James hamarosan visszajött, hogy megnézze, jobban vagyok-e már. A barátnőm a recepción végezte a dolgát, mikor megérkezett.

– Hogy van? Reszket még? – kérdezte aggódva Mariamát.

– Már nem, menj csak be hozzá – mondta nyugodt hangon.

Bentről persze hallottam minden egyes szavukat, lassan nyílt az ajtó. James bejött hozzám, bezárta az ajtót és leült egy székre.

– Ne haragudj rám – mondtam neki szomorúan.

– Miért haragudnék? – mosolygott.

– Mondjuk azért, mert jól megáztunk, ha étterembe mentünk volna, ez nem történhetett volna meg… – szipogtam.

– Még soha életemben nem áztam meg vacsora közben – kacagott fel – Csodálatos volt, igazán, kivéve persze, hogy reszkettél, annyira fáztál – mosolygott, és kicsit jobb kedvre derültem attól, amit mondott.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón, a barátnőm hozott nekünk egy kancsó forró teát. Csak letette, ránk mosolygott, és már ment is.

– Jobban vagy? – láttam James szemében az őszinte aggodalmat, félt, hogy valami bajom esik.

– Igen, már nem fázom annyira – mondtam halkan, nem lehetett valami hihető, mert újra reszketni kezdtem.

– Pedig megint reszketsz. Igyál egy kis teát! – odanyújtotta a csészét.

– Köszönöm – a csésze jó meleg volt, nem értettem, miért reszketek annyira, lehet, hogy nem is a hideg miatt volt.

Hiába ittam meg a teát, egyszerűen rázott a hideg tovább. Kicsit fáztam ugyan, de azért nem kellett volna ennyire remegnem. Kezdett idegesíteni ez a helyzet. Mit fog most gondolni James?

– Látom, hogy nagyon fázol, kérsz még egy kis teát? – kérdezte kedvesen.
– Nem, köszönöm – rossz érzés volt, hogy így lát, legszívesebben elküldtem volna, hogy hagyjon békén.

James egyszer csak átült mellém, és átkarolt. Először nagyon furcsa volt ez az egész helyzet, próbáltam elhúzódni, de nem nagyon tudtam, fészkelődtem. Átölelt, erősen tartott. Végül elengedtem magam és hozzádőltem, hagytam, hogy átöleljen. Olyan fáradtság tört rám hirtelen, késő is volt már, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem. Felmelegített, már nem reszkettem, jó érzés volt mellette lenni, érezni az illatát. Nagyon jó illata volt, mélyeket lélegeztem, érezni akartam még és még. Nem tudtam tovább ébren maradni, pár perc múlva elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy Mariama és James beszélgetnek.

– Elaludtam?! – álmosan pislogtam, ők meg csak mosolyogtak rám.

– Igen, aludtál egy kicsit – súgta oda nekem James.

– Miután lejárt a műszakom benéztem, és láttam, hogy itt alszol James karjaiban, beszélgetni kezdtünk, James elmesélte, hogy végül a parkban ettetek, azért áztatok meg így.

– Mennyi az idő? – kérdeztem, miközben próbáltam felülni.

– 11 óra körül… – mondta Mariama, vagyis több, mint egy órát aludtam.

– Megyek, lefekszek én is… – szólt álmosan, majd elköszöntünk egymástól.

– Azt hiszem, jobb lenne, ha mi is mennénk aludni – mondtam Jamesnek, biztos fáradt lehet már ő is.

– Elkísérhetlek a szobádig? – kérdezte kedvesen.

– Igen – bólogattam.  

Így aztán, elindultunk a szobám felé. Kint a levegő fantasztikus volt, a zápor utáni friss levegőtől teljesen feltöltődtem, az álmosság elillant egy pillanat alatt a szememből. James is észrevette, hogy teljesen magamhoz tértem, felébredtem.

– Látom, már sokkal jobban vagy – jegyezte meg.

– Igen, érzed ezt a finom levegőt? Ezt a sokféle illatot? Hmmmm… csodálatos – James felhúzta a szemöldökét, csodálkozott rajtam, mennyire el tudok varázsolódni egy kis friss levegőtől.

– Valóban nagyon kellemes a levegő most – mondta, még mindig rajtam mosolygott.

