II. fejezet

Egész délután Anitát kerestem, hogy beszéljek vele, volt egy tervem, hogyan hozzam össze úgy Pabloval, hogy ne jöjjön rá, hogy össze akarom boronálni őket. Anita szobalány nálunk már vagy két éve, és mindig nagyon jól végezte a munkáját, meg voltam vele elégedve. James Parker szobája előtt találtam meg, éppen jött ki onnan, pont időben értem oda. Köszöntem, ők visszaköszöntek, majd megkérdeztem Jamest, hogy minden rendben van-e, mindennel meg van-e elégedve. Ő bólintott, és hozzátette:

– Igen, mindennel meg vagyok elégedve, köszönöm. Bár, az ablakkal volt egy kis gond, nem akart kinyílni.

– Megnézhetném? Azonnal küldök valakit, hogy nézze meg! – Jamesre néztem, ő pedig beengedett, Anitának pedig szóltam, hogy várjon meg itt, bejött és bezárta az ajtót maga mögött. Missi és Steven is a szobában voltak, beszélgettek a kanapén ülve. Az ablak valóban nehezen nyílt ki. Nem csak az ablakra néztem rá, hanem szemügyre vettem diszkréten az egész szobát is, majd elindultam az ajtó felé Anitához.
– Anita, nagyon szép munka, köszönöm.
– Köszönöm asszonyom – a fejét lehajtva válaszolt nekem.
– Anita, kérlek, ne asszonyomozz engem, már beszéltünk erről, nem kell! – mondtam halkan és rámosolyogtam.

–Igen – válaszolt.

–Intézkedni fogok az ablak ügyében, Mr. Parker – közben ő is odajött hozzánk az ajtóhoz, szemöldökét összevonva nézett minket.

Elköszöntünk, és távoztunk a szobájából, kint azonban visszatartottam még Anitát, beszélni akartam vele.

– Anita! Kérem, tisztítsa meg az ablakokat újra. Nem csak ezt, hanem ezen a szinten az összeset. Pablot megkérem, hogy nézze meg az ablakot, de ha már itt van, megnézhetné a többit is, hátha van még máshol is ilyen gond. Megkeresem őt is, és tájékoztatom a feladatáról. Rendben?

– Igen – Anita lehajtott fejjel állt előttem, úgy láttam, hogy nagyon szégyenkezett, mert kivetni valót találtam a munkájában. Elég rosszul éreztem magam, hogy bele kellett kötnöm, de már megtettem, így Pabloval lesz pár napig, ő átnézi az ablakokat, Anita pedig megtisztítja őket, és remélhetőleg miközben engem szidnak majd ezért, összejönnek. Lehetőségük lesz egy kicsit kettesben lenni, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.

Elköszöntem Anitától és elindultam megkeresni Pablot. Vajon hol lehet most? Mariamához siettem a recepcióra, hátha ő tudja, merre lehet éppen. Pár perc múlva már ott is voltam, a barátnőm éppen telefonált, így megvártam, míg végez.

– Mariama, nem láttad Pablot?

– Nemrég láttam őt, a hátsó kertbe ment megjavítani valami locsolót – mondta mosolyogva, én pedig már indultam is a kert felé.

– Holnap délután próba! – szólt utánam. Táncpróba, persze, holnapután szombat, holnap még tartunk egy főpróbát a rendezvény előtt.
– Nem felejtem el! – de már rohantam is a kertbe. Pablo már végzett, mire odaértem hozzá.

– Összehozlak Anitával, ahogy megígértem! – vigyorogtam, ő pedig bambán bámult rám, hirtelen nem tudta, hogy hová nézzen.

– Hogyan? – kérdezte ő, miközben összeszedte a szerszámokat, amikkel a locsolót javította.

– Holnaptól pár napig a második emeleten javítod az ablakokat, Anita pedig megtisztítja őket, együtt fogtok dolgozni!

– Micsoda!?! Nagy segítség, mondhatom – Pablo nem értette, mi ebben a jó.

– Egy-két napig együtt leszel Anitával, és megmutathatod neki, hogy milyen ügyes vagy! Miközben együtt dolgoztok majd, megismerhetitek egymást egy kicsit jobban, sokat beszélgettek majd és... kit tudja.

