Az ebédidő alatt végig az étteremben voltam, és körbejártam az emberek között, beszélgettem velük kicsit, sokuktól megkérdeztem, hogy jól van-e, ízlik-e az étel. Missi, Steven, és James egy asztalnál ültek, Susan Cole és David Graff is velük ebédeltek, hozzájuk is odaléptem.

– Jó étvágyat kívánok! Meg vannak elégedve? Ízlett az ebéd? – mosolyogva kérdeztem őket.

– Igen, igen, nagyon finom volt! Köszönjük! – David válaszolt nekem, a többiek csak bólogattak. – Jól éreztük magunkat Szentendrén, igazán szép hely!

– Örülök, hogy tetszett! További szép délutánt kívánok! – mikor indultam el, láttam, hogy James akar kérdezni valamit, így vártam egy picit, de végül nem szólt semmit, megfordultam, és folytattam a körutamat az étteremben.

Mire mindenki megebédelt, már elmúlt egy óra. Gyorsan ettem én is, tudom, hogy nem szabad, nem tesz jót, ha gyorsan eszik az ember, de késésben voltam. Próba volt a nagyteremben. Negyed kettőre sikerült odaérnem, már mindenki átöltözött, rám vártak.

– Késtél – Marcello aggódva nézett rám – Valami baj van? – faggatott.

– Nem, semmi baj, ne haragudj, már itt vagyok – rohantam átöltözni és már kezdhettünk is.

Elkezdődött a próba, Mariamával pedig nem sikerült beszélnem, egyelőre. Jólesett a mozgás, teljesen feldobott, mindig oldott a hangulat a próbákon, igazi kikapcsolódás ez nekünk.

Majdnem három óra volt, mikor végeztünk, Marcello mindenkinek megköszönte a jelenlétet.

Ekkor egy kisebb csoport érkezett a nagyterembe.  Marcello tudta, hogy Mr. Mendelsohn-ra várnak. James, Susan, David, Missi és Steven is a várakozók között voltak. James folyton engem nézett, láthatóan zavarban volt, bámulta a padlót, majd rám nézett, majd ismét a padlót nézte, aztán félve pillantott újra rám.

Mr. Mendelsohn belépett az ajtón és rögtön Marcellot szólította.

– Marcello! – kiáltotta kissé idegesen – Minden rendben van, a műsor? – száját összehúzva, szemöldökét összeráncolva nézett Marcellora.

– Igen, uram, minden rendben lesz – mondta feszült hangon.

– Biztosan? A színpad? – mutatott oda.

– Az is rendben van, a műsor tökéletes lesz.

Mr. Mendelsohn elindult a színpad felé, a szívem a torkomba szaladt hirtelen. Észrevettem, hogy a zongorán nincs a lakat rázárva, valószínűleg a múltkor rosszul zártam vissza. Ha így bukok le, hát… hogyhogy nem zártam be rendesen, mikor itt voltam?

Mr. Mendelsohn végigsétált a színpadon hátratett kézzel, szétnézett, majd elindult lefelé. Hirtelen megfordult, és odaállt a zongora mellé. Észrevette. Láttam az arcán, hogy mérges lett, dühös, ingerült.

– Marcello! – kiáltott élesen felé.

– Igen, uram? – félénken válaszolt neki.

– Ki nyitotta ki a zongorát?!

– Én… nem is tudom.

– Mégis mi folyik itt?! Ki ezért a felelős?! Marcello! Azonnal magyarázza ezt meg!

– Én voltam! – nem tudtam ott állni tétlenül, közbe kellett lépnem, nem akartam, hogy az egyik legjobb barátom bajba kerüljön miattam.

– Micsoda?! Hogy merte kinyitni?! – ilyen mérgesnek még sose láttam Mr. Mendelsohn-t – De, már nem érdekes… holnap fél tizenegykor úgyis elviszik a zongorát innen. Nem tartunk több komolyzenei koncertet, helyette ilyen műsor lesz, mint amit ma is tartunk. De mégis, mióta játszik maga itt, a tudtomon kívül, mikor megtiltottam magának?! Szerencséje, hogy anyagi kár nem keletkezett!

