– Szia Mariama! Hogy vagy? 

– Szia Diána! - mosolyra derült, amint meglátott. – Ne is kérdezd, olyan fáradt vagyok, alig élek… – megdörzsölte a szemeit, tényleg nagyon fáradtnak tűnt. 

– Tudod mit? Gyere velem, beszélgessünk egy kicsit, most úgy sincs itt senki! – a recepció mögötti kis szobára mutattam, és már mentem is be, jött ő is utánam. Az ajtót nyitva hagytuk.

– Csüccs! – mutattam a bent lévő székre, ő pedig le is ült azon nyomban. – Megmasszírozlak egy kicsit, meglátod, sokkal jobban leszel tőle!

Miközben masszíroztam őt, ki-kikukucskáltam, hogy jön-e valaki. Közben beszélgettünk egy kicsit, Mariama a napjáról mesélt, hogy mik történtek ma vele. Lépteket hallottam a folyosóról, úgyhogy kimentünk megnézni, hogy ki az. Missi jött mosolyogva, engem keresett.

– Sziasztok! Hallottam, mi történt! – Missi szája fülig ért.

– Mi történt? – kérdezte Mariama.

– Gondoltuk, hogy valami történhetett, mert James szokatlanul boldog volt egész nap, ábrándozott, mintha nem is itt lenne. Nagy nehezen kiszedtük belőle, hogy randizni fogtok! – mosolygott rám nagy szemekkel. – Mesélj, mi történt? Úúúgy szeretném tudni… persze, ha nem akarod, ne mondd el, de azért mégis… – Missi olyan izgatott volt, mintha ő készülne élete első randijára, de randi lesz ez?

– Mi csak együtt vacsorázunk este – jegyeztem meg szerényen.

– Tényleg?! – Mariama tágra nyílt szemekkel nézett rám.

– Tényleg? – kérdezte Missi is tapsikolva.

– Igen… – nem tudtam, mit mondjak még? Mariamának szerettem volna elmesélni, hogy mi történt az este, de ott volt Missi is.

– Ma este, ugye? És, hová mentek? – izgatottan faggatott tovább.

– Meglepetés – mondtam halkan.

– Mondd el, mondd el! – Missi úgy viselkedett, mint egy kislány, komolyan néztem rá, majd Mariamára, úgy láttam ő is kíváncsi.
– Na jó, inkább ne mondd el, de tudod, nagyon szorítok ám nektek! Legyen nagyon szép estétek! – talán látta, hogy mennyire zavarba jöttem, végre békén hagyott. Elindult a szobája felé, úgy éreztem, hogy ég az arcom, elpirultam.

– Randizni fogtok?! Mesélj már, mi történt? – Mariama rázott fel ismét.

– Tegnap hajnalban találkoztam vele a folyosón, a party után, és elkísért a szobámig.

– A szobádig? És?

– És megkért, hogy vacsorázzak vele. Jaj, nem lett volna szabad Mariama, mi lesz ebből? – kezdtem kétségbe esni, nemsokára találkozom Jamessel.

– Nahát, nahát, én tudtam ám, hogy van valami a levegőben, éreztem! –nagyon boldog volt, ő igazán örült ennek a randinak.

– Mariama, most mit csináljak?! –  most esett le, mibe másztam bele már megint.

– Hát, érezd jól magad! Hová mentek?!

– Nem szeretnék étterembe menni, vagy elmenni innen valahoá. Kint még olyan meleg van, de este olyan jó a levegő, esetleg a parkban… 

– Kint fogtok vacsorázni, a szabad ég alatt? Hol? Mit fogtok enni? Biztos, hogy ez jó ötlet? – nagyon furcsállta az ötletemet, ezzel jól el is bizonytalanított. Azt sem tudtam, hirtelen, melyik kérdésére válaszoljak.

– Igen, azt terveztem, de most már… nem is tudom. Segíts! Mit csináljak? – egyre idegesebb lettem.

– Először is át kellene öltöznöd, aztán keresd meg Philipet, hátha ő tudna segíteni.

– Ó! Ez nagyon jó ötlet! Köszönöm! – igaza volt, ha vacsoráról van szó, akkor majd Philip segít.

– Szép estét nektek!