Nem szóltunk többet egymáshoz, csak haladtunk csendben a szobám felé. Éreztem, hogy néz, de féltem visszanézni rá, azon gondolkodtam, hogy vajon mi lesz most, mit akarhat tőlem? Nem túl jó ötlet, hogy ő meg én… mit csináljak? Mit tegyek, hogyan utasítsam úgy vissza, hogy ne bántsam meg? Vajon ő mit gondol? Vajon ő is érzi köztünk ezt a hatalmas szakadékot? Igaz, néha én sem érzem, mikor csak ketten vagyunk, de ő akkor is… egy teljesen más világ. Összezavarodtam, az eszemmel tudtam, hogy nem vagyok normális, ha hagyom, …  ha vele vagyok, … a szívem viszont egyre inkább hozzá húzott. Vajon melyik lesz az erősebb?

Mikor odaértünk a szobám ajtajához James átölelt. Olyan szorosan ölelt, hogy nem tudtam tenni ellene, csak vártam, mikor enged el. Sokáig álltunk így, összebújva, éreztem minden egyes szívdobbanását, teljesen egymáshoz simultunk.

– Köszönöm! – súgta oda nekem halkan, miközben még mindig szorosan ölelt.

– Én is… köszönöm neked. És ne haragudj, hogy… – nem elég, hogy jól megáztunk, még el is aludtam. Valahogy nem ilyennek terveztem ezt az estét.

– Miért kérsz folyton bocsánatot… talán… nem volt… nem érezted jól magad velem? Vagy, miért érzed úgy, hogy bocsánatot kell kérned? – kicsit engedett a szorítása, úgyhogy egymás szemébe tudtunk nézni. Kereste a tekintetemet, én viszont még mindig annyira zavarban voltam, hogy alig tudtam ránézni.

– Először is, jól megáztunk, aztán meg elaludtam… – magyaráztam neki a fejemet rázva.

– Az, hogy megáztunk nem a te hibád, így alakult, csak azt sajnálom, hogy annyira fáztál utána, már mondtam neked… Az pedig, hogy elaludtál a karjaimban, csak jó érzést keltett bennem, igazából, néztelek volna egész éjjel, ahogy alszol. Ez az este pont olyan volt, mint te magad, különleges és gyönyörű – James szavaitól teljesen elpirultam, mosolyogni kezdtem, nagyon örültem, hogy nem haragszik rám. A szemébe néztem, úgy láttam, komolyan gondolta, amit mondott.

– Meglátogatsz valamikor? Ha ráérsz valamikor… Nagyon szeretném,… ha te is szeretnéd… szóval bármikor,… ha úgy gondolod. Te jó ég! – nevetni kezdett azon, hogy össze-vissza beszél, gondoltam segítek neki egy kicsit, közbeszóltam.

– Igen, persze, meglátogatlak.
– Akkor, jó éjszakát, Diána – teljesen elengedett, nem is tudtam, hogy ennek most örülök vagy sem, olyan jó volt a karjaiban. Még mindig túl sok érzés kavargott bennem.

– Jó éjszakát James – nem mertem a szemébe nézni, attól féltem, hogy megint megcsókol, amit valahogy akartam is meg nem is. Nem tudtam eldönteni, mi van velem? Még saját magamon sem tudok kiigazodni?

James elindult, én pedig gyorsan kinyitottam az ajtót, és bementem a szobámba. Nem csókolt meg. Hála az Égnek! Vagy mégsem?

Nem tudtam elaludni, egész éjjel gondolkodtam, csak forgolódtam az ágyban. Mit kellene tennem most? Mit tettem? Úgy éreztem, lassan kicsúszik a lábam alól a talaj. Arra jutottam, hogy nagyon észnél kell lennem, ezt nem hagyhatom. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy kicsoda ő, és mit akar tőlem. Vajon, mit akarhat? Az jutott eszembe, hogy az is előfordulhat, hogy csak egy kalandot keres, aztán a nyár végén hazamegy, és ennyi. Ezt nem szerettem volna, nem, nem, és nem. Jól fel is húztam magam ezen a gondolatmeneten, mert ki tudja, talán még ez is lehet az igazság. Arra gondoltam, hogy amint lehet, beszélek Mariamával és Marcelloval. Ők a legjobb barátaim, szükségem van a tanácsukra.

Reggel elindultam megkeresni Marcellot. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb felbukkan a nagyteremben, így odamentem, és vártam őt.

Mikor megláttam őt, nagyon megörültem neki, szinte szaladtam elé.

– Marcello! Jó reggelt! – köszöntem neki széles mosollyal.