– Nahát, nem is tudom, hogy mit mondjak, örülök, hogy vele leszek! Azért kitalálhattál volna valami mást, de köszönöm a lehetőséget!

– Ne finnyáskodj már! Remélem összejöttök! – mondtam és már indultam is vissza a szállodába, még sok dolgom volt.

– Köszönöm még egyszer! - szólt utánam, én pedig visszaintettem neki. 

– Én köszönöm a kulcsot!

Olyan hamar este lett, hogy szinte észre se vettem. Az étterem egyik fala üvegezett volt és nyugat felé nézett, így a vendégek a finom étel mellett a Naplementében is gyönyörködhettek esténként. Ilyenkor, nyáron valahogy még szebbek a Naplementék, mint más évszakban. A Napsugarak megfestették az égen a bárányfelhőket, olyannak látszott, mintha rózsaszín, lila vattacukor kupacok úsztak volna az égen. Máskor az egész horizont vörösen ragyog, vagy egyszerűen csak a Napkorong vált át sárgáról vörösre, a lényeg, hogy minen nap érdemes szemlélni az eget ilyenkor. 

Az étteremben, vacsora után James Parker lépett oda hozzám, és csak annyit mondott:

– Kérem, ha van egy kis ideje, keressen meg – most nem volt összevonva a szemöldöke, de a hangjából ítélve, valami nem tetszett neki.

– Igen uram – igyekeztem gyorsan elvégezni a dolgaimat, hogy mehessek hozzá, kíváncsi voltam, hogy vajon mit akarhat? Reméltem, hogy nincs baj, ha valami probléma lett volna, gondolom, azonnal elmondja nekem.

Így aztán este fölmentem hozzá. Missi és Steven is ott voltak a szobájában megint, biztos nagyon jó barátok lehetnek, gyakran láttam őket együtt.

– Tessék, mit szeretne? – kérdeztem Jamest.

– Köszönöm a gyors intézkedést, az ablakot már meg is javították, míg vacsoráztunk. Viszont érdekelne, hogy… szóval, remélem nem a szobalányt hibáztatta az ablak miatt! Valami olyasmit hallottam, hogy leszidta őt ezért. Láttam, hogy ő is jön a szerelővel, és olyan furcsán is viselkedett, mintha szégyellte volna magát. Egyébként tényleg mindennel meg vagyok elégedve, nem kellett volna… esetleg… nem is tudom.

– Ó, nem, nem! Nem hibáztattam őt érte! Az az igazság, hogy én csak segíteni szerettem volna nekik.

– Nekik? - James furcsán nézett rám, várta, hogy magyarázzam el részletesen, miről van szó. Elég kínosan éreztem magam, már bántam, hogy így alakult a dolog, hogy kicsúszott a számon az előző mondat.

– Igen, már hónapok óta szerelmes abba az alkalmazottunkba, akivel látta őt. Együtt fognak dolgozni pár napig, remélem, hogy egymásra találnak. 

– Értem már – James elmosolyodott. Még sosem láttam mosolyogni, de most, határozottan mosolygott.

– Igaz, hogy Mr. Mendelsohn barátnője vagy? – Missi kérdése teljesen meglepett. Még, hogy én Mr. Mendelsohn barátnője. Micsoda pletyka ez.

– Missi, semmi közünk hozzá! – szólt rá Steven, kicsit oldalba is bökte, de azért láttam rajtuk, hogy várják a válaszomat.

– Nem, nem igaz. Ez… hihetetlen. Bárki is mondta, nem mondott igazat.

– Igazából azt hallottuk – ecsetelte Missi – hogy azért játszhatsz a zongorán, mert Mr. Mendelsohn barátnője vagy.

– Te jó ég! – a számra tettem a kezem, mert úgy éreztem túl hangos voltam. Hát ez meg hogy derült ki? Most mit csináljak? Hogyhogy tud itt már mindenki erről? Ki árulhatott el? Ilyen gondolatok mellett, kicsit összezavarodva próbáltam válaszolni Missinek.

