5. fejezet

Élet a halál után

Önnek 47 új hangüzenete érkezett.

14. üzenet:

„Szia Gracie, Luke vagyok. Nem tudom, mit mondjak, teljesen sokkolt, ami Josh-sal történt. Hülye kérdés, de jól vagy? Ha bármiben segíteni tudok, vagy szükséged lenne rám, kérlek, hívj!”

Üzenet vége. 2008. június 28. 18:34

A nap sugarai szinte már égették az arcomat, mikor leparkoltam a lakásunk előtt. A Los Angeles-i forgalom megnehezítette a hazajutásomat, de bevallom, nem is bántam. Leállítottam a motort és mélyet sóhajtottam. Ha hittem volna még Istenben, akkor most az ő segítségét kérem, hogy legyen velem és segítsen átvészelni az első találkozásomat az üres lakással, de már nem hittem. Nem volt kit kérni. Az üresség egyre inkább elhatalmasodott rajtam, egyre inkább beférkőzött a szívembe. Kikászálódtam az autóból, és felnyitva a csomagtartót kivettem a bőröndömet. Észrevettem, ahogy a szomszéd lakásból valaki kukucskál a függönyön át, és tudtam, hogy számolnom kell az idős Mrs Robinson szánakozó monológjával. Nem baj, Grace! Végig kell csinálnod!

A portás biccentett és elém rakta a kulcsot, de volt benne annyi tapintat, hogy nem rohant le, nem úgy, mint kedves szomszédom, aki már a lift előtt toporgott és feltehetően rám várt.

– Jaj, édes kis Gracie! – vetette magát könnyek között a nyakamba

– Jó reggelt, Martha – sóhajtottam.

– Olyan szörnyű, ami veled történt… hogy bírod?

– Muszáj tartani magam – füllentettem.

– Ilyen tragédiát… gyere be kicsim és mesélj el mindent!

– Ne haragudj Martha, de most picit szeretnék egyedül lenni…

– Megértem angyalom… az a szegény fiú – csóválta a fejét. – ha egyedül érzed magad, gyere át nyugodtan. Mielőtt elfelejtem, Suzy-t át kellett engednem a lakásotokba. Szegény állat bizonyára megérezte a gazdája elvesztését, de a baleset napján olyan nyugtalan volt. Morgott, nyüszített, fel-alá rohangált, még orvost is kellett neki hívni. Nem tehettem mást, mint átvittem hozzátok. Ott kicsit megnyugodott.

Teljesen kiment a fejemből a kutya. John kutyája, Suzy. Mielőtt összeköltöztünk, akkor kapta a szüleitől s nagyon ragaszkodtak egymáshoz. Gyönyörű jószág volt, aranybarna spániel. Mikor elindultunk a nászútra Martha gondjaira bíztuk. Szegény Suzy.

Remegett a kezem, miközben beleillesztettem a kulcsot a zárba. Elsőre nem is sikerült. Vajon milyen érzés lesz? Vajon milyen lesz belépni oda? Nem tudtam mire számíthatok. Mély levegőt vettem, s minden bátorságomat összeszedtem, mielőtt kinyitottam az ajtót. Az első dolog, amit megpillantottam Josh edzőcipője volt az előszobában. A dzsekije a fogason, a zakója a vállfán. Minden ugyanolyan volt, mint mikor utoljára sétáltam ki ezen az ajtón. Semmi nem változott. Egyetlen dolgot kivéve. Ismét tudatosodott bennem, hogy vége az életemnek. Soha nem lesz már semmi a régi. Josh soha nem fog besétálni ezen az ajtón, soha nem veszi fel a kissé kopott cipőt, soha nem bújik bele a kabátjába, sem a zakójába, ami olyan hihetetlenül állt rajta. Soha többé nem fogom őt látni… Soha nem fog átölelni, a fülembe suttogni, hogy szeret. Vége, vége, vége. Az arcomat keresztülszelte egy szemtelen könnycsepp, s a társai csak úgy szaporáztak utána. A szívem, ahogy sóhajtottam, olyan nehéznek tűnt, mint egy kőszikla. Nem akarok élni. Egyedül, nélküle nem.