– Uram, el fogják vinni… a zongorát? – vékony, szinte remegő hangon kérdeztem őt.

– El. Már mondtam, holnap reggel elviszik. Most pedig kísérje fel a vendégeket a páholyokba, mutassa meg a helyüket, majd kísérje őket vissza a szobájukba. Megértette?!!

– Uram! Engedje meg, hogy megvásároljam Öntől a zongorát, kérem! – a sírás kerülgetett, fojtogatott, de próbáltam összeszedni magam.

– Mégis mit képzel?! Tegye azt, amit mondtam! – Mr. Mendelsohn elviharzott. Kifelé menet még motyogott magában valamit, a kezével hadonászott.

Egy könnycsepp gördült ki a szememből és folyt végig az arcomon. Az nem lehet, hogy elviszik ezt a gyönyörű zongorát! Mégis miért hagyják el a komolyzenei koncerteket? Mi baj volt velük?

Mariama felkísérte helyettem a vendégeket, én pedig a zongorához léptem, megsimogattam a fedelét. Marcello jött oda hozzám, próbált vigasztalni,  úgy éreztem, hogy mindjárt felrobbanok.

– Ez nem lehet igaz Marcello! Hogy vihetik el a zongorát?! Miért?! Mi a baj a koncertekkel? Mi történhetett? Miért nem hagyta, hogy megvegyem? – mondtam remegő hangon.

– Jaj, Diána, mondtam én neked. De hát mégis, hová tennéd a zongorát, a lakásodba úgyse férne be! Szinte éreztem, drágám, hogy ez lesz! Ha be is zárod, látod, máshogyan alakult – nyugtatni próbált, de én teljesen el voltam keseredve.

– Nem vihetik el! Mi lesz most Marcello?! – teljesen összetörtem, úgy éreztem, hogy megszakad a szívem.

– Nyugodj meg, meglátod, minden rendbe jön!

Több könnycseppet nem hullattam a zongoráért, de nagyon fájt az, ami történt, legszívesebben ordítottam volna. Olyan régóta itt van már ez a hangszer, nagyon a szívemhez nőtt.

Fönt, a páholyokban Mariama mindenkinek megmutatott mindent, de azért sokan odanéztek, mi folyik a színpadon.  Missi, Steven és James pedig tudta nagyon jól, mit jelentett Diánának a zongora. Sajnálták őt, ők sem értették, vajon mi történhetett?

Elhatározták, hogy valahogyan segítenek Diánának.

Mariama kísért vissza mindenkit, ezzel sokat segített nekem, tudta jól, mit jelentett nekem ez a hangszer, hogy most hogyan érezhetem magam miatta. Kis idő múlva visszatért hozzánk és ő is nyugtatgatni próbált. 

– Jól van, jól van, szedd össze magad! – átölelt.

– Miért? Miért történik ez?! Hová viszik majd a zongorát, miért nem kell? – fel sem akartam fogni, hogy ez történik.

– Nyugodj meg, szedd össze magad, nemsokára kezdődik a műsorunk, még ennünk kellene előtte. Gyere, gyere, menjünk.

Kivitt a nagyteremből, be a konyhára, ahol nagy nehezen sikerült megnyugodnom. Megbeszéltük a történteket, ő sem értette, nem tudta, mi folyik itt, hirtelen miért kell abbahagyni ezeket a koncerteket.

Hamar este lett, a nagy terem megtelt szórakozni vágyókkal, a fönti páholyok úgyszintén.
– Menni fog, meglátod, annyi mindent éltünk már át, profi vagy, sikerülni fog! – bíztatott.

Kimentünk a színpadra, és elkezdődött a műsor.