– Nem, ez nem így van. Nagyon szeretem azt a zongorát, és elkértem Pablotól a kulcsát, hogy játszhassak rajta, mikor Mr. Mendelsohn házon kívül van. Ahhoz a zongorához elvileg hozzá sem szabadna érnem… Ez igazából egy titok, Mr. Mendelsohn nem tudhatja meg, nem is tudom, ki az, aki ilyen csúnya pletykát terjeszt rólam, ki az, aki elárult. De végül is mindegy, ez csak egy pletyka.

– Ezt meg, hogy érted, hogy mindegy? – kérdezte Steven.

– Az nem nagyon érdekel, hogy ki milyen pletykát terjeszt rólam, csak Mr. Mendelsohn meg ne tudja – magyaráztam, de ők úgy néztek, olyan furcsán… hirtelen csönd lett, Missi viszont újra kérdezgetni kezdett.

– Hogyhogy nem érdekel, hogy mit pletykálnak rólad? Hogyhogy nem idegesít, miért nem teszel ellene valamit?

– Nem érdekel, ki mit pletykál. Aki ismer, az tudja, hogy milyen vagyok, és azt is, hogy milyen a viszonyom Mr. Mendelsohnnal. Ők a fontosak, őket ismerem, ők is ismernek engem. Ha egy olyan ember terjeszt pletykát rólam, aki nem is ismer, az nem érdekel, nem igazán fontos. Gondoljon csak mindenki, amit akar rólam, mindenki szabad ember, azt gondol, amit akar. Ha valaki megismer, úgyis megváltozik a véleménye, de ha nem, az sem baj, hiszen nem vagyunk egyformák, lehetek az egyik ember szemében kedves, a másik ember szemében pedig kevésbé kedves.

– De nem esik rosszul, nem akarsz tenni valamit? – Missi tovább faggatott.

– Nem esik jól, ez természetes... Nem akarok tenni semmit, végül is mit tehetnék? Menjek oda a pletyka terjesztőjéhez és beszéljek vele, vagy üzenjek neki? Azt sem tudom, ki állhat e mögött! Ha megtudnám, hogy ki az, és odamennék, elbeszélgetnék vele, akkor azt látná, hogy rám lehet hatni ilyen eszközökkel és legközelebb is kitalálna és terjesztene valamilyen pletykát, csak azért, hogy újra felhívja magára a figyelmet, vagy újra felbosszantson. Szóval, úgy gondolom, hogy gondoljon mindenki, amit akar, pletykáljanak kedvükre, engem nem zavar. Sokan tudják, hogy ki vagyok, ők a fontosak számomra, a többi ember pedig, aki úgy mond rólam véleményt, hogy nem is ismer, meg fogja kapni érte a maga büntetését. Csak az bánt, hogy esetleg Mr. Mendelsohn fülébe jut, hogy nálam van a kulcs, de ez már másik dolog.

– Meg fogja kapni a maga büntetését? – Steven kissé feszengve kérdezte ezt tőlem. Gondolom valami olyasmire gondolhatott, hogy kirúgom az ilyen embereket, vagy valami hasonlóra.

– Igen. Majd a sors elintézi – válaszoltam neki, bár láttam rajta, hogy nem nagyon értette, mit akar ez jelenteni.

– Ha már a sorsnál tartunk – vágott közbe Missi – tényleg tudsz jósolni tenyérből? Vagy ez is csak egy pletyka?

– Nem ülnél le közénk? – James hellyel kínált, illedelmesen elfogadtam, ő is leült közénk.

– Ez valóban így van, de nem igazán… nem mindig tudok… nem mindenkinél működik.

– Jósolnál nekem? – Missi szeme fölcsillant, és már nyújtotta is a kezét felém.

– Nem is tudom, nem mindig működik, és nem is úgy, ahogyan… – zavarban voltam, nem tudtam, jó ötlet-e ez.

– Nem baj, azért megpróbálnád? – Missi türelmetlenül tartotta a kezét továbbra is.

