Vacsora után elindultam lefeküdni, nagyon kimerült voltam. Holnap nyolc órára a nagyteremhez kell mennem, sokféle gondolat megfordult a fejemben. Vajon ki lesz ott? Tudtam, hogy ez Mr. Mendelsohn bosszúja azért, mert együtt ettem a vendégekkel. Végülis én csak egy alkalmazott vagyok itt, nem lett volna szabad. Még hogy érdekli az egészségem! Na persze. A dietetikusunkat ismerem, de szerintem nem lesz olyan szerencsém, hogy ő vár majd rám holnap, bár, ki tudja. Inkább a jó dolgokra kellene gondolnom, hogy minden jól alakul majd.

Másnap reggel kicsit későn ébredtem fel, siettem a nagyterem felé. Izgatott voltam és egy kicsit féltem is attól, ami rám vár. Egyáltalán nincs szükségem diétára, ki hallott már ilyet!

Mikor odaértem, megláttam Marcellot.

– Marcello! Szép jó reggelt! – köszöntem rá.

– Neked is drágám! – köszönt vissza nekem, mosolygósan. – Hát, mi szél hozott erre délelőtt? A táncpróba csak délután lesz… – odalibbent mellém.

– Az a helyzet, húúú, nem is tudom, hol kezdjem mesélni… Annyi minden történik mostanában, olyan most az életem, mint egy hullámvasút. Egyik pillanatban még minden rendben, dolgozom, boldog vagyok, a másik pillanatban, pedig baaangg, jön a lejtő, és ezerrel száguldom lefelé – teljes átéléssel magyaráztam neki, tényleg így éreztem mostanában magam.

– Ajjajjajj, mibe keveredtél már megint, drágám? Csak nem akasztottad össze a bajszodat újra Mr. Mendelsohn-nal? – aggódva nézett, közben egy oszlopnak dőlt.

– Ami azt illeti, de… – bár nagyon nem volt kedvem itt lenni, és ez az egész kész őrület volt, mégis mosolyognom kellett magamon. Igen, én már megint kerestem a bajt. – Az történt, hogy a színész vendégeink közül párat megismertem, kicsit összebarátkoztunk, jósoltam is nekik, nagyon kedvesek voltak velem, és meghívtak vacsorázni. Sajnos Mr. Mendelsohn-nak pont akkor kellett az étteremben lennie és meglátott, hogy a vendégekkel eszem. Odajött, és jól lehordott, de a színész vendégeink mellém álltak, és elmagyarázták, hogy ők hívtak meg engem. Hát, erre eléggé begurult, és belém kötött. Pontosabban abba, hogy sokat eszem, ami valahol igaz is, de Marcello, mondd meg őszintén, el vagyok én hízva?

– Ó, drágám, hát már hogy lennél elhízva?! Hogy örülnék én annak, ha olyan alakom lenne, mint neked! – ahogy végigmutatott magán kecsesen, kitört belőlem a nevetés. Alig tudtam abbahagyni, végül türelmetlenkedve kérdezett tovább.  – Mesélj már, mesélj, mi történt? Nem érek rá egész nap, drágám! – sürgetett.

– Kapok valakit, aki meg fogja szabni, hogy mit ehetek – mondtam neki, a mosoly végül csak eltűnt az arcomról.

– Naaa, neee! Kit? Hogy érted azt, hogy meg fogja szabni? Szól a konyhán, hogy miket ehetsz? De miért? Ha hazamész? Otthon is be kell tartanod az utasításait?

– Huh, hát, ezen még nem is gondolkodtam, fogalmam sincs, ki lesz az, azt sem tudom, hogy fogja csinálni, de abban biztos vagyok, hogy ha hazamegyek vasárnap, vagy amikor tudok, akkor nem fogja megszabni, hogy mit ehetek – kezdtem rájönni, hogy belekerültem egy hatalmas csapdába, amiből elég nehéz lesz kimászni.

