4. fejezet

Elveszve

Fájdalommal és megtört szívvel tudatjuk, hogy szeretett fiúnk

Joshua Parker tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Temetése július 7-én lesz Hope-ban, 16 órakor.

Részvétnyilvánítás mellőzését kérjük.

Köszönettel: a megtört család.

Július 7-e a megszokottól eltérő nap volt. Nem emlékszem minden részletére ugyan, teljesen magamon kívül voltam a veszteségtől. A temetőben álltunk, egyik oldalon anyám, másikon apám támogatott, miközben üvegesen bámultam magam elé. Lassan elfogytak a könnyeim is. Aznap esett az eső. Szinte soha nem esett az év e szakaszában, hiszen Kalifornia a melegről volt híres. Inkább az erdőtüzek voltak gyakoriak, mint a csapadék. Ám akkor ömlött az eső. Mintha az ég is siratta volna a felhők könnyével azt a szeretetteljes, őszinte, kedves és barátságos fiút, akinek földi maradványai a mahagóni koporsóban nyugodtak. Joshua Parker élt 28 évet – olvastam, s a könnyeim ismét utat törtek maguknak. Fogalmam sem volt, honnan van még mindig, azt hittem, már rég elsírtam az összeset. Rengeteg ember volt ott, mindenhol megtört, ledöbbent arcokat láttam homályosan elmosódva a könnyek függönyén át. Valahol még mindig nem értettem mi történik, még mindig nem sikerült felfognom teljesen.

– Szeretett testvéreim – törte meg Johnson atya hangja a csendet. – Kedves gyászoló hozzátartozók, családtagok, barátok… sokat gondolkoztam rajta, hogyan kezdjem a mai búcsúszertartást, mit is tudnék mondani. Ismertem Josh-t egészen kiskölyök kora óta, amikor vasárnaponként ott ült az édesanyja mellett a padban, a kezeit imára fűzte és átéléssel énekelt. Már akkor a szívembe zártam. Aztán iskolás lett, ahol az a szerencse ért, hogy taníthattam is, s rájöttem, hogy nem csak kedves, szófogadó gyermek, de Isten kiváló elmével is megáldotta. Minden érdekelte, mert kérdezni és soha nem félt a feleletektől sem. Mikor ő és Gracie Smith egy pár lettek sok - sok éve, úgy éreztem, őket Isten egymásnak szánta. Az érzéseik tiszták, ártatlanok voltak, s azután együtt ültek itt vasárnaponként a templomban. Nálam boldogabb ember nem is volt, mikor eljöttek hozzám, azzal a kéréssel, hogy adjam őket össze. Tudtam, hogy ez a házasság csak boldogságot hozhat mindkét család számára. Amikor meghallottam, hogy alig huszonnégy órával azután, hogy örök hűséget fogadtak egymásnak, baleset történt, nem akartam felfogni. Nem hittem, hogy megtörténhet ilyen. Rögtön lejöttem a templomba és imádkoztam Istenhez, hogy mentse meg őket. Grace és Josh nem ezt a sorsot érdemelték. És bevallom összetört a szívem nekem is, amikor Josh haláláról értesültem – itt rövid szünetet tartott és láttam, hogy a szemét törölgeti. – Nehéz ilyenkor bátorítót, reménykeltőt mondani azoknak, akiket elemészt a fájdalom. Egy anya elveszítette a gyermekét, egy apa a fiát, egy feleség pedig elveszítette a férjét, a boldog jövő ígéretét. Igazságtalan az élet, igen, ez újra és újra bebizonyosodik. De Isten kegyelme hatalmas, kedves testvéreim, hiszen Grace-t meghagyta nekünk. Talán most még nem értjük az okát, de hamarosan Isten majd feltárja előttünk. Hamarosan kiderül, mi volt ennek az oka. Biztos vagyok benne, hogy van értelme. Addig is egy valami kell, hogy vigasztaljon bennünket, mégpedig az, hogy Josh már Istennél van, a mennyből mosolyog le ránk, és neki már nem fáj semmi sem. Az emlékeinkben és a szívünkben mindig megtaláljuk őt, s amikor nagyon hiányzik, akkor elég lesz csak rágondolni, feleleveníteni egy emléket s nem is leszünk olyan magányosak. Isten útjai kifürkészhetetlenek, és nekünk el kell fogadni az akaratát bármennyire nehéz is.

Ezután már nem figyeltem az atya szavaira. Elfogadni az akaratát… hogy mondhat ilyet? Tudja egyáltalán, mit beszél? Dühös voltam, legszívesebben ordítottam volna, de nem bírtam. Isten kegyetlen. Isten nem hallgat meg minket, nem segít, ha kérjük. Ha bajban vagyunk, hátat fordít nekünk, nem siet a segítségünkre. Nem. Isten nem jó. Egy újabb könnycsepp szelte át az arcomat, ahogy a menet megindult a temetőbe, s a fájdalmam gyöngyszemei egybeolvadtak az esőcseppekkel. A szertartás végén a tömeg oszlani kezdett, nem jöttek oda részvétet nyilvánítani, ahogy kértük, anyáék is indultak az autó felé. Ám ekkor megtorpantam és megkértem őket, hogy néhány percre hagyjanak magamra. Josh-sal akartam lenni.