– Hát jó. Azért azt elmondanám, hogy hogyan működik ez nálam. Meg fogom fogni a kezed, és ha minden jól megy, képeket fogok látni az életedből. A baj csak az, hogy nem mindig tudom, hogy ez a közelmúlt, vagy a jelen, esetleg a közeljövő. Van, mikor egyértelmű a dolog, de nem mindig, ezért valószínű, hogy kérdezni fogok pár dolgot.

– Igen, igen – Steven közbeszólt – És közben olyan információkhoz jutsz, ami segít neked, hogy jövőt tudj jósolni! Ez így nagyon könnyű, nem igaz? – éreztem a kételkedést, az élt a hangjában. Kissé csípősen, határozottan néztem rá, és arra gondoltam, hogy remélem, hogy működik majd a megérzésem Missinél, hogy be tudjam bizonyítani, nem vagyok csaló.

– Jaj, ne csináld már! – Missi rászólt Stevenre, de úgy, hogy közben rá se nézett.

Megfogtam Missi kezét, egy szót sem szóltam Stevenhez, becsuktam a szemem, és elkezdtem keresni a képeket Missi életéből. Hamarosan jött is egy látomás, miközben a kezét fogtam, a hüvelykujjaimmal a tenyerét dörzsöltem, láttam egy kislányt. Egy kiskutyával játszott.

– Felix! Felix! – kiabálta a látomásbeli lány, aki kacagva szaladt a kiskutyája után.

– Nem tudtam, hogy szóljak-e arról, hogy mit látok, igazából azt éreztem, hogy Missi a jövőjét szeretné tudni, de ez a látomás újra és újra ismétlődött, ki kellett mondanom:

– Missi, nagyon aranyos kislány voltál! Volt egy kiskutyád, akit Felix-nek hívtak? Sokat játszottál vele, szaladtál utána, s közben a nevét kiabáltad.

– Igen! Igen! Felix volt az én édes kiskutyám! – lelkendezett Missi.

Kinyitottam a szememet és rá néztem, mosolyogva nézett vissza rám, Steven hátradőlve ült a kanapén, de most ő is felült és figyelni kezdett.

– Mit szeretnél pontosan tudni? Mire vagy kíváncsi? – Missi arca komoly lett.

– Igazából a jövőm érdekelne, hogy megtalálom-e az igazit, a nagy őt.

A szememet újra becsuktam, finoman fogtam a kezét. Veszekedést láttam, egy férfit, haragot, dühöt éreztem, csalódást, félelmet, fájdalmat. Olyan hirtelen zúdultak rám ezek az érzések, hogy majdnem elsírtam magam.

– Valaki hatalmas fájdalmat okozott neked, megcsalt, azt hiszem. Missi, annyira sajnálom! Látom, hogy nagyon fájt, látom, mennyire szenvedtél a szakítás után.

Missi nem szólt semmit, viszont a keze, mintha remegett volna egy picit. Teljesen más érzések fogtak el, boldogságot, örömöt, egy új szerelmet láttam, valakit, aki a sötétben áll és vár valamire.

– Valaki rád vár, Missi, valaki nagyon szeret téged, de még nem mer közeledni feléd. Nem is tudom miért, de… úgy látom, úgy érzem, hogy hamarosan nagyon boldog leszel vele. A sötétben áll, nem látom az arcát.

A látomásom folytatódott. Volt ott még valaki a sötétben, valaki, aki segíteni próbál, aki tudja a titkot, ki is valójában Missi rajongója. Hirtelen fény árasztotta el az addig sötétben állókat, és láttam Stevent Missivel, a segítő, aki összehozza őket, pedig nem volt más, mint James. Kinyitottam a szemem, és azt se tudtam, hová nézzek, csak mosolyogni tudtam, átéltem Missi és Steven jövőbeli boldogságát. Alig tudtam megszólalni.

– Missi, ne aggódj, hamarosan nagyon boldog leszel – félve néztem Stevenre, aki meglepődve nézett rám, hatalmasra nyitotta a szemeit, mintha kicsit félt volna attól, hogy leleplezem őt. Visszapillantottam Missire, reméltem, hogy nem is vette észre, hogy hová néztem, nehogy valami kárt okozzak, nehogy megváltozzon miattam a jövőjük, bár úgy éreztem, ezt már elrontani nem lehet.