– Jajjj, jajjj, drágám, mi lesz most veled? – mondta, miközben végigmért.

– Remélem, hogy figyelembe veszi majd az a valaki azt is, hogy mennyit mozgok, dolgozom itt. Na és, futok, táncolok, jógázok és tudod, hogy egész nap rohangálok, fel-alá a szállodában. Gondolom, ezért ehetek én annyit, amennyi jól esik, bár, úgy gondolom, hogy az alkatom is ilyen, vékony vagyok és kész. Sőt, sosem viszem túlzásba az evést, nem szoktam pukkadásig teletömni magam semmivel. Valahogy meg tudtam találni az egyensúlyt.

– Miért van erre egyáltalán szükség? – Marcello a fejét rázta.

– Közben rájöttem, hogy Mr. Mendelsohn biztos attól félt, hogy ha annyit eszem mindig, mint amennyit látott, akkor hamar meghízom, és nem nyújtok majd szép látványt a színpadon – a mondatom közben végig a padlót néztem, kezdtem egyre inkább elkeseredni.

– Értem már, értem.

– De vajon hol lehet? Nyolc órára kellett jönnöm, és már negyed kilenc van, szeretnék már túl lenni ezen – az ajtókat figyeltem.

– Türelem, türelem, biztos hamarosan itt lesz, már én is kíváncsi vagyok rá, vajon ki lehet az, a dietetikusunk?

– Nem hiszem, őt ismerem, és Mr. Mendelsohn azt mondta este, már tudja is, ki lenne alkalmas erre a feladatra. Szerintem biztos, hogy nem ő lesz az, valaki másra gondolhatott.

Pár perc múlva Pablo jelent meg, egy pár papírral a kezében.

– Jó reggelt kívánok! – köszönt Pablo.

– Jó reggelt! jó reggelt! – visszaköszöntünk Marcelloval.

– Ezt Mr. Mendelsohn irodájából hozom, neked küldték Diána.

– Mr. Mendelsohn küldi nekem? – kérdeztem csodálkozva.

– Nem, csak az ő irodájában volt, szóltak, hogy hozzak el neked valamit, mondták, hogy itt leszel – Pablo kíváncsian nézett. – Mi ez egyébként? – Belekukucskált a papírokba, amit már a kezembe is nyomott.

– Ez… ez…ez lehetetlen! – amikor megláttam az étrendemet egy hétre beosztva, azt hittem elájulok.

– Tényleg nem tudod, hogy ki állította ezt össze, Pablo?

– Nem én! Én csak a futár vagyok – feltartott kézzel válaszolt.

– Ez… ez itt, egy hétre az étrendem Pablo. Most nem tudom elmagyarázni… – a sírás fojtogatott.

– Nekem amúgy is mennem kell, de szólj, ha segítség kell, ha tudok… tudod – Pablo el is viharzott, az ajtó becsapódott utána.

– Mi a baj? Mi az? – Marcello odalépett, hogy megnézze az étrendet.

– Marcello, éhen fogok halni! Nézd, mára mit kapok vacsorára! Egy almát! Szerinted, hogy fogok bírni egy almával a hasamban egész éjjel táncolni? Ez lehetetlen! Ki állította ezt össze? Hogyan? Nem is ismer! Azt se tudja… mégis milyen diéta ez? Azt se tudja, hány kiló vagyok!! Marcello! Mi lesz most? Hogy lehet látatlanban előírni valakinek, hogy mit egyen? Micsoda sablonos gondolkodás ez? Ez valakinek bevált egyáltalán? Valaki tudott dolgozni, élni úgy, hogy ennyit evett?

– Diána! – ez így nem lesz jó.

– Marcello! Most mit csináljak? Kihez forduljak? Mit tehetnék? Azt se tudom, hogy ki az, akinek panaszkodnom kellene! – dühös voltam, ez egyáltalán nincs jól így.