– Üdvözöljük Önöket a Hotel Paradisoban! Érezzék nagyon jól magukat ma este! – a begyakorolt szöveg most is ugyanolyan volt, ugyanúgy hangzott, mint máskor

Beláttuk az egész termet, ki, hol van, mit csinál. Láttam fönt Jamest és Stevent is, éppen beszélgettek valamiről nagyon elmélyülten, legalábbis nekem úgy tűnt.

Mosolyogtam, szórakoztattuk az embereket úgy, ahogyan azt elvárták tőlünk. Minden tökéletes volt, mint mindig. Hajnali 2-kor véget ért a mulatozás, a terem lassan kiürült.

Hulla fáradtak voltunk, Mariama és én is elmentünk lefeküdni. Mindenféle érzés kavargott bennem, alig tudtam elaludni. Úgy éreztem magam, mintha teljesen kifacsartak volna, feküdtem az ágyon, üresen, csalódottan, tele fájdalommal. Próbáltam pozitív gondolatokkal feltölteni magam, ara gondoltam, hogy majd veszek egy zongorát, meg egy nagyobb lakást, ahová majd befér a hangszer, és a szabadnapjaimon zongorázhatok kedvemre. Lassan elnyomott az álom.

Vasárnap délelőtt tíz óra körül ébredtem, megtudtam, hogy fél tizenegy körül jönnek a szállítók a zongoráért, ott akartam lenni, mikor elviszik. Felöltöztem és kábultan indultam a nagyterem felé. Marcello már ott volt, rám várt.

– Szervusz! Hogy vagy drágám? Kipihented magad? – kérdezte, és közben megölelt.

– Jól vagyok. Jöttem búcsúzkodni. Nemsokára elviszik… – fojtogatni kezdett a sírás,de nem akartam sírni.

– Itt maradok veled, drágám – Marcello szomorúan nézett, átérezte a fájdalmamat – Mariama is jön, amint tud – tette hozzá.

Hamarosan megérkezett az autó, a munkások felmentek a színpadra, és nézegették a zongorát, hogyan lássanak hozzá, hogyan vigyék le.

Missi és James közben szintén a nagyterembe tartottak, tudták ők is, mikor viszik el a hangszert. Mivel segíteni akartak Diánának, úgy gondolták, hogy most van az utolsó esély erre, talán ott lesz Mr. Mendelsohn és meggyőzik, hogy maradjon a zongora, vagy kitalálnak majd valamit együtt. Mire odaértek, a zongora már a terem közepén volt, lehozták a színpadról.

– Hová viszik? – kérdeztem a szállítókat, de nem válaszoltak, valamilyen papírmunkával voltak elfoglalva éppen, kellett egy aláírás Mr. Mendelsohn-tól. Az egyikük el is ment, hogy megkeresse őt.

– Sajnálom hölgyem, ez bizalmas információ – mormolta végül az egyikük – Mr. Mendelsohn kifejezetten megtiltotta, hogy bármit is elmondjunk erről – szólalt meg a másik is.

Nagyon rossz érzésem támadt, úgy éreztem, hogy el fogok ájulni. Az aláírás hamar meglett, a zongorát pedig kivitték és feltették az autóra.

Láttam Missit és Jamest az autóhoz menni, a szállítókkal beszélgettek, de nem értettem, vajon mit akarhatnak?

Steven beszélt Mr. Mendelsohn-nal, próbálta meggyőzni, hogy maradjon a zongora, vagy szeretnék megvenni, de ő hajthatatlan volt.

Erről persze  Diána nem tudott semmit.

Vasárnap délben találkoztam Mariamával, együtt ebédeltünk. Ilyen csönd még sosem volt köztünk, nem szóltunk egymáshoz, csak ettünk, ebéd után ő szólalt meg.

– Diána! - sóhajtott egy nagyot. – Nem is tudom, hogyan mondjam el neked, amit megtudtam – arca komoly, és fájdalommal teli lett.

