7. fejezet

A hajnal első sugarai

Ne ijedj meg Grace, én vagyok, Josh…

Már sötét volt, mikor visszaértem Los Angelesbe. Leparkoltam a kocsit és egyenesen a nappaliba rohantam. Leültem a kanapéra, miközben a gondolataim össze-vissza cikáztak. Eldöntöttem, mit kell tennem, már csak azt kellett tisztáznom, hogyan. Bevehetnék altatót, van itthon, hisz az orvos a baleset után elég nagy adagot írt fel. Ez lenne a legegyszerűbb megoldás. Csak elaludnék, és többé nem ébrednék fel.

De nem. Inkább úgy kellene csinálnom, ahogy Josh-sal történt. Őt az óceán vette el tőlem, nekem is így kell cselekednem. Semmi fájdalom. Besétálok a vízbe és lassan elmerülök. Pár pillanat az egész, nem fogok fájdalmat érezni.

A baleset utáni pillanatok jutottak eszembe és hogy akkor milyen érzések kerítettek hatalmukba, miközben egyre lejjebb süllyedtem a Csendes-óceán fenekére. A béke, ami akkor körülölelt, régóta vágyott érzéseim közé tartozik azóta is. Isten közelsége, a nyugalom… ám ekkor emlékeztetnem kellett magamat, hogy egy valamiben nagyot tévedtem legutóbb. Isten nem létezik. Bármi is volt, ami akkor azt a csodálatos érzést sugározta felém, nem Ő volt. Inkább a halál. És most már ott vár Josh is a fényen túl. Ott mindig együtt lehetünk. Nem lesz több sírás, fájdalom, magány. Minden véget ér.

A konyhába siettem, és megetettem Suzy-t. Szegény állat, ma elveszíti a másik gazdáját is. De biztosan majd találnak neki megfelelő helyet. Nem marad egyedül. Luke megígérte, hogy benéz holnap, ő majd megtalálja. Leoltottam a villanyt mindenhol, s végigsimítva Josh képén kiléptem a házból. Becsuktam az ajtót magam mögött, nehogy a kutya kiszökjön utánam. Letettem a cipőm a lépcső tetején s még utoljára átengedtem magam a homok simogató érzésének. Ez hiányozni fog. Lesznek dolgok, amik hiányozni fognak. De korántsem annyira, mint Josh.

Hamarosan elértem a vizet, s a fodrozódó hullámok a talpam csiklandozták. Biztos, hogy ezt akarom. Biztos, hogy ezt kell tennem. Lassan elindultam befelé.

Grace, állj meg! Nem szabad ezt tenned.

A hang volt. Igyekeztem nem foglalkozni vele. A víz már a térdemig ért. Nem volt hideg, nem volt kellemetlen. S én megállíthatatlanul mentem egyre beljebb.

Grace, kérlek. Nem akarom, hogy ezt tedd.

A víz már a derekamig ért ekkor. A hang egyre próbált meggyőzni.

Gracie…

Suttogta, annyira közel hozzám, hogy olyan volt, mintha mögöttem állna. Lehet ez már a halál? Minél közelebb kerülök hozzá, annál erősebben hallom Josh hangját.

Grace, fordulj meg!

– Menj el! – kiáltottam. – Nem tudsz megállítani, akárki is vagy! Nekem Josh-sal kell lennem.

Grace, hisz én Josh vagyok.

– Az nem lehet… ő… meghalt.

Szinte a csontjaim is remegtek, a könnyek ismét előbuggyantak a szememből. Meg akartam fordulni, azt akartam, ha hátra nézek, ő álljon ott mögöttem. Reménykedni kezdtem. Ha mégsem halt meg? Ha… Nem, Grace. Figyelmezettem magam. Ragaszkodnod kell az elhatározásodhoz. Ne hagyd, hogy bárki megállítson. Mindez csak az elméd játéka, ha nem teszed meg ma, lehet holnap már nem lesz rá lehetőséged. Hangokat hallasz, szellemeket látsz… meg fogsz őrülni.

Nem hagyhatom, hogy ezt tedd. Sajnálom, de nem engedhetem.

– Nekem itt már nincs semmim, nincs senkim. Ami volt, elvették tőlem. Nincs értelme folytatni. Szeretlek Josh és veled akarok lenni.

Én is ezt szeretném Gracie.

A hang olyan őszintén csengett. Nem lehetett másé. Josh hangja volt.

Én is szeretném, ha mindent feladhatnál és követhetnél ide, de nem lehet Grace. Neked másra is gondolnod kell már. Nem engedhetem, hogy megöld őt.

– Mi? Kiről beszélsz? – kérdeztem összezavarodva. Kivel is beszélgetek egyáltalán?

Kérlek Grace, fordulj meg és kövess…

Mély levegőt vettem. Vajon mit fogok látni, ha azt teszem, amire kér? Vajon ez igaz? És kiről zagyvál ez itt össze? Ennyire elment volna az eszem?

Miközben kifújtam az imént belélegzett levegőt, lassan megfordultam. A szemem csukva volt.

Nyisd ki a szemed Grace!