– Jó reggelt neked is drágám, hát mi van veled? Ilyen korán reggel van, és máris nem bírsz magaddal? Mi történt veled? – igaza volt, majd’ kicsattantam a boldogságtól, amit ugye nem lett volna szabad éreznem.

– Marcello! Beszélnünk kell. A tanácsodra lenne szükségem! – leültünk a színpad lépcsőjére.

– Tudtam, tudtam, hogy valami történt. Persze, ha tanács kell, rohanjunk Marcellohoz, ugye, drágám, egyébként meg csak a próbákon látlak – Marcello csak megjátszotta a sértődöttet, láttam rajta, hogy nem komolyan beszél, de azért persze volt igazság abban, amit mondott.

– Jaj, ne haragudj rám, annyi minden történik mostanában, igazán… ígérem, többször jövök majd, csak úgy… beszélgetni. Jó? – a mosolyommal sikerült mosolyt csalnom az ő arcára is.

– Jól van, jól. Akkor mesélj, drágám, mert látom, hogy nagyon nem férsz a bőrödbe. Mit csináltál már megint? – láttam, hogy végre képes lesz rám figyelni, így hát elkezdtem mesélni.

– Szóval, van egy barátnőm, aki…

– Aki te vagy, … igen, drágám? Mit is szeretnél kérdezni? Hát micsoda trükkökkel próbálod te szegény fejemet szédíteni ilyen korán? Azt hiszed, hogy nem látok csak az orromig? – viccesen, mosolyogva, ahogy ezeket a szavakat mondta, egyszerűen kacagni kezdtem, persze ő is.

– Na jól van, hát, akkor kezdjük elölről. Nem is tudom, hogy hol kezdjem – próbáltam összeszedni a gondolataimat. – Szóval, tegnap este randiztam James Parkerrel – ennyi. Mit is mondhatnék még? Ebben aztán minden benne van, szerettem volna elmondani mindent, de valahogy mintha átestem volna egy agymosáson, nem jutott eszembe több szó, egy ép mondat, csak bámultam bambán magam elé.

– Ö, ennyi, drágám? Randiztál egy színésszel? Na és, kértél tőle autogramot? – próbálta viccesre venni a dolgokat, de most valahogy nem jött be, komolyan néztem őt, ettől persze ő is rájött, hogy komoly a dolog.

– Marcello… – sóhajtottam – most mondd meg, mit csináljak? Mi a fenét csináljak? Mi ketten két külön világ vagyunk, hogyan lehetnénk mi együtt? Nagyon félek ettől az egésztől. Ráadásul, fogalmam sincs, hogy mit akar. Úgy értem, hogy mi van, ha csak játszik velem? Ha csak arra kellek neki? – nagyokat sóhajtoztam, vártam, hogy mondjon valami okosat.

– Miért nem kérdezed meg? Miért tőlem kérdezed, hogy ő vajon mit akar? Miért nem tőle? – ez, valahogy nagyon logikusan hangzott.

– Nem is tudom, hogy lehet ezt megkérdezni? Mit is kérdezzek pontosan? – néztem rá álmélkodva.

– Ha randizol, annak ez az ára. Nincsenek biztosítékok. Megcsalhatnak, kihasználhatnak, ellökhetnek, megbánthatnak, és még sorolhatnám. Még, ha azt is mondja, hogy komolyak a szándékai, meggondolhatja magát bármikor, nem igaz? De ez nem ok arra, hogy ne randizz soha… Ezeket a dolgokat el kell viselni.

– Mi van, ha nem akarom elviselni? Nincs nekem szükségem erre, nincs semmi szükségem arra, hogy összetörjék a szívemet.

– Nem csak erről szól ez az egész. Nézd a jó dolgokat benne. Hogy érezted magad vele? Jó volt? Milyen érzéseket váltott ki belőled? Szereted őt?

– Marcello! Hogy kérdezhetsz ilyet? Honnan tudjam, hogy szeretem-e?

– Hogyhogy honnan? Mit érzel? Ezt ne akard tudni, csak érezd…

– Nagyon jól éreztem magam vele, kedves volt, nem csak most… máskor is. A legkülönbözőbb érzéseket váltotta ki belőlem, boldog voltam, féltem, ideges voltam, de nyugodt is, és még reszkettem is, de nem azért, mert fáztam, nem is tudom, hogy miért…

– Légy óvatos, az sosem árt, de azért merj belevágni, ki tudja, még jól is elsülhet a dolog.