Ekkor megpillantottam Suzy okos fejecskéjét a nappaliból kikukucskálni. Hosszú aranybarna füleit hegyezte s rám szegezte a szemeit. Várakozón pillantott mögém, s a becsukott ajtót kémlelte. Várta a gazdáját, de ő nem jön haza többé.

– Sajnálom, kislány – simogattam meg, mikor mellém somfordált – de csak én vagyok. Ő mintha megértette volna, lehajtott fejjel visszament a helyére, ahol – mint később észrevettem – Josh egyik régi pulóverén feküdt.

Beljebb mentem a nappaliba, s a szemem a komódon álló képen akadt meg. Josh… az arcán a kisfiús mosoly, a szemei ragyogtak. Izmos karjával átölelt engem, védelmezőn, gyengéden, szerelmesen. Kezembe vettem a képet, végigsimítottam az ismerős és oly nagyon szeretett vonásokon, s már hangosan zokogtam. Visszatérni ide, ahol minden rá emlékeztetett, maga volt a pokol. Rémálom, amiből már soha sem ébredhetek fel.

– Hiányzol – súgtam a képnek. – Nem tudok nélküled élni. Nincs miért, nincs értelme semminek.

Az asztalon megláttam a nászutunkról szóló prospektust, ott voltak az esküvő előtti próbavacsorán készített képek, ahol boldogan, fiatalon mosolygunk. Nem tudtuk mi vár ránk. Hányszor bántam már meg azóta, hogy felültünk arra az átkozott gépre! Hányszor kívántam bárcsak lekéstük volna, bárcsak… de mindez haszontalan dolog volt. A hálószobába egyelőre nem mertem bemenni. Látni az ágyat, a ruháit, a rengeteg képet a falon… elviselhetetlen lett volna. Majd egyszer. Talán…

A rögzítő kéken villogott, ahogy a kijelzőre néztem láttam a rengeteg lehallgatatlan üzenetet. negyvenhét új üzenet. Talán picit megnyugszom, ha meghallgatom őket– gondoltam. Barátok, ismerősök, rokonok… szánalmas volt.

„Kedves Grace, most hallottuk a szörnyű hír. Micsoda tragédia! Ha bármiben segíteni tudunk, hívj azonnal!”

Ez állt a legtöbben. Akkor már tudtam, hogy a legrosszabb még hátra van. Jön majd a sok szánakozó pillantás, részvétnyilvánítás, mutogatás, sugdolózás a hátam mögött… s mindezt egyedül kell elviselnem, egyedül kell szembenéznem vele. Akkor és ott úgy éreztem nem fog menni. Nem voltam rá képes. El akartam magam ásni a föld alá. Elsüllyedni, megsemmisülni… meghalni.

14. üzenet:

„Szia Gracie, Luke vagyok. Nem tudom, mit mondjak, teljesen sokkolt, ami Josh-sal történt. Hülye kérdés, de jól vagy? Ha bármiben segíteni tudok, vagy szükséged lenne rám, kérlek, hívj!”

Luke volt Josh legjobb barátja és munkatársa, akivel még az egyetemről ismerték egymást. Együtt alapították a céget és együtt hozták létre a stúdiót, ahol dolgoztak s ahol a filmeket készítették a csapattal. Két ígéretes ifjú tehetség. Előttük az egész jövő. Tudom, hogy Luke ott volt a temetésen, talán beszéltünk is pár szót. Nem emlékeztem. A temetés összefolyt előttem, nem tudtam, mi történt ott, kivel találkoztam. Annyira emlékszem, hogy álltam, mint egy élő halott s nem jött ki hang a torkomon. Mi lehet a helyzet a cégnél? Hogy állhatnak a fiúk a rajzfilmmel? Eddig nem is gondoltam erre. Hisz határidőink vannak, rövidesen bemutatják az első mesefilmet, amit én írtam. Régen mindez mennyire lelkesített… régen ilyenkor kiugrott volna a szívem a helyéről! De most, semmit sem éreztem. Nem érdekelt, hogy hogyan fogadja majd a kritika és a közönség a történetem. Nem érdekelt megbukik-e vagy sikeres lesz. Nem érdekelt többé semmi. Nem tudtam elképzelni, hogy még valaha leülök a gép elé és írok. Nem tudtam elképzelni, hogy ebből a jégbefagyott kőtömbből valaha az életben még érzések törnek elő. Kizárt. Én már soha semmit sem fogok létrehozni.