Indultam is átöltözni, s közben azon morfondíroztam, hogyan fogom rávenni, megkérni Jamest, hogy együnk kint, valahol a parkban. Végül is megígérte, hogy én választhatom meg a helyet, nem igaz? Nagy nehezen elkészültem és igyekeztem Philiphez, hogy segítsen megvalósítani a tervemet.

– Philip, Philip! Kérlek, segíts nekem egy kicsit!

– Diána! Mit keresel itt? Csak nem éhes vagy?

– Nem, vagyis, tudod, az van, hogy… szóval, James Parkerrel fogok vacsorázni, és azt szeretném, ha kint ehetnénk a szabadban, mondjuk hátul, ahol senki sem lát minket.

– Micsoda?! James Parker? Ő nem vendég nálunk? Mibe keveredtél, már megint? – Philip aggódva nézett rám.

– Nincs semmi baj, csak együtt vacsizunk, ennyi – próbáltam megnyugtatni, de láttam, hogy nem sok sikerrel.

– Mégis, hogy gondoltad? Mit szeretnél pontosan? – láttam rajta, hogy segíteni fog nekem, aminek igazán nagyon örültem.

– Nem is tudom… azt gondoltam, hogy majd te segítesz nekem!

– Jaj, mi lesz ebből, már előre látom… – most már a fejét fogta.

– Nem lesz baj, segíts nekem, Philip, kérlek! – könyörögtem neki, bár, igazából nem is tudom, hogy jó ötlet-e ez az egész.

– Jól van. Megszervezek nektek mindent – mondta komolyan, az állát dörzsölve, s én már tudtam, hogy ez jó jel.
– Köszönöm szépen!

Elindultam Jameshez, már nyolc óra is elmúlt. Az idő odakint egyre kellemesebb lett, végre hűlt a levegő és csodás illatok érződtek a levegőben.
Hogy mi lesz ebből a vacsorából, azt nem tudhattam, de úgy éreztem, hogy egy vacsora nem árthat vele.

Bekopogtam hozzá. Láttam rajta, hogy örül, hogy lát, nemsokára el is indultunk együtt, vacsorázni, vagy az első randinkra… ki tudja.

– Tudod már, hogy hová megyünk? – mosolygott.

– Nem túl messzire, sőt, igazából nem is megyünk sehová.

– Meggondoltad magad? – kérdezte szomorúan.

– Nem, nem, dehogy, majd meglátod! – mosolyogtam, nehogy elvegyem a jókedvét.

– Mégis, mire készülsz? – ismét mosolygott rám, örültem, hogy boldog.

– Majd meglátod…

Elindultunk a park felé, és közben beszélgettünk. Jó érzés volt ismét vele sétálgatni. Philip elrendezett nekünk mindent. Kivitetett egy asztalt, székeket, gyertyát, a tányérokat is, az evőeszközöket, pezsgőt és persze a vacsoránkat. Egy pincér állt az asztal mellett, tudta, hogy mikor érkezünk majd. Ez a hely volt a kedvencem a parkban, tele volt bokrokkal, mindenhol gyönyörű zöld volt a fű, és egy hatalmas tölgyfa adott árnyékot, mivel a Nap még mindig vörösen ragyogott az égen. Mikor James meglátta, hogy hol fogunk enni, rám mosolygott, szerintem alig hitt a szemének. Odasétáltunk az asztalhoz és leültünk.

– Ez… ez nagyon… meglepő – mondta halkan. – Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk vacsorázni – meghökkent, de úgy vettem észre, hogy nem bánja, hogy itt itt eszünk majd. Azért biztos, ami biztos, megkérdeztem.

– Talán, nem tetszik a hely? Azt mondtad, hogy kiválaszthatom, hogy hová menjünk… – figyelmeztettem az ígéretére komoly ábrázattal.

– Igen, igen, emlékszem rá, csak nem gondoltam volna, hogy – mosolygott – De nagyon tetszik itt, komolyan… – a pincér felszolgálta az ételt és elvonult valahová, kettesben hagyott minket. Hozzáláttunk a vacsorához. Többször összeakadt a tekintetünk, csak mosolyogtunk egymásra szégyenlősen, majd egy idő után beszélgetni kezdtünk.

– Nem lehet könnyű neked, nektek… – mondtam kissé szomorúan.

– Miért?