– Mit tudtál meg? – a szemem felcsillant, talán tudja, hová vitték a zongorát? Arra gondoltam, hogy hátha az új tulajdonosa hajlandó eladni nekem.

– Öööö … – habozott, nem tudta, hogyan mondja el azt, amit tudott, vagy elmondja-e egyáltalán. – Jó. Tudod, hogy a legjobb barátnőm vagy, tudod, hogy sosem okoznék neked fájdalmat, de úgy érzem, hogy ezt most el kell mondanom. Talán könnyebb lesz utána, nem is tudom… – fájdalom és sajnálat sugárzott szemeiből, és megéreztem, bár még nem mondta ki, megéreztem, hogy mi történt a zongorával. Könnyes lett a szemem.
– A szeméttelepre vitték –mondta.

– Neem! – azt sem tudtam, mit gondoljak most, teljesen összetörtem, hogy tehette ezt az igazgató? – De miért? Miért? Miért nem adta el nekem inkább? – harag és szomorúság keveréke fojtogatott, kedvem lett volna kiszaladni a világból.

Mivel mindkettőnknek sok dolga volt, megbeszéltük, hogy este találkozunk és beszélgetünk egy jót, úgyis annyi mondanivalóm volt neki, és ő is sok mindent meg akart osztani velem.

Muszáj volt látnom a zongorát. Tudni akartam, hogy milyen állapotban van, hátha meg lehetne még javítani, ha esetleg megsérült. Délután kimentem a szeméttelepre megnézni, reménykedtem, hogy csak finoman letették a szállítók, és elhozatom onnan. A szeméttelep biztonsági őrei persze nem akartak beengedni, érthető módon. Ecsetelték, hogy ide idegeneknek belépni tilos és egyébként is veszélyes, meg semmi keresnivalóm itt. Addig győzködtem őket, hogy nekem muszáj látnom a zongorát, hogy végül beengedtek, biztosan látták rajtam, hogy mennyire elszánt vagyok, hogy nem tágítok onnan addig, míg be nem engednek. Egy idő után engedtek, és még meg is mutatták, hogy hol van, hová vitték azt a hangszert, amit keresek. Nem mindennapos dolog egy ilyen szép zongorát sértetlenül behozni ide, ezért is tudták, hogy hová került.  
 Mikor megláttam, milyen állapotban van, akkor kívántam azt, hogy bár maradtam volna a szállodában. Teljesen össze volt törve, alig bírtam ránézni. Próbáltam higgadt maradni, de egy részem összetört a zongorával együtt. Billentyűi szerteszét hevertek a földön, a lábai félbetörve, a teteje beszakadva. Az a gyönyörűség, ami volt, már nem létezett többé, csak egy roncs maradt utána. Az egyik fehér billentyűt felvettem, megtöröltem, és eltettem. Megköszöntem a szeméttelep dolgozóinak, hogy beengedtek, biztosan azt hitték, hogy nem vagyok normális, összesúgtak a hátam mögött. Visszamentem a szállodába és próbáltam megnyugodni, de nem igazán sikerült. Szabadnapom volt és most, talán először, nem tudtam mit kezdeni magammal.

Alig vártam, hogy este legyen, és végre beszélgethessek egy kicsit a barátnőmmel. A szobámban ültem, és olyan lassan telt az idő, percenként néztem az órát, persze ez semmit sem segített. Kimentem hát a parkba, leültem az egyik padra, ki akartam szellőztetni a fejem. Leültem, bambán néztem ki a fejemből, itt sem volt jobb, mint bent. Láttam, hogy Missi is itt van, sétálgat, többször összeakadt a tekintetünk. Egy idő után oda jött hozzám.
– Szép ez a park – mondta nyugodt hangon.

– Igen, tényleg szép.

– Nincs kedved feljönni hozzánk, beszélgetni? – Hozzájuk? Missi megint meglepett, vajon miért akarja, hogy beszélgessek velük?  Csodálkozva néztem rá.

– Miről? – próbáltam kideríteni, vajon mit akar.