– Jól is elsülhet? Mi lesz, ha rosszul sül el? – kezdtem egyre nyugtalanabb lenni.
– Sírhatsz a vállamon, drágám, itt, ezen is, meg ezen is! – mutogatta a vállait, amitől aztán ismét nevethetnékem támadt.

– Marcello! Még mindig nem tudom, hogy mit tegyek, de azért köszönöm ezeket a tanácsokat. Mindenképpen gondolkodom rajtuk.

– Attól félni, hogy valaki megsebez, ezért ki sem menni az utcára, nagyon nem helyes ám! – mondta komolyan.

– Igazad van. De attól még ugyanúgy félek. Azt hiszem nem is tőle, mert hát, tényleg nagyon jó volt vele, hanem inkább attól a sztártól félek, aki ő valójában…

– Azt mondom neked, hogy ne sokat gondolkozz, mert a végén még megfájdul a fejed! – a fejemre tette a kezét, és szélesen vigyorgott.

– Jó. Köszönöm, Marcello!

Elgondolkodtató dolgokat hallottam tőle, igaza van, de mégis… Megkeresem Mariamát is, az ő véleményére is kíváncsi volnék. Elköszöntem Marcellotól és igyekeztem a barátnőmhöz. Mivel nagyon korán volt még, arra gondoltam, meglepem őt egy reggelivel, így hát beugrottam a konyhára, felkaptam pár dolgot, és már szaladtam is hozzá, remélve, hogy még nem reggelizett.

Kopogtattam nála, halkan szólt ki.

– Ki az?

– Én vagyok! – kiabáltam be neki.

Kinyitotta az ajtót és beengedett.

– Jó reggelt! Na milyen volt az éjszaka? – huncutul nézett, nem is hittem el, hogy tőle akarok tanácsot kérni.

– Jó reggelt, nem aludtam valami jól… Reggelit? – nyújtottam oda neki a finomságokat, ő pedig láthatóan nagyon örült neki, mégis félretette, leültünk az ágyra beszélgetni.

– Mi történt? Mesélj! – izgatottan figyelt.

– Nem is tudom. Tudod, azt jutott eszembe az éjjel, hogy fogalmam sincs, hogy kicsoda ő, nem? Mert ki ő? Mit tudok róla? Semmit. Nem tudom, mik a szándékai, miért csinálja ezt, vajon, mit akar tőlem? Komolyan gondolja ezt ő, vagy csak… Annyi minden forog a fejemben, annyi gondolat, annyi érzés, félek is, meg nem is, teljes káosz. Nem tudok rendet tenni a fejemben, és a szívemben sem. Az eszem azt mondja, hogy ne csináld! Vigyázz! Maradj távol tőle! A szívem viszont azt súgja, hogy jó lesz! A látomásom, hogy együtt vagyunk, hogy gitározik nekem, amit már rég nem tett egy csalódás miatt, ez is ezt támasztja alá. Mégis, akkor miért érzem azt, hogy jobb lenne menekülni? Nem akarok csalódni, nem akarok… A látomásom pedig, lehet, hogy azóta változott a helyzet, lehet, hogy ha most megnézném, már teljesen más képet látnék. Mit gondolsz?!

– Diána! Miket zagyválsz te itt össze? Hát nem érezted jól magad vele? Megbántott? Tett valami olyat, amivel kiérdemelte ezt a hatalmas bizalmatlanságot a részedről? – na ebben is van igazság.

– Nem tudok tisztán látni, jó volt vele, de ő akkor is csak egy híres ember! Ezt valahogy elfelejtitek…

– Elfelejtjük? Kik?

– Te és Marcello. Már tőle is kértem tanácsot.

– Ó, ó. Akkor komolyan nem bízol benne.

– Nem bízom benne? Bíznom kellene benne? – kérdeztem csodálkozva.

– Addig, amíg nem tesz valami olyat, ami bizalmatlanságra adna okot, én bíznék…

– Huh…

– Mikor találkoztok megint?

– Nem tudom, arra kért, hogy látogassam meg valamikor.

– Akkor van egy kis időd, gondolkodj, aztán tégy, amit szeretnél. A te döntésed.

– Igen, az én döntésem.
– Hagyd egy kicsit ülepedni a dolgokat, várj, mondjuk egy napot. Aztán, majd meglátod, mit érzel. Hallgass a szívedre, az eddig mindig bejött! – mosolygott, ez a mosoly, pedig életmentő volt most.