Ebédre fél adag levest kaptam, illetve csak a leves levét és fél adag főzeléket. Borzasztóan éhes voltam, délelőtt is alig ettem, persze megint sok dolgom volt, rohangáltam, alig vártam, hogy ebédeljek, és tessék. Nem tudtam, kihez fordulhatnék, a konyhán próbáltam rendes ebédet kérni, de nem adtak. Azt mondták, megtiltották nekik, hogy azon kívül, ami elő van írva, bármit is adjanak nekem enni. A listát ők is megkapták, nem tehettem semmit.

Ki akartam menni, a szállodán kívülre, hogy vegyek magamnak valamit, de az idő nagyon szorított, a táncpróbára kell mennem. Abban reménykedtem, hogy estig előkerül az, aki ezért felelős, és vacsorázhatok rendesen, hogy bírjam az éjszakai táncot. Ideges voltam és feszült, majd’ felrobbantam. Olyan volt, mintha az Internetről leszedett volna valaki egy étrendet, amin se az nincs megadva, hogy kiknek ajánlják, és meddig és milyen mozgás mellett. Egyébként sem lehet úgy nekikezdeni az ilyesminek, hogy drasztikusan lecsökkentjük az étel mennyiségét. Fokozatosan kell a szervezetet hozzászoktatni a kevesebb ételhez, mert az én gyomrom már ráált arra a mennyiségre, amit szoktam enni, és most iszonyúan éhes vagyok.

„Ebéd” után a nagyteremhez mentem. Éhesen, fáradtan, semmi kedvem sem volt gyakorolni, próbálni, de muszáj volt. Mikor megláttam Mariamát, kifakadtam..

– Mariama! – legszívesebben sírtam volna, panaszkodtam volna, kiabáltam volna, dühöngtem volna, de csak ennyit tudtam mondani.

– Hajj, Diána, hallottam, hogy mi történt. Marcello mindent elmesélt. Igazából én ezt nem is értem. Te ismersz itt mindenkit, a dietetikusunk nem tud a diétádról, akkor ki műveli ezt veled? – kérdőn nézett rám.

– Nem értem én sem. Talán Mr. Mendelsohn állította ezt össze? Valahogy ez nem logikus, szerintem nem ő volt… De akkor ki? Pablo azt mondta, hogy Mr. Mendelsohn irodájából hozta ezt nekem. Ki az, aki oda bemehet? Ki áll a legközelebb Mr. Mendelsohnhoz, ki az, aki nekem keresztbe akar tenni?

– Fogalmam sincs. Nem tudok róla, hogy itt, bárki is rosszat akarna neked.

– Elnézést drágáim, de próbálnunk kellene! – szólt közbe Marcello.

– Szedjétek össze magatokat, és tessék szíves lenni ide figyelni! – tudtam, hogy muszáj próbálni, Marcello is tudta, kicsit ideges is volt e miatt.

A próba teljesen kifárasztott, még soha életemben nem éreztem ilyen gyengének magam, ilyen fáradtnak és éhesnek. Valószínűleg az alacsony vércukorszint miatt voltam ennyire ideges, és ez csak fokozódott. A tánc végét már alig bírtam, nem tudtam elképzelni sem, mi lesz este. Mire végeztünk, mehettem enni ismét, persze nem sokat, egy kis barna kenyér, felvágott és joghurt jutott uzsonnára. Pillanatok alatt megettem. Próbáltam pihenni délután, és összeszedni magam estére, kimentem hát a kertbe és leültem egy padra. Csodálatos volt ott ülni, úgy éreztem, feltöltődöm energiával, mégis, még mindig nagyon éhes voltam, egész nap alig ettem, és várt rám egy hosszú éjszaka. Vacsoraidőre visszamentem az étterembe. Teljesen tele volt. Bementem hát a konyhára és elkértem az almámat. Nem akartam látni, ahogyan mások jóízűen vacsoráznak, most valahogy minden annyira idegesített, nem tudtam nyugodtan, higgadtan viselkedni. Tudtam, hogy ez az én problémám és nekem kell megoldanom, nem akartam idegen embereken kitölteni a haragomat, az nem lenne valami szép…