– Hm, mindenféléről – Missi felállt, és nyújtotta felém a kezét. Így már nem tudtam nemet mondani.

– Jó, menjünk – sóhajtottam.

James szobájába vitt, Steven is ott volt, mint már számtalanszor és most viszont Susan és David is.

– Sziasztok! – Missi köszönt a többieknek, és bemutatott Davidnek és Susannak.

– Susan, David ő Diána. Diána, ők itt Susan és David – mosolygott, mint szinte mindig.

– Helló – szinte egyszerre köszöntek, kezet fogtunk.

– Foglalj helyet! – David hellyel kínált.

– Missi és Steven mesélték, hogy jósoltál nekik – mondta David, most esett le, lehet, hogy ők is jósoltatni akarnak? Kissé lehajtottam a fejem, és mosolyogva válaszoltam.

– Igen, valóban így történt.

– Azóta összejöttünk! Steven mesélte, hogy a te hatásodra úgy döntött, megpróbál közeledni hozzám, és sikerült! Régóta vagyunk jó barátok, most pedig… majd meglátjuk – mosolygott, miközben egymás kezét fogták. Nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan megtörténik az, amit láttam.

– Ennek nagyon örülök! Gratulálok! – kissé elpirultam azt hiszem, legalábbis úgy éreztem.

– Hogy vagy? – James kérdésére hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak. Rövid szünet után csak annyit mondtam:

– Jól, köszönöm – nem akartam őket az érzéseimmel traktálni, aztán, lehet, hogy csak udvariasságból kérdezte, amit kérdezett.

– Hallottunk a zongoráról – Susan kérdően nézett rám.

– Sajnálom, hogy elvitték, Steven próbálta meggyőzni Mr. Mendelsohnt, hogy tartsa meg, de ő mindenképpen meg akart válni a zongorától, eladni pedig nem szerette volna.

– Nahát! – Stevenre néztem, nagyon meglepődtem, hogy segíteni próbáltak nekem. Vajon miért?

– Talán… - mondta James – megkereshetnéd az új tulajdonost, hátha… ki lehet deríteni, hogy hová került? Tudsz róla valamit?

– Igen – úgy éreztem, mintha valami nyomná a mellkasomat, könnybe lábadt a szemem, gombóc volt a torkomban, összeráncoltam a szemöldökömet, miközben eszembe jutott a törött zongora.

Fel kellett állnom.

– Ne haragudjatok, ha lehet, akkor én most inkább…elmennék, ha lehet.

– Tudod, hogy hol van a zongora? – Missi kérdésére nem tudtam nem válaszolni.

– Igen, tudom – egy könnycsepp végigszaladt az arcomon, igyekeztem gyorsan letörölni.

– Hol van? – érdeklődött James.

Elmondjam Nekik? Nagyon kedvesek voltak hozzám, láttam, hogy próbálnak segíteni, Steven még Mr. Mendelsohnnal is beszélt, úgy láttam jónak, hogy megosztom velük, amit tudok.

– A szeméttelepen van. Ma délután kimentem megnézni, teljesen összetört állapotban találtam rá, már nincs mit tenni… a zongora meghalt. Ne haragudjatok, tényleg mennék most inkább.

– Hihetetlen – Missi arca komoly és szomorú lett, és vele együtt mindenkié.

– Sziasztok – épp, hogy ki tudtam mondani, annyira fojtogatott a sírás, döbbenten néztek rám.

Az ajtó felé igyekeztem, a könnyeimmel küzdöttem, alig vártam, hogy kilépjek az ajtón.

– Várj! – James utánam jött, megálltam az ajtó előtt.

Vajon miért kínoz, miért nem enged el? Mit akarhat még? James odajött hozzám, és megölelt. Kedves volt tőle, és nem nagyon tudtam mit tenni ellene, erősen tartott.

– Annyira sajnálom! – mondta, én pedig nem tudtam tovább visszatartani a sírást, bőgni kezdtem, mint egy kisgyerek.

