektek! Gratulálok! – mondta Missi. – Úgy örülök, hogy átgondoltad, hogy meggondoltad magad!

– Igazából, James volt az, aki…– nem tudtam befejezni a mondatot.
– Szerintem hagyjuk is őket, menjünk, beszélgessetek csak! – Susan felállt, és elindultak kifelé, elköszöntünk tőlük.

James átölelt, olyan boldogságot éreztem, amit még sohasem. Lefeküdtünk az ágyra és összebújtunk. Olyan volt ez, mint a varázslat. Akárhogy is próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nem kell nekem ő, hogy jobb lesz nélküle, varázsütésre megváltozott minden. Olyan jó volt, hogy így történt, hogy nem hagyta, hogy egyszerűen csak azt mondjam, hogy nem lesz nekünk jó együtt és kész.

– Ugye nem fogsz elszaladni, ha kimegyek egy pillanatra? – James kedvesen kérdezett, szégyenlősen mosolyogtam, talán még el is pirultam.

– Nem – megcsókolt és kiment a szobából.

Feküdtem az ágyán, a szemem lassan lecsukódott, már alig tudtam nyitva tartani, elaludtam. Éreztem, hogy hozzám bújik, de nem ébredtem föl igazán, aludtam tovább reggelig mellette.

Láttam egy álmot, egy hatalmas hajót, egy nagy kikötőben, a hajó még épült, sok-sok munkás dolgozott azon, hogy a hajó elkészüljön. Annak ellenére, hogy a hajó még nem volt kész, James és én felszálltunk rá, és fentről néztük, ahogyan a hajó egyre csak szépül és épül. Egyszer csak hatalmas vihar támadt, a hajó imbolyogni kezdett, meg sem tudtunk mozdulni. A hullámok csak jöttek és jöttek, mi pedig a félig kész hajón összekapaszkodva álltunk, és vártuk, hogy véget érjen a vihar. A hullámok dobálták a hajót föl és le, nem volt horgony, kisodródtunk az óceánra, és ott hánykolódtunk védtelenül a hatalmas viharban. Nagyon féltem, mozdulni is alig bírtam, csak kapaszkodtam Jamesbe. Mikor jött egy újabb hullám vártam, hogy ez majd biztosan felborítja a hajónkat, és készen voltam mindenre, arra is, hogy esetleg vissza kell úsznom a kikötőbe, hatalmas erőt éreztem magamban, bármire képes lettem volna, ha kell. A hajó viszont ép maradt, a vihar nem tudott kárt tenni benne, még így sem, hogy csak most kezdték el építeni.

Mikor felébredtem, James már ébren volt és engem nézett. Megsimogatta az arcomat.

– Jó reggelt, kedvesem! Mit álmodtál? Nagyon sokat forgolódtál…

– Jó reggelt… nem is tudom… azt álmodtam, hogy… – hirtelen nem is tudtam, hogy elmondjam-e neki az álmomat, de úgy éreztem, hogy elmondhatom neki, így hát elmeséltem.

Próbáltuk megfejteni az álmomat, vajon, mit jelenthet? Biztos voltam benne, hogy annak ellenére, hogy ez egy rossz álom volt, jó jelentéssel bírt. Kettőnk kapcsolata, bár még csak most épül, stabil, és ha egymásba kapaszkodunk, bármilyen vihart képes elviselni.

Boldog voltam, hogy James mellett ébredtem, úgy éreztem, hogy bár örökké együtt maradnánk, bárcsak sohasem kellene elválnunk, egy pillanatra sem.

– Szeretném teljesíteni az összes álmodat és vágyadat. Bármit a világon, amit szeretnél, mindent meg fogok neked adni, amit csak kívánsz.. – James komolyan beszélt, de én csak kuncogni tudtam ezen.

– Mi az? Mi olyan vicces? – mosolygott, nem értette, miért nevetek.

– Semmi, csak ez olyan… furcsa – jobb szó nem jutott eszembe, nem is tudtam igazán, miért olyan különös az, amit mondott. Mindig a magam ura voltam, mindig előteremtettem magamnak azt, amire szükségem volt.

– Nincs semmilyen vágyad, kívánságod? – James újra komoly lett.

– Igazából lenne egy.

– Komolyan? – James szeme felcsillant.

– Szeretnék egy nagy tál szedret. Olyan fekete szedret, édeset, nagyon szeretem – mondtam mosolyogva, de láttam az arcán, hogy kicsit csalódott.

– Ez minden? Egy tál szeder? Ez az összes vágyad az életben? Nem szeretnél ruhákat, kocsit, ékszereket, bármit kérhetsz, komolyan mondtam, amit mondtam! – szólt határozottan.

– Ööö, nem, nem szeretnék semmi mást, csak egy kis szedret. Úgy érzem, hogy meg van mindenem, nincs hiányérzet bennem, főleg most, hogy vagy nekem.

– Hmmm – James mosolyogva nézett rám.
– Melyik virágot szereted a legjobban?

– Az orgonát. Csodálatos illata van – halkan súgtam neki.

– Tényleg?

– Igen.

Elindultunk reggelizni, James fogta a kezemet, mindenki ámulva nézett minket, ahogy végigsétáltunk a szállodán. A többiek, Susan, Missi, David és Steven már az egyik asztaltól integettek nekünk, hogy üljünk oda hozzájuk. A svédasztalos reggeliből összeszedtünk pár dolgot és leültünk közéjük.