Láttam a szemében a szánalmat, mint mindenki máséban, aki ezekben a hetekben egyáltalán a szemembe mert nézni. Mindannyian ugyanazt gondolták. Mindannyian szántak engem. Szegény kis Gracie, hogyan történhetett vele ez… és tényleg? Hogyan történhetett? Hogyan hagyhatta Isten? –gondoltam ismét haragosan. Tudtam, hogy ezért soha nem fogok megbocsátani Neki. Még váltottunk pár szót Kate-tel, aztán udvariasan elköszöntem. Nem bírtam tovább. Szinte fojtogatott a szánalma. Meddig fog ez még tartani? Meddig fognak így megbámulni? Meddig? Ahogy visszajutottam a kocsimhoz, beültem és nagyot sóhajtva a fejemet a kormányra hajtottam és szabad utat engedtem a belülről mardosó könnyeknek. Hihetetlen, hogy mindig van utánpótlás. Hetekkel ezelőtt azt hittem, hogy az összes könnyemet elsírtam. Josh-t akartam, és tudtam, hogy őt már soha többé nem kaphatom vissza. Legszívesebben nyüszítettem volna, mint egy kutya, vagy üvöltöttem volna a magatehetetlenségtől, de nem lehetett. Valahogy túl kell élnem a napot. Mindegy hogyan, nem számít már semmi. Nem tudtam, mit kezdjek magammal. Nem voltak terveim, nem voltak álmaim. Semmi. Csak egy hatalmas nagy lyuk a szívem helyén.

Pár perc múlva mikor a mardosó fájdalom enyhült, felemeltem a fejem a kormányról és eldöntöttem, hogy benézek a céghez, megkérdezem mi a helyzet, hogy aztán haza mehessek és eltemetkezhessek pár hétre ismét. A parkolóőr biccentett egyet, én visszabiccentettem s begurultam a garázsba a szokásos helyemre. Láttam Luke kocsiját pár hellyel az enyémtől balra. Egy BMW sportkocsi volt, szürke és szinte ragyogott a tisztaságtól. Nem rég kerülhetett ki a gyárból. Illett Luke-hoz, állapítottam meg, mialatt kikászálódtam a saját autómból és elindultam a lift felé. A hatalmas épület tizennegyedik emeletén volt az iroda. Mély lélegzetet vettem mielőtt lenyomtam a kilincset. Tudtam mi vár rám, ha belépek az ajtón. Nem baj Grace, meg tudod csinálni. Bátorítani próbáltam magam, de nem ment valami jól. A térdeim remegtek, mint a kocsonya. Hosszú percek telhettek el, míg minden erőmet sikerült összeszedni és beléptem. Semmi sem változott bent. A falon, ami okkersárgára volt festve a cég által készített illusztrációk voltak találhatóak. A hallban két kényelmes, fekete bőrfotel a vendégek számára, a kis asztalon virágok. Ezzel szemben a pult, ahol Claire a titkárnő sürgölődött, ahogy mindig is tette. Innen nyíltak az irodák. Minden fiatalos volt, modern és ízléses. Mennyire szerettük ezt a helyet Josh-sal! Igaz persze, hogy ő itt sokkal több időt töltött, mint én, hiszen én többnyire otthon ültem kezemben a laptopommal és írtam. Írtam. Visszagondoltam az érzésekre, melyek akkor kavarogtak bennem, mikor muszáj volt leülnöm és mesélnem. Elragadott a történet és olyankor azt sem vettem észre, ha hozzám szóltak. Rám ereszkedett a köd, ahogy Josh szokta mondani, és mint egy elvarázsolt hercegnő szőttem a mesék láthatatlan fonalát. Ezt is elvették tőlem. Soha többé nem leszek képes erre sem. Soha többé nem fogok már létrehozni semmit sem. Szomorúság áradt szét bennem, s ahogy felemeltem a fejem, Luke nézett velem szembe. Épp az egyik irodából jött ki egy halom irattal a kezében. Jóképű volt, mint mindig. Fekete haja gondosan beállítva, arcán enyhe borosta, zöld szemei meglepve meredtek rám. Azt hiszem, én voltam az utolsó ember, akire számított. Az inge kikeményítve, tökéletesen illett a szeme színéhez, a nadrágja élére vasalva. Mintha egy magazinból lépett volna elő. Kicsit megmelengette a szívem helyét az őszinte döbbenet a szemében, amiből nem a szánalom áradt felém, hanem inkább az együttérzés.