– Ha akarod, ha szeretnéd… gyere föl ide és… van itt egy zongora, játszhatsz rajta, amikor csak jól esik.

James felajánlása nagyon kedves volt, jólesett, bár úgy éreztem, soha többé nem fogok tudni zongorázni, de azért megköszöntem a felajánlását.

– Köszönöm – kicsit megnyugodtam, s amint engedett a szorítása, azonnal eltoltam magamtól.

A folyosón szinte végigszaladtam, megálltam a sarkon, és kifújtam magam. A falnak dőltem, senki sem járt arra éppen, így tudtam várni egy kicsit, kifújtam magam, majd elindultam Mariamához. A recepcióra megérkezett a váltás, ő pedig bejött velem a recepció mögötti kis szobába, ott beszélgettünk, az ajtót azonban résnyire nyitva hagytuk.

– Jaj, Mariama! Annyi mesélnivalóm van, el sem fogod hinni! – azt sem tudtam, hogyan kezdjek neki. – Képzeld, James Parker és Missi, Steven, jósoltam nekik, és megölelt, és a zongora… – össze-vissza beszéltem, a barátnőm csitított.

– Lassabban, lassabban és érthetőbben, kezdd előröl, mi történt pontosan? Csak nincs valami baj? – kíváncsian, aggódva figyelt.

– Nem is tudom… baj-e ez, nem is tudom. Szóval, az történt, hogy egyik este fölmentem James Parkerhez. Missi Down és Steven Roberts is ott voltak. Beszélgettünk, kérték, hogy jósoljak nekik, kiderült, hogy Steven szerelmes Missibe és láttam, hogy össze fognak jönni. Szólni persze nem szólhattam a dologról konkrétan. Azért sikerült mosolyt csalnom Missi arcára, elárultam neki, hogy hamarosan boldoggá teszi egy új szerelem. Aztán jósoltam James Parkernek is. Tudod, mit láttam? Nem is tudom, én nem is tudom… ez őrültség… de esküszöm neked, magamat láttam vele. Éreztem, amit érezni fog akkor, és olyan libabőrös lettem…

– Na várj csak, várj. Miről beszélsz? James Parker és te? Hogyan, mikor? – csodálkozva pislogott rám.

– Igen. Ez láttam. Minket együtt. Hogy mikor, fogalmam sincs. Nem tudom, mit csináljak – összezavarodva néztem jobbra, balra, rá, úgy éreztem túl sok ez. – A zongora pedig… kimentem a szeméttelepre, ott volt, teljesen összetörve. Az egyik billentyűjét eltettem emlékbe. Iszonyúan fáj, mintha a lelkem tört volna össze – kicsit vártam, és folytattam, amit elkezdtem. – Missi délután felhívott magukhoz, illetve Jameshez, ott volt Steven is és még Susan Cole és David Graff is. Kiderült, hogy Missi és Steven már egy pár, azt hittem, hogy jósoltatni szeretnének még, de nem így történt. A zongoráról faggattak, én pedig teljesen kiborultam. Próbáltam tartani magam, de nem ment, el akartam menni onnan, de James az ajtóban erősen megölelt, és felajánlotta, hogy zongorázhatok nála.

– Óóóó! Te jó Ég! – Mariama kuncogva nézett, majd a szája elé tette a kezét. – Ez komoly? És amit láttál? Az ez volt, mikor együtt vagytok? – kérdezte Mariama még mindig mosolyogva.

– Nem…  máshogyan… máskor… másmilyen helyzetet láttam – összeráncoltam a szemöldökömet.
– Hát ez őrület! – láttam rajta, hogy alig akar hinni a fülének.

– Ez az, őrület, most mit tegyek? Nem is tudom, amit látni szoktam, az szinte mindig úgy lesz, megtörténik, nagyon ritka dolog az, ha tévedek, tudod – ráztam a fejem.
– Huh, fogalmam sincs, de ez nem olyan rossz hír! –  próbált lelkesíteni.