– Olyan erős szerelmet láttam, ami nagyon ritka ezen a világon. Hidd el nekem! Van valaki, aki segít majd nektek összejönni – épp, csak egy pillanatra néztem Jamesre, aki persze szintén tudta, miről van szó – hamarosan, úgy látom, még ezen a nyáron megtalálod az igazit!

– Nahát! Ez komoly? De ki az én titkos hódolóm? És ki segít nekünk? Milyenek, felismerted őket? – Missi nagyon lelkes volt, megörült a híreimnek.

James és Steven összenéztek, nem tudták, hogy szóljanak, vagy hallgassanak, vagy most mit csináljanak.

– Missi, ne légy ennyire türelmetlen. Meglátod, hamarosan boldog leszel. Többet nem szeretnék mondani.

– Miért? Látod, hogy ki szerelmes belém?

– Igen. De nem árulhatom el őt, ugye nem szeretnéd, ha mégis máshogyan alakulna minden, mert én belekavarok? Légy türelemmel – mondtam szelíden mosolyogva.

– Jaj, nagyon köszönöm! Igazán úgy láttad, hogy boldog leszek?

– Igen, úgy láttam – Missi elpirult a szavaimtól.

– Jósolnál nekem is? – James kérdése eléggé meglepett, de azért hajtott a bizonyítási vágy, bár azért biztos voltam benne, hogy már nem tartanak csalónak.

– Jó. Add ide a jobb kezed, légy olyan kedves – megfogtam James kezét, a hüvelykujjaimat a tenyerébe tettem.

Becsuktam a szemem. Hirtelen annyi mindent láttam, hogy elengedtem a kezét, nagyon meglepett ez a sok információ. Alakok, helyzetek, érzések, zene, minden jött egyszerre.

– Ne haragudj – mondtam neki, és visszanyúltam a kezéért, hogy újra megpróbáljam.
A sok-sok kép között egészen jól kivehetően láttam őt, ahogyan Missinek és Stevennek segít, de erről persze nem szólhattam. Őt is láttam gyerekként, de semmilyen különleges dolgot nem vettem észre, nem tudtam, hogy mit mondhatnék erről. Aztán láttam egy nagy tavat, egy gyereket és egy felnőttet, azt hiszem, horgásztak.

– Látok valamit, szerintem te vagy, gyerekkorodban valakivel sokat horgásztál egy nagy tónál.

– Hmm. Igen, apával sokat horgásztam – szólt James.

Aztán valami olyat éreztem, amitől teljesen libabőrös lettem. Nála is szerelmet láttam, hogy kivel, azt nem tudtam kivenni, csak éreztem, hogy nagyon fog szeretni valakit. Láttam, ahogy átölel egy lányt hátulról, hogy kit, azt nem, csak őt. Nagyon erősen koncentráltam a lányra, szerettem volna tudni, hogy kibe szeret majd bele. Villámcsapásként ért a felismerés, mikor tisztult a kép, a nőnek vörösesbarna haja volt, és balt oldalt egy fehér tincse.

– Huuuuuh, te jó ég! – elengedtem James kezét, a két kezemmel toltam el magamtól, azt se tudtam, mit csináljak, a karom újra libabőrös lett.

– Mi az, mit láttál? – kíváncsian nézett, én meg nem mondhattam el, hogy mit láttam, mit is láttam pontosan?

– Öööö, azt hiszem jobb, ha én most megyek.

– Diána, kérlek, áruld el, mit láttál – James kérlelt, szomorúan nézett rám, szinte megsajnáltam, hogy nem mondhatok semmit, de nem mondhattam el, hogy mondhatnám el?

– Semmi rosszat nem láttam. Minden rendben, az életed, a karriered, nincs semmi baj – ez jutott eszembe, talán ettől kicsit megnyugszik.

– De valami mást is láttál, nem? – Missi megint nagyon lelkesen, kíváncsian kérdezett.

– Inkább nem szólnék bele. Bocsánat, de most már mennem kell – felálltam, ők is felálltak, Missi pedig váratlanul megölelt.

– Köszönöm! Nagyon köszönöm! – olyan boldogság sugárzott belőle, nagyon örültem, hogy szép dolgokat tudtam mondani Neki.