– Nem is tudom… gyakran járok ide enni, szeretek kint lenni a szabadban, nagyon felszabadító érzés, jobb, mint bezárva az étteremben. Szóval annyiszor ettem már itt, hogy meg se tudnám számolni, sohasem vett észre senki. Most viszont, hogy te itt vagy, kaptunk egy pincért is a bokorba… – egymásra nevettünk, a pincér valóban ott állt az egyik bokor mögött. – Azt szeretném mondani ezzel, hogy le se tagadhatnád, hogy ki vagy, jön utánad az életed, a sorsod mindenhová… – az arcunk komolyra változott.

– Igen, … ez tényleg így van. Néha nem könnyű – szomorúan nézett a távolba. – Neked sem lehet könnyű itt dolgozni, azt hiszem…

– Igen, elég sokat szaladgálok… – nevettem föl, a vacsorát lassan megettük, és beszélgettünk tovább.

– Már nem fogsz többé zongorázni? – James kérdése nagyon váratlanul ért, de a kedves mosolyával teljesen elbűvölt.

– Huh, hát… – nem tudtam, mit mondjak neki, csak néztem magam elé.

– Ne haragudj, nem akartalak megbántani – egyszer csak felém nyúlt és megfogta a kezemet, legszívesebben azonnal elkaptam volna, de nagyon jó, meleg volt a keze, így végül hagytam, hogy fogja.

– Nagyon hiányzik a zongora, a hangja… szeretnék még zongorázni, csak eddig valahogy nem tudtam volna… nagyon fájt, hogy azt a gyönyörű zongorát összetörték.

– Nem tudtál volna? Ezek szerint, most már tudnál? – James mosolyogva figyelt, ismét csak magam elé bámultam, mit mondhatnék erre?

– Nem akartam… ha nem akarsz válaszolni… felejtsd el nyugodtan – eléggé zavarban voltunk mind a ketten.

– Mit mondhatnék… gyógyul a seb, de még nem az igazi – rámosolyogtam, ettől kicsit oldódott a hangulat közöttünk.

– Értem – mosolygott már ő is, még mindig fogta a kezemet. Teljesen váratlanul jött egy kép, egy látomás, ahogy összeért a kezünk. Hirtelen elkaptam, ő pedig nem értette, hogy mi történt.

– Mi az? Mi a baj?

– Csak, jobb lenne, ha bemennénk.

– Miért? – faggatott kicsit ijedten.

– Semmi baj, csak azt láttam, hogy meg fogunk ázni… – pontosan ezt láttam, jól meg fogunk ázni, ha nem sietünk be.

– Komolyan? Most? De hát… alig van felhő az égen – James az eget kémlelte.

– Ezt láttam, teljesen el fogunk ázni, ha nem megyünk be. Lehet, hogy nem most fog szakadni, hanem mondjuk tíz perc múlva, de láttam, hogy meg fogsz ázni rendesen – jót kacagtunk a látomásomon.

– Nagyon érdekes ez a képesség. Mindig valóra válik, amit látsz? – nevetett.

– Igen, általában amit látok, az úgy is lesz – eszembe is jutott a másik két látomásom vele, el is gondolkodtam egy pillanatra.

– Mi az? Min gondolkodsz? – észrevette, hogy nagyon elkalandoztam.

– Nem akarsz bemenni? – kérdeztem, de ő nem válaszolt. – Meg akarsz ázni?! – azt gondoltam, hogy ha meghallja, hogy bőrig ázunk, be fogunk menni.

– Magamat nem féltem, de azt nem szeretném, ha te megáznál, úgyhogy ha úgy érzed, hogy tényleg esni fog, menjünk – kedvesen nézett, mosolygott rám.

– Nem félek az esőtől – jegyeztem meg halkan.

Ebben a pillanatban hatalmasat csattant az ég, és szakadni kezdett az eső, pedig alig volt felhő az égen. Csak álltunk egymással szemben és nevettünk. A pincér odaszaladt hozzánk, hirtelen azt sem tudta, mit tegyen, James elküldte őt, hogy menjen be azonnal. James megfogta a kezemet és szaladni kezdtük a tölgyfa alá.

– Nahát, esik az eső! – mondtam nevetve.

– Ki gondolta volna! – ő is nevetett, szorosan a fához simultunk, mind a ketten. 