– Köszönöm!
Sokáig beszélgettünk még. Segített egy kicsit az, hogy megbeszéltem ezt a dolgot a barátaimmal. Ha én nem is látok tisztán a szerele… vagyis valamitől, attól ők még pontosan látják a dolgokat.

Aztán elindultam dolgozni, végezni a dolgomat, hétfő reggel volt, és a teendők sora végtelen.

Láttam Jamest estefelé a kertben, kedden az étteremben, szerdán a nagyteremnél. Nem volt időm meglátogatni. Vagyis, azt hiszem ez a kifogás ésszerű, de azt hiszem az az igazság, hogy féltem a vele való találkozástól.  Arra gondoltam, talán most is megvár a party után, de nem így lett. Teltek a napok, és egyre inkább azt éreztem, hogy jobb lenne távol maradnom tőle, viszont minden nap elbizonytalanodtam, amint megpillantottam őt, akár csak egy pillanatra is. Ilyenkor mindig nagyot dobbant a szívem, szerettem volna odamenni hozzá, beszélni vele, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Sokszor támadt az az érzésem, hogy nem csak véletlenül láttam őt, hogy olyan helyeken bukkant fel, ahol én is megfordulok számtalanszor, persze ebben nem lehettem biztos. Az is előfordulhatott, hogy éppen erre volt dolga, vagy… ki tudja.

Már csütörtök van, és még mindig nem látogattam meg, pedig megígértem. Nagyon nyomasztott ez, hiszen az ígéret szép szó…
Kint ültem a kertben és gondolkodtam kettőnkről, mit mondjak neki, ha találkozunk, amikor Missi és Susan jöttek oda hozzám, s leültek mellém.

– Sziasztok! Mi a baj? – láttam, hogy nagyon szomorúak, olyan furcsán néztek rám, mintha valami nagyon rossz dolog történt volna.

– James nagyon várt téged – mondta Missi halkan.

– Igen, hétfőn azt mondta, hogy biztos benne, hogy bemész hozzá – tette hozzá Susan.

– Kedden is ezt mondta – folytatta Missi.

– Igazából napról napra rosszabbul van, most is nagyon szomorú – Susan mélyen a szemembe nézett.

– Miért csinálod ezt? Talán megbántott? Vagy nem akarsz… – Missi a fejét rázta.

– Azért jöttünk hozzád, hogy megkérdezzük mi a baj. Szóval nem James küldött minket, csak látjuk, milyen nagyon maga alatt van és gondoltuk…

– Gondoltuk, hogy segítünk, ha tudunk – fejezte be Susan mondatát Missi.

– Szóval, mi a baj?  – kérdezték tőlem, szinte egyszerre.

– Tudjátok, kicsit… úgy érzem, hogy… nem is tudom. Elbizonytalanodtam, azt hiszem, jobb lenne, ha nem lenne köztünk semmi. Ezt meg is mondom neki, még ma, vagy, talán inkább holnap. Nem akarom őt megbántani, nem akarok rosszat neki, higgyétek el, de egyre inkább úgy gondolom, hogy nem kellene nekünk együtt… szóval, értitek. Ugye?

– Én nem értem! – sóhajtott Missi. – Olyan aranyosak voltatok, mikor a randira készültetek! – Missi ismét csak a fejét rázta.

– Talán, nem sikerült jól? James megbántott téged? – faggatott Susan.

– Nem, nem, nagyon jó volt, igazán… tudjátok, úgy gondolom, hogy jobb lesz neki is, nekem is, ha elfelejtjük egymást. Most még talán könnyű. Nem akarok belebonyolódni… két teljesen különböző világban élünk. Mégis, mi lesz, ha vége a nyárnak? Inkább… távol maradnék tőle.

– Hogyhogy mi lesz? – kérdezte Susan meglepve.

– Te tényleg csak ezért nem akarsz… mégis, mitől félsz? Biztos, hogy csak erről van szó? Ez számomra érthetetlen… – Missi is csak csodálkozni tudott rajtam.

– Azért, gondold át még egyszer ezt az egészet. Ne dönts elhamarkodottan kettőtökről. Várj még akkor egy napot, hátha megváltozik a véleményed. James nem olyan… hidd el. Ő nagyon megbízható, kedves, türelmes, igazán… – mondta Susan.

– Jól van, gondolkodni fogok rajta és legkésőbb holnap mindenképpen megkeresem.