Követtem az utasítását, s lassan felnéztem. A vér meghűlt az ereimben, miközben az ismerős arcot szemléltem. Az ő arca volt, a kedves vonásai, a gyönyörű szeme, a csibészes mosoly az arcán.

– Ez hogy lehetséges? – kérdeztem, s a könnyeim záporozni kezdtek a szememből.

Én sem tudom, Grace. Nem tudom, mi történik. De nem hagyhatom, hogy meghaljatok.

– Meghaljunk? Mi ez a többes szám?

Te és a… baba.

– Oh, Istenem, Josh! – zokogtam fel. – Én nem vagyok terhes. Nem is lehetnék, hisz te három hónapja meghaltál…

Tudom Grace, nem lehetséges, de mégis az. Kisbabánk lesz. Gyere ki a vízből és bebizonyítom, hogy nem hazudok!

Ez képtelenség. Kisbaba… azt észre kellett volna vennem. Egy nő csak megérzi az ilyet. De aztán eszembe jutott, hogy a baleset óta kimaradt… a sok rosszullét, a gyomorrontások…

Kérlek, gyere haza! Ha nincs igazam, visszajöhetsz, és nem próbállak többé megállítani. Ígérem.

Mint akit leforráztak, úgy álltam ott. Honnét tudjam, hogy mindez valóság? Próbáltam megérinteni a kezét, de nem tudtam.

Sajnálom, csak láthatsz. Megérinteni nem tudsz.

– Akkor mi vagy te? Szellem?

Nem Grace. Angyal vagyok. Menjünk be és elmesélek mindent.

Ez már túllépte az ép ész határait. Lehetetlen, hogy itt állok az óceánban, próbálom magam kinyírni és megjelenik a férjem szelleme, bocsánat egy angyal és közli, hogy gyerekem lesz. Képtelenség.

Pár percig csak álltam és bámultam rá. Bíznom kell benne. Josh nem hazudhat nekem. Lassan felemeltem a lábam és követtem őt. A vizes ruha a testemre tapadt s a langyos szellőtől megborzongtam. Ahogy beléptünk a házba Suzy hangos csaholással üdvözölte ŐT… a kutya felismerte?

– Ez meg hogy lehet? –kérdeztem és Suzy-ra mutattam.

A kutyák sok dolgot megéreznek és látnak, amire az emberi szem képtelen. Régóta tudja, hogy itt vagyok.

Ez igaz lehet. Gondoltam. Már egy ideje furcsán viselkedik.

– Ha végig itt voltál, miért nem léptél velem kapcsolatba? Miért a hülye kutyának kellett róla tudni, hogy itt vagy?

Én próbáltam Grace, de nem ment. Suzy érezte, hogy itt vagyok, az akaratomon kívül. De te csak hallottál…

– De, hogy… miért?– nyökögtem.

Az emberek nem láthatnak minket. Tilos felfedni magunkat.

– Akkor most ez kivétel? Vagy, hogy lehetséges?

Nem tudom. Nem tudom, hogy sikerült, de meg kellett mentenem téged. Újra.

– Tehát akkor igaz… a baleset után te mentettél meg. Nem csak álmodtam.

Akkor sem lett volna szabad. Azzal kezdődött minden.

– Sajnálom Josh, de ezt nem értem.

Vegyél fel száraz ruhát és elmesélek mindent, amit tudok.

Megtettem, amire kért s pár perc múlva mindketten a kanapén ültünk és ő belekezdett a történetébe.

Azon a napon mindenkinek, aki a repülőn utazott meg kellett volna halnia. Ez volt megírva. De egyszerűen nem engedhettem, hogy meghalj. Valahogy, máig sem tudom hogyan, de visszajöttem és kimentettelek. Ezzel egy sereg dolog megváltozott. Te életben maradtál. Emlékszel az esküvő utáni éjszakára? Neki is meg kellett volna halnia – ezzel a kezét a hasamra tette, nem éreztem az érintését, de láttam a szemén, hogy könnyes. – Nem számított milyen büntetést kapok, milyen következményei lesznek rám nézve, nem engedhettem, hogy a kisbabánk is odavesszen. Próbáltam tudatni veled, de nem sikerült. Nem vagyok hozzá elég erős, még én is csak tanulom, hogy mennek ideát a dolgok. Azt tudom csak, hogy melletted kell lennem. Vigyáznom kell rád és nem szabad engednem, hogy bajod essen.

Ebből egy szót sem értettem. Josh megmentett. 3 hónapon belül másodszor, hogy a kisbabánk is megmeneküljön. Ez már sok volt nekem. Éreztem, hogy elsötétül minden, s elvesztem az eszméletem.

A nap sugarai megcirógatták az arcomat. A fejem hasogatott, miközben kinyitottam a szemem. Mi történt? Aztán hirtelen bevillant minden.

– Josh? – kiáltottam, s hirtelen felültem a kanapén. Kicsit még szédültem. – Josh, merre vagy? – válasz azonban nem érkezett.

Álmodtam volna az egészet? Ám ekkor az asztalon megpillantottam valamit, ami nem lehetett volna ott. Az esküvői képünkön ott volt a karikagyűrűm. Emlékeztem, hogy tegnap Hope-ban elástam Josh sírjánál. Csakis egy módon kerülhetett ide vissza… a tegnapi nem álom volt.