Visszamentem hát a kertbe és leültem a padra. Néztem az almámat, és azon gondolkodtam, hogy mikor lenne jó megenni. Talán ha a kezdés előtt eszem meg, akkor kibírom valahogy… őrület, hogy ezen morfondírozom, nem? Jó lenne hazamenni a műsor után, és akkor ehetek, de fáradtan vezetni… még a végén nekimegyek egy fának. Nem jó ötlet. Várni holnap reggelig, az sem jó ötlet. Mégis, mit csináljak? Ahogy így elgondolkodtam magamban, megláttam Jamest. Épp felém tartott, leült mellém és köszönt.

– Jó estét! Mit csinálsz itt? – kérdezte.

– Vacsorázom – a humorom azért mindig velem volt, talán segít leküzdeni ezt a hatalmas akadályt.

– Ez? Ez az alma a vacsorád? Végül is, mi történt? Hogyhogy csak ennyit ehetsz? – James csodálkozva nézett, nem értette, mi folyik itt, mivel igazából én sem, nem tudtam, hogy mit válaszoljak.

– Az történt, hogy valaki úgy diétáztat, hogy azt sem tudja, ki vagyok, mennyi a súlyom, mennyit mozgok. Sajnos megkeresni sem tudom, fogalmunk sincs, hogy ki lehet az, aki ezt a diétát számomra előírta. Úgy tűnik, amíg a szállodában leszek, nem ehetek egy jót – szomorúan néztem az almámat.

– Ez meg, hogy lehet? De hát, véleményem szerint, semmi szükséged diétára! Miért kellene koplalnod? Ezt… nem nagyon értem – James összeráncolta a szemöldökét, maga elé bámult, majd felém fordult.

– Mit szeretnél enni? – mosolyogva nézett, úgy láttam, készül valamire.

– Mondjuk egy lovat – nevettünk egymásra. Rendesen furcsa érzés volt.

– Maradj itt, mindjárt jövök – James mosolyogva eltűnt.

Körülbelül tíz perc múlva ért vissza, kezében egy papírzacskóval. Vele jött Missi, Steven, és Susan is. Köszöntünk egymásnak, Missi és Susan mellém ültek, James és Steven állva maradtak, majd James odanyújtotta a zacskót.

– Mi ez? – kérdeztem tőle meglepődve.

– Hm, vacsora… igaz, nem ló, de talán… jó lesz ez is – mosolygott rám.

– Köszönöm szépen! Hihetetlen, és… micsoda furcsa érzés ez, titokban enni.

– Hogy történhetett ez? – Missi aggódva, szomorúan nézett rám.

– Igazán, nem tudom, ne haragudjatok én most nekilátok – miközben ettem, mint egy kiéhezett tigris, próbáltam válaszolni.

– Hagyjátok enni, nem lehet tudni, hogy ki műveli ezt vele, valaki úgy diétáztatja Mr. Mendelsohn parancsára, hogy nem tudja mennyit, és mit dolgozik, táncol.

– Ezt nem hiszem el! Ilyen a világon nincs! Mégis, hogy lehet valaki ennyire… – szólt Susan, a mondatot nem fejezte be.

Alig ettem valamit, amikor megláttam, hogy valaki közeledik. Ismerős alakja volt, mintha találkoztunk volna már, mintha…

Mikor közelebb ért, akkor vettem észre, hogy ki is ő. Lili. Gyerekkorom óta ismerem őt, azóta vagyunk ellenségek. Mégis, mit kereshet itt? Hirtelen támadt egy olyan megérzésem, hogy ő áll a rendkívül furcsa diétám mögött.

Hozzám jött, és rögtön támadott, köszönni is elfelejtett.

– Mégis, mit művelsz?! – Lili kivette a kezemből az ételt, muszáj volt felállnom. Most már egész biztos voltam abban, hogy ő diétáztat. A többiek meglepetten figyeltek.