– Jó éjszakát – köszöntem el, és már mentem is az ajtó felé. Szinte egyszerre köszöntek vissza.

– Jó éjszakát!

– Miért van olyan érzésem, hogy valamit nem mondott el Neked? – miután Diána elment, Missi kérdően nézett Jamesre.

– Nekem is ez az érzésem. De vajon mi az, és mért nem mondta el? – válaszolt Missinek James.

Szombat reggel nagyon korán felkeltem, néztem a napfelkeltét a szobám ablakából. Zuhanyoztam, felöltöztem és igyekeztem is a nagyterem felé. Mariama már ott volt a recepción, odaszaladtam hozzá.

– Jó reggelt Mariama! Szeretnék beszélni veled! – el akartam mesélni neki a látomásomat Jamesel. Igazából nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e elmondani neki, de egyszerűen nem bírtam magamban tartani, ő pedig a legjobb barátnőm, sohasem árulna el, minden titkomat tudja, én is az övéit, úgyhogy úgy éreztem, el kell mondjam neki, hogy mi történt.

– Jó reggelt, de korán keltél, mész valahová? – valamit keresett a recepciós pultban, onnan válaszolt nekem.

– Igen, Szentendrére megyek egy csoporttal, tegnap a Szépművészeti Múzeumban voltam velük, ma is én kísérem őket – Mariama közben megtalálta, amit keresett, felállt, és rám nézett.

– Jaj, de csini vagy, jól áll neked ez az egyenruha! – szinte kacagott rajtam.

– Ó, hagyj már, tudod, mennyire nem szeretem, de hát, muszáj – Mariama még mindig szélesen vigyorgott.

– Mit akartál mondani? – kérdezte.

Eszembe jutott újra James, a látomás, de igyekeznem kellett a nagy terembe, még szerettem volna leülni a zongora elé indulás előtt, viszont a legjobb barátnőmmel is meg szerettem volna osztani, mi történt.

– El fogom mondani, délután. Tudom, hogy próba lesz, mint mindig, remélem, dél körül visszaérünk a csoporttal, ebédelünk, majd egy óra körül találkozunk, és elmondok mindent!

– Jól van, jól van, de el ne felejtsd! – szigorú mosolyából tudtam, hogy tényleg kíváncsi a mondandómra.
– Ezt nem lehet egykönnyen elfelejteni… – néztem magam elé, nem is tudtam, hogy fogom ezt elmondani neki, hogy fogom megbeszélni vele, olyan furcsa ez az egész.

– Jaj, remélem nem valami rossz dolog! – Mariama arca komoly lett.

– Nem is tudom, mesélek délután, ígérem! – mosolyogtam, hogy megnyugtassam.

– Akkor igyekezz! Vigyázz magadra!

– Vigyázok, te is vigyázz! – egymásra nevettünk.

Elindultam a terembe, szedtem a lábam, hogy még egy dalt el tudjak játszani, az olyan jó kezdés lenne erre a napra. Korán volt még, senki sem lehet a teremben.

Leültem a zongora elé, és játszottam, annyira jól esett, nagyon élveztem a zongora hangját. Épp, mikor végeztem, és bezártam, Missi termett ott a semmiből és odaült mellém a zongorapadra.

– Szia! Nagyon szépen játszol. Tetszett – széles mosollyal pislogott rám.

– Szia. Nagyon hangos volt? Hol hallottad meg, hogy játszom?

– Csak itt, az ajtóban. Mióta vagy itt?

– Nemrég jöttem, indulás előtt szerettem volna játszani, mert Mr. Mendelsohn délután már visszajön, így nem lesz alkalmam zongorázni, ki tudja meddig – magam elé néztem, a zongorára, végigsimítottam a kezemmel a csukott fedelét.

– Miért nem kéred meg Mr. Mendelsohnt, hogy játszhass? Lehet, hogy megengedné, és akkor nem kellene bujkálnod – láttam, hogy Missi segíteni szeretne nekem, nagyon jól esett ez.