– Nem rossz hír? Nem rossz hír? Hát, milyen hír? – a fejemet fogtam, majd az arcomat a kezembe temettem.

– Szerintem, nemsokára máshogy gondolkodsz majd erről, most biztos nagyon felzaklatott a zongora elvesztése. Egyébként, Pablotól tudom, hogy a szeméttelepre vitette Mr. Mendelsohn a zongorát. Ja, köszöni neked, hogy összehoztad Anitával, végül is, már ők is egy pár. Úgy látszik kerítőnő lett belőled! – kacagott.

– Pablo! Ó! Mr. Mendelsohn nem rúgta ki, amiért nekem adta a kulcsot? Mi van vele? – izgatott lettem ezen hírek hallatán.
– Nem, nem rúgta ki, igazából semmi sem történt, még csak nem is veszekedett vele.

– Ennek őszintén örülök. Veled, mi újság?

– Igazán semmi – mondta, miközben a szemembe nézett, ezért megnyugodtam, vele legalább semmi rossz nem történt.

– Tudod, most jut eszembe… valaki azt pletykálta rólam, hogy Mr. Mendelsohn barátnője vagyok – eszembe jutott, amit Missi mondott nekem, mielőtt jósoltam neki.

– Na ne! Mégis ki lehetett? Valamelyik szobalány? De kicsoda? És miért? – kérdezte fintorogva.

– Fogalmam sincs. Igazán, nem tudom, kinek jó ez, kinek az érdeke ez, mit akar elérni – csodálkoztam.
– Azt hallottam, hogy felvesznek valakit a napokban. Mr. Mendelsohn talán új titkárnőt szeretne, nem tudom. Valami olyasmit is megtudtam a másik recepcióstól, hogy hozzánk, a recepcióra kerül valaki.
– Tényleg? De miért? Hiszen elegen vagytok, és jól végzitek a munkátokat is. Egyébként, ha így lenne, erről biztosan tudnék – Mariama elszomorodott, biztos voltam benne, hogy arra gondol, hogy lehet, hogy valamelyikőjüket kirúgják a recepcióról. – Ne aggódj! Ha megtudok valamit, szólok neked!

Ekkor megláttam Jamest a recepciónál, a félig nyitott ajtó miatt persze ő is látott engem.

– Mariama látta, hogy nézek valakit, kiment, hogy megnézze, ki az. A helyettese szépen intézkedett, mire kiért, James már el is ment.

– Hűűha, James Parker… miközben visszajött hozzám, kuncogva mondta ezt nekem. Ez most olyan viccesen hangzott tőle, hogy én is mosolyogni kezdtem.

– Őrület?! – nevettünk egymásra.

Sokáig beszélgettünk még vele, nagyon jól esett, sokkal jobban éreztem magam, szinte feltöltődtem. Jó, ha az ember meg tudja osztani valakivel az örömét, bánatát. Ő egy igazi barát, mindig segítettük egymást, amióta megismerkedtünk. Félve gondoltam arra, hogy mi lesz akkor, ha esetleg kirúgják őt innen. Biztos nem hagynám csak úgy, hogy elküldjék, nem is lenne rá semmi ok. Persze tudtam, hogy sokszor nem kell semmilyen ok ahhoz, hogy valakit vagy valamit kitegyenek innen, az történik, amit az igazgató kíván.

A következő héttől kezdve a hozzánk érkező színészek alig lesznek a szállodában, elkezdődik számukra a munka, a forgatás. Elgondolkodtam azon, hogy ezt valahogy a javamra kell fordítani. Azt találtam ki, hogy kerülni fogom Jamest, talán akkor nem történik meg az, amit láttam. Úgy éreztem, hogy nem lenne túl egyszerű kapcsolat ez, úgy láttam jobbnak, ha távol maradok, így megmarad az életem olyannak, amilyen most.