– Te állítottad össze az étrendemet?! – mélyen Lili szemébe néztem.

– Én. De látom, nem sokat ér – mutatott a zacskóra.

– Mégis, hogy kerülsz te ide? Mit keresel itt? Milyen jogon… - a hangom egyre emelkedett, nem bírtam türtőztetni magam, úgy éreztem, mindjárt felrobbanok.

– Nanana! Micsoda kérdések ezek! Hát nem is örülsz, hogy itt vagyok? Te jó ég, hát ennyire utálsz? Vigyázz, még a végén olyan leszel, mint én! – Lili csípősen válaszolt. – Mr. Mendelsohn barátnője vagyok, ha tudni szeretnéd. Ó, apropó, már ha így összefutottunk, hogy ízlett a pletyka?

– Milyen? … – ekkor jutott eszembe az a szörnyű pletyka, hogy Mr. Mendelsohn barátnője vagyok, azért kaptam kulcsot a zongorához, amit valamelyik szobalány talált ki, de ezek szerint akkor nem is… az is ő volt… ez hihetetlen…

– Igen, igen, én voltam, én indítottam útjára… na és, hiányzik a zongora? – Lili lassan elindult körbe körülöttem.

– Az… azt is te intézted el?! Mégis micsoda szörnyeteg vagy te! Miért csinálod ezt?! – egyre jobban felhúztam magam, a zongora, a kedves zongora…

– Ó, ugyan, ugyan, mégis, mi szükség van arra az ócska zongorára?! Egyáltalán, mi szükség van a komolyzenédre?! Legyen minden vad, és szexi, őrült dübörgés, lázító, és túlfűtött, ezt élvezik az emberek, nem azt a nyávogást! Ez kell nekik, legyen hát ilyen minden! Túlságosan nagy volt itt a harmónia kedvesem, kellett egy kis színt hoznom ide, nem így látod?! Mégis, milyen unalmas lenne az a sok komolyzenei koncert! Fel sem foghatom, hogy szeretheti azt ma még valaki… – Lili nyávogó, túlzó hangja teljesen kikészített.

– Igenis kell az embereknek a komolyzene! Kell a harmónia, a béke, olyan csodálatos a zongora hangja és a többi hangszeré is! De neked hiába mondom, te ezt úgysem érted! – próbáltam valahogyan védekezni ellene.

– Ezt csak te látod így, de nézd csak, mégis ki lázad az új rendszer ellen? Kinek hiányzik a komolyzene? Senkinek, a nagyterem, pedig mindig tele van bulizni vágyókkal! Mit gondolsz, miért? Én megadom nekik, amire vágynak! – Lili újra szembe állt velem.

– Ezt nem hiszem el… A vendégeink nem tehetnek mást, ők csak… mégis, hogy lázadnának?  – könnybe lábadt a szemem, nem tudtam, hogyan védjem magam ellene.

– Ami pedig az alakodat illeti… egy nő sosem lehet eléggé vékony! Érted?! Soha! Diétázz csak, diétázzon csak minden nő a világon, a szépségért fel kell áldozni mindent! A szépség bárminél fontosabb! Így gyönyörűek lesznek, vékonyak, kívánatosak, ám ha mégsem, akkor segít a szike, a ráncfeltöltés, új mellek minden nőnek, nem kell többé öregednünk, nem kell többé csúnyának, kövérnek, visszataszítónak, undorítónak lenni! Minden nő álma valóra válik akkor, mikor mind ugyanolyan tökéletes lesz!

– Te meg miről beszélsz? Még, hogy ugyanolyan tökéletes! Ez nevetséges! Mégis, hogy lehetne minden nő egyforma!? Minden nő más, mindenkinek más a vele született alakja, nem változtathatod meg őket, egyszerűen nem! A szépség pedig nem azon múlik, hogy kinek milyen tökéletes vagy épp tökéletlen az alakja! Tudd meg, hogy tökéletlen test nincs is! Egyszerűen minden nő tökéletes a maga szépségével, úgy, ahogyan megszületett! Semmi szükség műtétre! Mégis, hogy gondolod ezt?! Hol van a boldogság? Hogy lehet bárki is boldog, ha sanyargatja a testét mindenféle diétával?! Azért, mert ez a divat?