– Hiányzol – zokogtam. Ez volt az első alkalom az álom óta, hogy közvetlenül hozzá szóltam.

– Nem tudok elmenni innen, nem tudlak itt hagyni, nem tudok nélküled élni. Nem megy. Nem fog sikerülni, Josh. Képtelenség – lerogytam a földre, a sáros virágok közé s átöleltem a keresztet.

– Szükségem van rád… veled akarok lenni – ekkor a langyos szellő végigsimította az arcom s olyan volt, mintha Josh kezei érintettek volna meg. Annyira hiányzott az érintése, a hangja…

– Szeretlek – súgtam s éreztem, ahogy valaki gyengéden felemel és elvisz onnan.

Mark tartott az ölében, s a kocsihoz indult velem. Nem beszéltem többet, nem voltam képes semmi emberire. Üresnek éreztem magam. Teljesen üresnek.

Hogy az utána következő órákban mi történt, arra nem emlékszem. Sorra jöttek oda hozzám a barátaink, a rég nem látott rokonok, vagyis nem is olyan rég nem látottak voltak, hiszen alig három hete az esküvőn találkoztam velük. Ismét csak ironikus. Némán fogadtam a részvétnyilvánításokat, rábólintottam arra, amit mondtak, de beszédre nem voltam képes. Aztán elvonultam a nappali legtávolabbi zugába, leültem egy székre és üveges tekintettel bámultam magam elé.

– Tessék? – kérdeztem, mikor rájöttem, hogy Mark hozzám beszél.

– Ettél ma már valamit? – ismételte meg iménti kérdését és aggódva tanulmányozta az arcom. Biztos vagyok benne, hogy azon gondolkozott, megőrültem-e.

– Nem tudom – feleltem közönyösen anélkül, hogy ránéztem volna

– Nem tudod? – horkant fel és megfogta a kezem.

– Nem számít – suttogtam és próbáltam kibújni a szorításából.

– De igen! Van, akinek számít! – makacsul tartott és folytatta – Enned kell, mert különben teljesen legyengülsz.

– És? Kit érdekel! – vontam meg a vállam. Nem őt akartam bosszantani, de tényleg nem érdekelt. Evés, ivás, alvás… olyan dolgok voltak, amik már nem számítottak nekem. Olyan dolgok, amikkel már nem törődtem. Nem számított.

– Grace Parker – szólított az új nevemen, amit még alkalmam sem volt használni. – Legszívesebben most jól fenéken billentenélek! – horkant fel és maga felé fordította a fejem. – Nem látod, mindenki mennyire aggódik érted?

– De miért? – kérdeztem szenvtelenül.

– Miért? Mégis mit gondolsz? Most éltél túl egy szörnyű balesetet, azt hittük sokáig magadhoz sem térsz. Aztán kiderült, hogy a férjed meghalt. És te bezárkóztál előttünk! Nem beszélsz se velem, se apáékkal, se Maggie-ékkel… nem tudjuk, mi megy most végbe benned, nem tudjuk, hogy érzed magad és pontosan ezért tehetetlennek érezzük magunkat.

– Mindegy, hogy beszélek vagy sem. Senki nem tehet semmit – vágtam rá és nem érdekelt, amit mondott. Nem ők veszítettek el mindent, természetes, hogy nem tudják megérteni.

– Ha nem hagyod, hogy segítsünk, akkor igazad van. Senki sem tehet semmit! Kérlek Grace, mondd el, mi megy most végbe benned, kérlek, legalább engem ne zárj ki! – könyörgött és tudtam, hogy komolyan gondolja. Hisz nekünk soha nem voltak titkaink egymás előtt.

– Josh meghalt – jelentettem ki mialatt ismét könnyben úszott a szemem. – Elment. Soha nem kaphatom őt vissza. Üres lettem. Nincs bennem semmi, Mark. Nincs életem, nincsenek álmai, nincsenek reményeim. Semmim nincs.

– De igen, van. Van egy szerető családod, barátaid, munkád… igenis van életed, de össze kell magad szedned, Josh utálna ilyennek látni! – próbálkozott.

– Biztos így van. Utálná. De ő nincs itt és nem látja. Nem számít semmi – feleltem és egyenesen a kék szembe néztem.

– Kérlek Grace… ha haragos vagy, kiabálj, dühöngj, de ne ilyen legyél! Mint akiből kiszállt a lélek… mint aki maga is meghalt.

– Bár úgy volna! – sóhajtotta fel keserűen. – Bár meghaltam volna… bár Isten kegyesebb lenne hozzám!

– Ne beszélj így! – válaszolta – Meglátod, idővel majd jobban leszel. De tudd, hogy én mindig itt vagyok neked, mindig kész vagyok támogatni és meghallgatni téged, jó? Soha ne félj hozzám fordulni.

– Rendben. Mark, megtennél nekem valamit? – kérdeztem. Még volt valaki, akivel beszélnem kellett.