A következő üzenet az ingatlanostól jött, aki közölte, hogy július tizennegyedikén beköltözhetünk az új tengerparti házba, és hogy reggel kilenckor vár bennünket az irodájában s átadja a kulcsokat. Július 14-e. mikor is van az? Milyen nap is van ma? Ránéztem a telefon kijelzőjére: július 13. Hisz az holnap van. Az új ház, amire mindig is vágytunk, amire spóroltunk évek óta és ahova alig vártuk, hogy beköltözhessünk. És tessék! Bumm! Mint egy bomba, úgy hasított belém a felismerés. Milyen dátum is van ma? Július 13. Ma vagyunk Josh-sal egy hónapos házasok. Ezt nem lehet ép ésszel elviselni. Nem. Nem lehet kibírni. Lerogytam a szőnyegre, arcomat a két tenyerembe temettem és zokogtam, mint egy kislány. Nálam magányosabb, boldogtalanabb ember, nem volt akkor az egész földön. Suzy csendesen mellém kúszott s éreztem, ahogy halkan nyüszítve nyalogatni kezdte a kezem.

A nap vakító sugarai ébresztettek. Fájt a fejem. Ez volt az első gondolatom. Aztán éreztem, hogy a hátam is hasogat, a kezem is zsibbad… óvatosan körbepillantottam és akkor láttam meg, hogy a padlón fekszem. Ahol tegnap álomba sírtam magam. Suzy még mindig mellettem volt. Lassan feltápászkodtam és az órára néztem, ami nyolcat mutatott. Még előttem áll az egész nap. Szörnyű. Kimásztam a konyhába s feltettem egy kávét. Eszembe jutott, hogy nincs itthon semmi kaja. Ami a hűtőben van, az meg már lehet, egyedül közlekedik, hisz egy hónapja ott van. Majd veszek valamit. Nem számít. Nem vagyok éhes. Lefőtt a kávé, kitöltöttem egy csészébe, de ahogy beleszagoltam émelyegni kezdett a gyomrom. Letettem a pultra, s alig volt időm, hogy a szám elé tapasztott kezeimmel eljussak a mosdóba. Legalább tíz percig térdeltem a fürdő hideg kövén, mikor befejeződött a roham. Felálltam, megmostam az arcom egy kis hidegvízzel, s ahogy felemeltem a fejem egy ijesztő kép nézett vissza rám a tükörből. A nő öregnek, meggyötörtnek, elveszettnek látszott. A haja kócos, az arca sápadt, a szemei vörösek s alattuk hatalmas mély, fekete karikák éktelenkedtek. Ez volnék én? Nem ismertem magamra. Visszabotorkáltam a nappaliba és előhúztam a bőröndből egy fekete pólót és egy farmert, s magamra tornásztam. A nadrág bő volt, pedig alig két hónapja vettem, s akkor még feszült rajtam. Sietve megfésültem a hajam, de nem sminkeltem ki magam. Nem számít. Mindegy, hogy nézek ki. A kávét ott hagytam, ahol volt. Nem bírtam rá gondolni sem. Nem reggelizek, nem baj, nem is vacsoráztam. Nem számít.

Az első utam az ingatlanoshoz vezetett. A nő elképedve nézett rám, s mondta, hogy a hírekben hallotta mi történt. Szánakozott ő is egy sort, aztán rátért az üzletre.

– Grace, sajnálom, ami történt, és tudom, milyen szörnyű lehet ez most neked.

– De? – vágtam a szavába.

– De mivel eladtátok a lakást, az új tulajdonosok pedig be szeretnének költözni, el kell hagynod 5 napon belül. A Santa Monica-i ház mától hivatalosan is a tied. Ha akarod, én elintézem az egészet.

– Nem kell, Kate, köszönöm – intettem le. – Megoldom addigra. A bútoraink, amiket magunkkal akartunk vinni, már ott vannak, a többit meg a lakásban hagyjuk. Már csak a személyes tárgyaimat kell bedobozolni és… nekem mindegy hol vagyok. Tényleg. Nem számít.