– Gracie! – súgta és láttam, ahogy sietve megindul felém, mialatt a kezében levő papírosokat a pultra helyezte. Pár másodperc sem telt el és már ott volt mellettem, átölelt és gyengéden magához szorított. – Örülök, hogy bejöttél. Őszintén szólva, nem is számítottam rád.

– Tudom – mondtam elfúló hangon és ismét fátyolt vontak szemem köré a könnyek.

– Oh Grace! – ugrott oda Claire. Valószínűleg ekkor esett le neki, hogy ki is vagyok. Be kell vallani, nem festettem valami elbűvölően. Félretolta Luke-ot és most ő ölelt át, de olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt. – Szörnyű, ami Josh-sal történt. El sem tudom hinni! Felfoghatatlan – sírta és a szeméből csak úgy patakoztak a könnyek. Én megrökönyödve álltam és ijedten néztem Luke-ra, aki vette az üzenetem és kimentett Claire szó szerint fojtogató karmai közül.

– Ülj le, kérlek – kezdte Luke, mialatt becsukta az irodája ajtaját a hátam mögött. Az ablakhoz sétáltam, s elmerülve bámultam az óceán hosszan elterülő síkját. Olyan gyönyörű volt a kilátás innen! Egészen messzire el lehetett látni. A nap beragyogta az egész partot, ami tele volt fürdőzőkkel, napozókkal. Voltak, akik bicikliztek, voltak, akik görkorcsolyázással próbálták múlatni az időt. Az óceán hullámai pedig ki s beszaladgálva mosták a finom homokos partot.

– Hozhatok neked valami? – törte meg gondolataim tengerét a selymes hang. Luke mindig annyira tapintatos volt.

Ő volt az egyetlen a családomat is beleszámítva, aki nem úgy kezelt, mint egy éppen széttörni készülő vázát. Ő volt az egyetlen, aki tudta min megyek keresztül, hisz nem is olyan régen, két éve, hogy elveszítette a menyasszonyát. Igaz, ott a körülmények mások voltak. Lisa alig múlt húsz éves, mikor diagnosztizálták nála a rákot. Mellrákot. Hosszú és fájdalmas küzdelmet vívott ezzel a halálos kórral, s öt éven át úgy tűnt, győzni fog. Luke végig kitartott mellette, végig támogatta, bíztatta, és hitte, hogy sikerülni fog. Aztán egy napon, emlékszem a dátumra is, szép tavaszi nap volt, április huszadika, mikor Lisa kisírt szemekkel megjelent az irodában s elmondta, hogy kiújult nála a kór és hogy találtak egy újabb daganatot a máján is. Hihetetlen volt, hogy egy huszonöt éves egészségesnek tűnő, gyönyörű, okos, sikeres lány haldoklik. S ők még mindig nem adták fel a küzdelmet! Alternatív gyógymódokat próbáltak ki, gyógynövényeket vettek, kezelésekre jártak, de fél évvel később, szeptember harmincadikán Lisa Luke karjaiban meghalt. Azt hittem, Luke teljesen összeomlik. Azt hittem, ezt nem lehet túlélni. De neki valami csoda folytán sikerült. Két héttel a temetés után már bent volt az irodában és dolgozott. Persze nem volt és nem is lett soha a régi, a fájdalom azóta sem tűnt el teljesen a szeméből. A munkába temetkezett és dolgozott éjt nappallá téve. Nem találkozott senkivel azóta. Nem randizott, nem élt társasági életet. Néha ő és Josh beültek egy sörre, vagy átjött hozzánk meccset nézni, de többnyire magányos életet élt. Ha kérdeztem, hogy van, mindig azt felelte próbálja túlélni a napokat, s próbálja elfogadni, ami már megmásíthatatlan. Azt is mondta, és ez egy hatalmas különbség volt kettőnk jelenlegi helyzete között, hogy neki legalább volt lehetősége elköszönni Lisától. A búcsú nagyon fontos, fontos, hogy el tudjuk engedni a másikat. De én tudtam, hogy nem akarom és nem is tudom elengedni Josh-t. Ő az én napom, ő az én világosságom, s most be vagyok börtönözve a sötétségbe. Én nem tudtam neki búcsút mondani, azt a fura álmot leszámítva.