Lenyomtam a hatalmas, rézből készült régi kilincset és beléptem. Mark megígérte, hogy az autóban vár. Üres volt, nem volt bent senki. Csak pár gyertya égett az oltár mellett, félhomály borította a templomot. Elindultam a padok között, ahol utoljára nem is olyan régen hófehér ruhában vonultam végig egy szép szombati napon, mint a világ legboldogabb embere. S most, alig néhány héttel később, én vagyok a legboldogtalanabb. Nem vártam semmit ettől a látogatástól, nem vártam feloldozást, megkönnyebbülést… semmit. Ám el kellett jönnöm, hogy elmondjam Neki, mit tett velem. Lassan az oltárhoz értem és letérdeltem az első padban.

Egy ideig bámultam az oltárképet, amely a Szűz Anyát ábrázolta a kereszt alatt.

– Itt vagyok – törte meg a hangom a templom csendjét. – Eljöttem, hogy elmondjam neked, hogy mit gondolok rólad. Nem érdemeltem ezt. Akkor miért tetted mégis? – a hangomban harag csendült s szépen lassan előbukkantak a könnyek is. – Én mindig olyan életet éltem, ami neked tetszik, mindig betartottam a szabályokat, mindig eljöttem hozzád, imádkoztam, hittem benned. Soha, semmit nem kértem tőled, soha. Idáig. És most az egyszer sem hallgattál meg. Atyának nevezed magad, de egy jó apa vigyáz a gyermekeire és nem engedi, hogy ilyesmi történjen. Egy jó pásztor nem veti a juhait farkasok elé… de te mégis ezt tetted. Miért? Miért nem voltál képes legalább őt megmenteni vagy engem is megölni? Miért kell élnem? Miért kell egy ilyen életet élnem, amiben semmi boldogság nincs? Miért büntetsz így? Hazug vagy és kegyetlen. Elhitetted velem, hogy szerencsés vagyok, tökéletes életet adtál nekem, és egyetlen pillanat alatt elvettél tőlem mindent. Nem számítana, ha elvennéd a gazdagságom vagy a hírnevem, nem érdekel, ha többé egyetlen mesét sem tudok eladni, csak Josh hagytad volna meg nekem! Csak őt. De nem. Nem segítettél, gonosz tréfát űztél velem. Elfordultál tőlem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. S most már nincs többé szükségem rád, nincs többé mondanivalóm a számodra. Nincs többé közöm hozzád. Nekem te többé nem vagy Isten… végeztem veled egyszer s mindenkorra! – azzal felálltam és hátat fordítottam neki és minden szót komolyan gondoltam. Eldöntöttem akkor és ott, hogy én soha többé nem megyek templomba, soha többé nem imádkozom, hiszen Isten vagy nem létezik, vagy befogja a fülét, ha szükségem van rá.

– Haragszol és minden jogod megvan hozzá – szólalt meg Johnson atya, aki végig mögöttem állhatott. De nem szégyelltem magam.

– Ott feküdtem a vízben, vártam, hogy valaki értem jöjjön és Őt kértem, hozzá fohászkodtam, de nem hallgatott meg. Én élek, de Josh meghalt, atyám.

– Tudom, Grace. Isten útjai kifürkészhetetlenek. És én hiszek abban, hogy semmi sem történik ok és cél nélkül.

– Ne mondja nekem, hogy bármi célja lehet egy 28 éves egészséges férfi halálának.

– Nem Josh volt az egyetlen, aki akkor meghalt Grace, ugye erre még nem gondoltál? Akkor 229 másik ember, gyerekek, nők, férfiak, öregek, fiatalok… szintén elvesztek. Sokuknak a teste sem került elő. Azt hiszed, az ő szeretteik nem teszik fel ugyanezeket a kérdéseket, nem átkozzák Istent, mert hagyta, hogy ez megtörténjen?

– De biztosan. – feleltem elgondolkozva –Ez is azt mutatja Isten mennyire kegyetlen.

– Nem, Isten nem kegyetlen Grace. De szabad akaratot adott az embereknek és nem ő irányítja a világot alkotó apró dolgokat. Nem lehet ott minden repülőgép mellett, nem javíthatja meg az elromlott alkatrészeket és nem menthet meg mindenkit. Tudom, hogy ez sem téged, sem a többi gyászolót nem vigasztalja meg, de Isten kegyelmét az mutatja, hogy te élsz. Te egyedül kaptál esélyt a folytatásra, te egyedül maradtál életben. Én tudom, hogy az életednek célja van. Valami nagyszerű küldetésed lesz, amivel Isten megajándékoz. Hamarosan kiderül, mi ez. Addig a napig pedig nyugodtan haragudj rá, de tudd, hogy ő nem szűnik meg szeretni téged, egyetlen percre sem fordítja el az arcát felőled, és Josh akárhol is van most, boldog, mert vele lehet.

– Isten elhagyott engem – feleltem és igyekeztem elhárítani a szavait. Nem akartam rájuk gondolni, nem akartam fontolóra venni őket. A fülemre tapasztottam a kezeimet, miközben megszaporáztam a lépteimet, amennyire a gipsz engedte.