– A férfiaknak ez kell, tökéletes, gyönyörű, erotikus, csábító, független nő! Erre van szükségük!

–Száműzött vagy, rá fogsz jönni, sosem találsz megnyugvást, nincs és nem is lesz soha igazi társad! Nem hiszek neked! A férfiak nem vágynak a felületes szépségedre, a belső értékek sokkal fontosabbak!

– Minden erőmmel azon leszek, hogy itt mindent megváltoztassak! Shmuel pedig mindenben támogatni fog engem! Majd meglátod!

– Próbálkozz csak, de itt leszek én is, és hidd el, nem fogom hagyni, hogy itt bármit is tönkre tegyél!

– Mégis, mit tettél eddig? Semmit! Semmit sem tudsz tenni!

– Dehogyisnem, tudok! Azzal kezdem, hogy elfelejtem a hülye diétádat és azt fogok enni, amit szeretnék, mint eddig! Nem mondhatod meg nekem, hogy ki legyek és milyen legyen az alakom! Megértetted?!

– Ó, igen, és repülsz is innen kedvesem, a kerítésen kívülről is meg tudod majd védeni a szállodádat?

– Nem fog senki sem kirúgni, szükség van rám, és ezt Mr. Mendelsohn is nagyon jól tudja! Próbálkozz csak!

Diána és Lili beszélgetése, vagyis, inkább veszekedése teljesen ledöbbentette a többieket. Szoborrá fagyva nézték, ahogy a két nő egymással szemben állva veszekszik. Lili hosszú, göndör szőke hajában volt egy fekete tincs jobb oldalt, Diána hosszú, göndör barna hajában, pedig egy fehér tincs, szemben állva egymással úgy tűnt, mintha testvérek lennének. Hasonlítottak egymásra, de a természetük, a viselkedésük teljesen különböző volt. Mindenki várt és figyelt, mikor lesz a veszekedésnek vége.

– Próbálkozni minek? Már elkezdtem, amit elkezdtem! Itt az ideje, hogy összeszedd magad, úgy látom, kissé le vagy maradva! – Lili szemei szinte szikrát szórtak.

– Majd meglátjuk, ki nevet a végén!

– Így van, kedvesem!

Lili sarkon fordult és elment. A többiek még mindig csak ámultak, nem tudták, mire véljék az előbbi beszélgetést.

– Ki volt ez a nő? – Missi szakította meg a hirtelen támadt csendet, miközben odalépett hozzám.

– A legnagyobb ellenségem – magyaráztam Missinek, miközben Lili után néztem.

– Miért?

– Nem is tudom, amióta az eszemet tudom ellenségek vagyunk – Missire néztem, majd a többiekre.

– Testvérek vagytok? – Steven kérdése teljesen ledöbbentett és felháborított.

– Micsoda?! Dehogyis! Mégis, miből gondoltad? – a fejemet fogtam, arra gondoltam, hogy juthatott ilyesmi az eszébe.

– Csak azért, mert annyira hasonlítotok egymásra. Mármint külsőre, vagyis, nem is, hiszen ő szőke, te meg ugye barna, de mégis, valahogy… – Steven próbálta megmagyarázni, hogy mit érez.

– Nem a testvérem… hasonlóságot pedig… huh, hát én nem igazán látok – megdöbbenve hallgattam, amit mondott.

– Nekem is feltűnt a hasonlóság köztetek – szólalt meg James is.

Hatalmas szemekkel néztem rájuk, hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, és igazából sosem néztem meg úgy Lilit, lehet, hogy tényleg van hasonlóság közöttünk külsőre, például az arcvonásainkban… nem is tudom.

– Erre nem tudom, hogy mit mondjak. Az biztos, hogy nem vagyunk testvérek.