– Tudom, hogy ostoba kérdés, de hogy vagy? – törte meg hangja ismét a csendet.

– Üres lettem – sóhajtottam és a szememből kibuggyant egy szemtelen könnycsepp. – Minden, ami fontos volt, eltűnt. Érted?

– Igen, sajnos nagyon is jól tudom, miről beszélsz. De hidd el, az idő sokat segít majd – mondta, amit mindenki, s én kiolvastam a szeméből, hogy ezt pontosan olyan jól tudja, mint én, mekkora hazugság.

– Nem akarom, hogy bármi is segítsen! Én csak Josh-t akarom – sírtam, mire ő odajött és csendesen átölelt.

– Nekem is szörnyen hiányzik – felelte halkan. – ő volt a legjobb barátom!– itt elcsuklott a hangja és éreztem, ahogy az ő szeméből is megindulnak a könnyek. Tudtam, hogy az ő fájdalma, az ő könnyei őszinték. – Az egész iroda üres nélküle. A munka sem olyan, mint volt. Annyira szerettem, mikor munka közben a hangja beharsogta a helyiséget. Volt, hogy mérgében jó nagyokat káromkodott, mikor valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Ez is hiányzik! Josh volt a lelke ennek a helynek és most ez is elveszítette a mozgatórugóját.

– Igen, én sem találom a helyem. Mint egy halott eltéved lelke, úgy bolyongok a lakásban. Semmi nem tud lekötni. Semmi nem tud hatással lenni rám.

– Nem próbáltál írni? – kérdezte, miközben elengedett és leült a székére.

– Nem. Nem lennék képes egy betűt sem leírni. Semmi. A szívem helyén egy hatalmas lyuk tátong, és egyszerűen úgy érzem, mintha víz alatt fulladoznék. Mintha elmerültem volna jó mélyre, levegő után kapkodok, de nincs.

– Kérlek Grace, ha bármiben tudok segíteni, szólj, és azonnal megyek.

– Egy dolgot megtehetnél nekem…– súgtam és már maga a gondolat is kínzó tövisként mélyedt a szívembe, vagyis a helyébe. – Ki kell költöznöm a lakásból és van még néhány dolog, amit át kellene vinni Santa Monicába. Nincs erőm elpakolni Josh holmiit. Segítenél ebben?

– Természetesen – felelte és láttam, hogy örült, hogy őt kértem meg.

Még néhány percig beszélgettünk, mesélt a cég dolgairól. A rajzfilmem elkészült és pár nap múlva levetíti nekik a Walt Disney. Kért, hogy én is vegyek részt a vetítésen, de nem akartam látni. Egy újabb dolog, ami arra emlékeztet, hogy mit veszítettem.

Másnap délután munka után átjött Luke és bepakolta Josh ruháit néhány dobozba. Suzy morgott és ugatott rá, mintha tudta volna, hogy mit csinál. Valószínűleg tudta is. Én addig a nappaliban ültem, üveges tekintettel bámultam a csupasz falakat és arra gondoltam, mindezt Josh-sal kellene csinálnom. Nekünk kellene most a nászutunk után átköltözni az új házba, le a partra, arra a helyre, amire mindig is vágytunk. Ehelyett egyedül megyek oda. És ez nem lesz olyan, amilyennek lennie kellene. Soha semmi sem lesz már olyan.