– Már megkérdeztem, mikor idekerült a zongora, határozottan megtiltotta, hogy bárki is hozzáérjen, kivéve azokat a híres zenészeket, akik ide jönnek koncertezni. Ekkor került rá a lakat a zongorára – mennyire rosszul esett visszaemlékeznem erre a napra, borzasztó érzés volt ez nekem akkor.

– Értem – Missi szomorúan nézett rám, de nem akartam lelombozni, olyan szép nap volt ez a mai, kár lett volna szomorkodni.

– Jól aludtál, Missi? – próbáltam másra terelni a figyelmét.

– Igen, nagyon jól aludtam, köszönöm. Csodálatos illat van a szobámban, olyan jó érzés oda bemenni, és hihetetlenül jól alszom, pedig máskor nem szoktam.

– A levendula miatt van. Vitettem be neked pár csokor levendulát, mikor megérkeztetek, olyan fáradtnak tűntél, hogy gondoltam…

– Levendulát? – vágott közbe Missi hirtelen olyan játékossággal, amit már kezdtem tőle megszokni. – Miért?

– Nyugtató hatása van, feszültségoldó, jótékony az idegrendszerre, úgy látom sokkal kipihentebb vagy.

– Valóban így van! Ez a miatt a lila virág miatt van? – mosolygott rám.

– Igen.

– Hihetetlen, nagyon köszönöm! – láttam, hogy kicsit jobb kedvre derült. Közben már érkeztek a terembe páran, hamarosan indulnunk kellett.

– Nincs mit, örülök, hogy jól tudsz aludni – Missi megint megölelt, mintha barátnők lettünk volna, és elindult a többiekhez.

Lassan megérkezett mindenki és elsétáltunk a buszhoz. Ismét tele lett, a névsorral a kezemben álltam és Johnra néztem. Ő intett, hogy olvassam már, én pedig felolvastam a keresztneveket. Ismét James közelébe kellett ülnöm, furcsa volt, így a látomás után, nem nagyon tudtam hová tenni.

Megérkeztünk Szentendrére, végigjártunk pár múzeumot, köztük a Kovács Margit múzeumot is. Úgy láttam, a vendégeink ma is nagyon jól érzik magukat. Mielőtt felszálltunk volna a buszra és elindultunk volna hazafelé, kicsit még nézelődtek erre-arra, páran még vásároltak is. Ahogy néztem őket, egyszer csak olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Keresni kezdtem a szememmel, ki néz, a hátam mögött megláttam egy öreg bácsikát, egy festménnyel a kezében koldult. Összeszorult a szívem, meg akartam venni a festményét. Odahajoltam hozzá, és megkérdeztem, hogy mennyibe kerül. Először csak nézett rám, aztán azt mondta:

– Neked adom – már nyújtotta is felém a festményt.

– Mennyibe kerül? Szeretném kifizetni – megnéztem a festményt, igazán nagyon szép volt, visszanéztem a bácsira.

– Ne adj érte pénzt – a válasza nagyon meglepett.

– Hát, mit szeretne érte? – úgy néztem rá, kérdően, kételkedve, vajon mit akarhat?

– Ételt – mondta halkan, közben lesütötte a szemét.

Visszaadtam neki a képet, ő pedig azt hitte, hogy nem akarom elfogadni. Bementem az egyik közértbe és egy szatyornyi élelemmel tértem vissza hozzá. Ekkor már vártak rám a többiek, indultak volna, éreztem, hogy gyorsan le kell bonyolítanom a cserét. Odaadtam hát a szatyornyi ételt a bácsinak, ő mosolygott, és a kezembe adta a festményt.

– Áldjon meg az Úr! – hozzám ért, megfogta a kezemet, és láttam, mi folyik itt, könny szökött a szemembe.

A képet magamhoz szorítva sétáltam a buszhoz, mindenki felszállt, felszálltam én is. Elfoglaltuk a helyünket, és már indultunk is. A buszon most csönd volt, idegesítő, fullasztó csönd. Néztem magam elé, a képet szorítottam szinte teljes erőmmel, csoda, hogy nem tört szét.

James megszólított.

– Megnézhetem? – a képre mutatott, én pedig, mintha el se tudnám engedni, olyan görcsösen tartottam azt, de azért engedtem a kérésének és odaadtam neki.