– Kérdezhetek valamit Diána? – Susan odajött hozzám, és kíváncsian nézett, főleg a hajamat.

– Kérdezz…

– Tudod, a hajad, meg az ő haja… szóval, hogy is mondjam… van a hajadban egy fehér tincs…

– Igen, igen, az olyan… vágtam közbe – már gyerekkoromtól kezdve olyan, nem festék vagy ilyesmi.

– Igen?! – Susan furcsán pislogott rám, és megérintette a hajamat, a fehér tincsemet.

– Láttad, hogy Lilinek is van egy tincse, csak másmilyen? – Susan komolyan nézett rám, megigazította a hajamat és leengedte a kezét.

– Igen, valószínűleg utánozni akar, folyton a sarkamban van, és mindig galibát csinál – elgondolkodva néztem Susanra.

– És ha az övé is olyan, születésétől fogva? – James és Missi szinte egyszerre kérdezték ezt, egymásra is néztek.

– Nem tudom, igen, talán, lehet, hogy… – igazuk volt, Lili haja is… rémlett, mintha gyerekkorában is ilyen lett volna, de úgy megszoktam, hogy ő ilyen én meg olyan, hogy fel sem tűnt már ez a különös hasonlóság.

Nagy csend támadt közöttünk. Ekkor jutott eszembe, hogy lassan be kell mennem a nagyterembe, nemsokára kezdődik az este, a tánc, és nekem ott kell lennem.

– Mennem kellene, ne haragudjatok. Jöttök ma… – kissé összezavarodtam, annyi minden forgott a fejemben, még mindig éhes voltam, és azt sem tudtam, mit mondjak, vagy tegyek.

– Igen, terveztük, hogy benézünk – mosolygott rám Steven.

– Akkor… én, megyek. Sziasztok, jó… mulatást.

– Szia, szia! – köszöntek vissza mindannyian.

Susan, Missi, James és Steven tovább beszélgettek Diánáról. Sok kérdés merült fel bennük, amit aztán majd szerettek volna feltenni neki is, de most, egyelőre csak egymás között folyt a beszélgetés, a találgatás.

– Mégis, mit gondoltok erről az egészről?! – Missi széttárta karjait és a többiekre nézett.

– Éééén, én nem is tudom… - Susan tanácstalanul nézett Missire.

– Ez elég fura, nem? Mármint, Diána jósol, az oké, hogy olyan a haja, valahol az is oké, de ez a másik, ez… ezt nem tudom, hová tenni. Vajon ő is tud jósolni? – Missi kérdései a többieket is arra késztette, hogy tovább gondolkozzanak az előbb történteken, és mindenkiben merültek fel olyan kérdések, amikre csak Diána és Lili tudhatta a válaszokat.

– Szerintetek mikor születtek? Lehet, hogy egy napon születtek, nem?! Lehet, hogy ikrek, csak nem tudnak róla… - Susan fantáziája meglódult.

– Á, nem hiszem, végül is, csak tudnának róla, nem? Ha már gyerekkoruk óta ismerik egymást – James próbált reálisan gondolkodni.

– Amiről beszélgettek, az is nagyon érdekes – tette hozzá Steven.

– Hja, eléggé meglepő volt – Susan hevesen bólogatott.

– Esküszöm nektek, olyanok, mint a tűz és a víz, nem? – Missiben további kérdések merültek föl.

– Hogy lehet az, hogy ez a nő most itt van és kavar? Miért teszi ezt? Vajon tényleg kirúgathatja Diánát? – egyre aggódóbb hangon Missi a nagy terem felé nézett.

– Szerintem nem, hallottad, Diána elég biztos volt magában, legalábbis, nekem úgy tűnt – James a szemöldökét ráncolta.

– Vajon, mi folyik itt? – Steven kérdésére mindenki rá nézett, csak hallgatni tudtak.

– Szerintem induljunk – James törte meg a csendet, és már indultak is a nagyterem felé.