Vártuk, hogy csillapodjék az eső, de csak szakadt, ömlött, az égi áldás. Néha egymásra néztünk, a fa alatt nem ért annyira minket az eső, de azért így is eléggé megáztunk.
James egyszer csak elém állt, és mélyen a szemembe nézett. Nem tudtam, ezt mire véljem, mit tegyek, hirtelen azt sem tudtam, hová nézzek. Ott állt velem szemben és csak nézett s már nem is tudtam máshová nézni, csak a szemébe. Mindketten csurom vizesek voltunk, de nem bántuk, mintha megállt volna az idő körülöttünk, egymás tekintetében megtaláltuk a nyugalmat, a biztonságot. Közelebb hajolt hozzám, és megcsókolt. A szívem egyre gyorsabban kalapált, mégis nagyon jó érzés volt, magához húzott, átöltem őt. Csak rá tudtam figyelni, semmi más nem érdekelt ebben a percben csak az, hogy vele vagyok. Az egész testemben éreztem valami hatalmas szabadságot, mintha felszabadított volna, mintha nem lennénk azok, akik vagyunk, abban a pillanatban nem is voltunk más, csak férfi és nő.
Egy idő után eltoltam magamtól, félve néztem rá, a szemébe, fogalmam sem volt, mit mondjak, hogyan szabaduljak ebből a helyzetből, úgy éreztem, hogy ezt nem lenne szabad, ennek nem lesz jó vége. James látta rajtam, hogy mennyire összezavarodtam és megijedtem, megsimogatta az arcomat. Legszívesebben maradtam volna még vele, csókoltam volna még, de az eszem mást mondott.

– Ne haragudj… én csak… – suttogta, s közben a szemembe nézett.

Meg sem tudtam szólalni, egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, pedig szerettem volna elmondani neki, hogy nem haragszom rá, hogy igazából mit érzek. Jobb, hogy nem tudtam szólni, mert továbbra is volt ez az érzésem, hogy nem jó, ha mi együtt vagyunk vagy leszünk.

Az eső lassacskán elállt, jobb lett volna bemenni, vagy jó lett volna, ha valami történik, mert már majd megőrültem ebben a helyzetben. James még mindig engem nézett, éreztem a tekintetét magamon, de nem tudtam ránézni, levegőt is alig kaptam. Attól féltem, ha újra a szemébe nézek, nem tudok majd ellenállni megint. Végül megfogta a kezemet, és elindultunk befelé. Nehezen lépkedtem, mintha a lábaim ólomból lettek volna, ő pedig szorosan fogta a kezem és csak vitt magával el, be a szállodába. Mikor Mariama meglátott minket vizesen, azonnal elszaladt törölközőkért, mi pedig bementünk a recepció mögötti kis szobába. Pár perc múlva már vissza is ért.

– Mégis, mit csináltatok odakint az esőben, megőrültetek? – kérdezte aggódva. Nem válaszoltunk, csak mosolyogva néztük egymást Jamessel. – Mi van veletek? Elhagytátok a nyelveteket az esőben? – nevetett és közben hol az egyikünket nézte, hol a másikunkat.

– Semmi baj, ez csak egy kis víz – nyugtattam őt.

– Át kellene öltöznötök, gyorsan, szaladjatok, nem maradhattok ilyen vizes ruhákban, még a végén megfáztok! – végülis igaza volt. Egyre hidegebbnek éreztem a ruhát magamon.

– Jól mondja Mariama, át kellene öltöznöd! – helyeselt James is határozottan.

– Hiszen te reszketsz! – szólt rám a barátnőm.

James dörzsölni kezdett a száraz törölközőkkel, de a reszketés nem múlt el, sőt egyre inkább fáztam, reszkettem. 

– Menj, öltözz át, James! Diánára majd én figyelek – szólt rá Mariama Jamesre is.
 – Biztos? Nagyon fázik… – aggódott értem, figyelte minden rezdülésemet.

– Biztos, biztos, menj már! Még a végén jól megfáztok mind a ketten! – Mariama határozott fellépésére James elindult átöltözni, ő pedig tovább szárítgatott a törölközővel.
– Hozok neked száraz ruhát! – mondta, és várta, hogy válaszoljak, de csak mosolyogtam, egyre szélesebb mosolyt csaltak az emlékek az arcomra. – Diána!? Mi van veled? – kérdezte mosolyogva. Nem tudtam megszólalni, ő pedig elviharzott száraz ruháért, de két perc sem telt bele, hozott nekem egy egyenruhát.