– Nagyon szép – még mindig a könnyeimmel küszködtem, a mosolya nyugtatóan hatott rám.

– Sajnálom azt a bácsit – kicsúszott a számon, amint kimondtam, már meg is bántam, nem kellett volna.

– Látom – mondta James, közben visszaadta nekem a képet.

– Azért jól vagy, elmondod, hogy mi történt? – kérdése teljesen meglepett, vajon miért érdekli őt ez a dolog?

– Tényleg szeretnéd tudni? Miért érdekel? - nem tudtam elhinni, hogy tudni szeretné, mi történt, rákérdeztem tehát tágra nyílt szemekkel.

– Igen, érdekel… Nem is tudom, hogy miért, de nagyon szeretném, ha elmondanád – kedvesen nézett rám, láttam a szemében a kíváncsiságot, ugyanakkor valami furcsa érzésem is támadt, különösen megértőnek éreztem őt most.

– Hát, jó. Ha szeretnéd, akkor elmondom. Ez az ember… koldult. Festő volt, utcára került és koldulni kényszerült. Valakik, nem is tudom, hogy kik, rátaláltak, és arra kényszerítették, hogy kolduljon minél többet, és a pénzt adja oda este az egyik emberüknek. Ha nem akarta odaadni a pénzt, akkor megverték. Nem tudott elbújni, elmenekülni, de igazából nem is akart, szeretett Szentendrén lenni és festeni. Még egy képet fog festeni, egy képre elegendő festékje van, vászna is egy maradt. Pénzt nem kér senkitől, csak ételt, nem akarja kiszolgálni a bűnözőket. Hamarosan meg fog halni, megfesti az utolsó képét és utána… azt hiszem. Borzasztó. 

– Te jó ég! Honnan tudod ezt? Elmondta neked? – James arcán láttam a döbbenetet, a kételkedést, nem hitt nekem.

– Megérintett. Megfogta egy pillanatra a kezem, és én megéreztem mindezt. Nagyon felzaklatott.

– Ezt nem hiszem el. Ez őrület – még mindig kételkedett, rázta a fejét.

– Pedig igaz. Mint ahogyan az is, hogy segítesz összejönni Missinek és Stevennek – nem is tudom, miért mondtam ezt, miért akartam meggyőzni őt, azt gondol, amit akar.

– Igen – James arca elkomolyodott, mélyen a szemembe nézett, és csak nézett.

Többet nem szóltunk egymáshoz, bár láttam, hogy nagyon komolyan néz maga elé, biztos azon gondolkodott, amit mondtam.

Egy kicsit lenyugodtam, mire visszaértünk a szállodába, de azért olyan felkavaró volt ez az egész, hogy úgy éreztem, felrobbanok. Dühös voltam, hogy fajulhat el ennyire a világ?

A színes, művészetekkel teli, látvánnyal teli, fényekkel teli világunkban miért nem vesszük észre a földön fekvő embereket? Miért nem segít nekik senki? Kérnek egyáltalán segítséget? Ha kérnek, kapnak? Ilyen dolgok jártak a fejemben és nagyon-nagyon sajnáltam ezt a szerencsétlen, idős festőt. Hogyan lehetnek képesek emberek arra, hogy a legnyomorultabb embertől is pénzt követeljenek? Csak azért, mert erősebbek... Éreztem, hogy nem ez az egyetlen ember, aki a koldusmaffia áldozatává vált. Nagyon sokan lehetnek még, akik nem tudnak megoldást találni erre a problémára, és mivel teljesen reménytelennek látják a helyzetüket, inkább engedelmeskednek. Borzasztó.
A másik, érdekes és elgondolkodtató dolog az, hogy Szentendrén például sokféle művészeti ággal találkozik az ember. Olyan emberek alkotásait csodálhatjuk, akik már meghaltak ugyan, de olyasmiket alkottak, amit ma is érdemes megnézni, csodálni. Mi a helyzet a ma élő művészekkel? Ez a bácsi is olyan jól festett, miért nincs senki, aki felkarolja? Úgy éreztem, mintha kifolyna a kezünkből a ma élő művészek hagyatéka.