Valaki vadul zörgette az ajtót, ahogy felriadtam. Nem akartam odamenni és kinyitni. Nem is volt rá szükség, mert hallottam, ahogy reccsen a zár és valaki beront, mint egy felbőszült bika és a nevem kiabálja. Legnagyobb megdöbbenésemre, Mark állított be.

– Grace Parker, te eszement tyúk! – üvöltötte, és nem értettem mit vétettem ellene.

– Isten hozott – dünnyögtem, és magara húztam a takarót s a fal felé fordultam.

– Hogy mered ezt tenni? – kiabálta. – Két hete nem emeled fel a rohadt telefont! Anyáékat már a frász kerülgette! Naponta ötször telefonáltak, de semmi! Azt sem közölted, hogy átköltöztél ide. Elmentem a régi lakásodba és az új lakó mondta, hogy átirányítattad a hívásaidat ide.

– Igen, majdnem három hete – ültem fel és beletúrtam kócos hajamba. Elfogott a szédülés s visszadőltem a párnára. – Minek csinálsz ebből ilyen nagy ügyet?

– Minek? Na vajon minek! Mikor lett belőled ez a szörnyű, önző kislány? Mert az én húgom nem ilyen volt.

– Talán mikor elveszítettem mindent.

– Ostoba, Grace! Nem veszítettél el mindent! Ott van a családod, egy sereg ember, akik szeretnek és aggódnak érted. Nem teheted ezt velük! Nem dobhatsz el mindenkit magadtól. Nem bújhatsz el előlük hírt sem adva magadról… nem gondoltad, hogy halálra aggódják magukat miattad?

Pár pillanatra elgondolkoztam. Igen, valóban Márknak igaza volt. Nem gondoltam rájuk. Senkire csak magamra. És nem is érdekelt, nem számított más. Aludni akartam, Josh-sal lenni.

– Kelj fel, zuhanyozz le és öltözz fel, addig csinálok neked reggelit! – parancsolt rám.

– Nem kelek. Hagyjál! Aludni akarok! – nem értettem, minek jön ide és mit parancsolgat nekem itt a saját házamban. Elmehet a pokolba!

– De felkelsz! – azzal lerántotta rólam a takarót, kirángatott az ágyból és bevitt a zuhany alá.

Megengedte a hideg vizet és hagyta, hogy rám folyjon. Kellemetlen érzés volt. Libabőrös lettem, de kezdtem magamhoz térni.

– Azt hiszem, innen már egyedül is megy – mondta, azzal ott hagyott és becsapta maga mögött az ajtót.

Legszívesebben üvöltöttem volna, hogy mit képzel, hogy meri ezt, de úgy láttam jobb, ha ezt a harcot feladom és engedelmeskedek neki. Levetettem a vizes pólót s megengedtem a meleget és lezuhanyoztam, hajat is mostam, majd megszárítottam. Ahogy felemeltem a fejem és szembesültem a tükörképemmel, megdöbbentem. A szemem alatt karikák voltak, pedig mást sem csináltam újabban csak aludtam. Az arcom lefogyva, mindenem csont és bőr volt.

A fürdőből a szekrényhez léptem és felvettem egy fekete szoknyát egy fekete inggel, s a konyhába indultam. Fantasztikus illatok terjengtek, összefutott a nyál a számban. Mikor is ettem utoljára? Nem emlékeztem már. A bátyám gyakorlott mozdulattal felverte a tojást és beleöntötte a serpenyőbe, ahol már ott sercegett a húsos szalonna. Az asztalon kávé gőzölgött, aminek az illata annyira nem vonzott. A hűtőhöz léptem, öntöttem egy pohár hideg tejet, amit azon nyomban felhúztam. Finom volt. Öntöttem egy újabb pohárral és leültem az asztalhoz. Pár pillanat múlva Mark elém tette az illatozó tojást és friss pirítóst, s mohón habzsolni kezdtem.

– Mikor ettél utoljára? – kérdezte elképedve, ahogy a jó adag ételt pár pillanat alatt betermeltem.

– Nem tudom – feleltem teli szájjal, s egy újabb pirítósért nyúltam.

– Miért teszed ezt magaddal, hugi? – a hangja szomorú volt s önkéntelenül is megsajnáltam.

– Nem akarok élni nélküle, Mark. Nekem ő volt a levegő, a nap, minden, ami számított. Ő volt az összes álmom. Semmi sem maradt nekem.

– De igen, Grace! Ott a munkád, az írás, amiben most a csúcson vagy. Imádják a könyveid! És fiatal vagy, még az egész élet előtted áll.

– Szóval lépjek túl rajta és kész? – meredtem rá elképedve.

– Nem kell rajta túllépned – mondta kicsit gúnyosan. – de el kell őt engedned, mert már nincs. Esélyt kell adnod magadnak a folytatásra.

– Nem hiszem el, hogy ezeket tőled hallom! – feleltem csalódottan.

– Nem te vagy az egyetlen, aki keresztülmegy ezen, Grace. Ez a tragédia több mint száz ember életét tette tönkre. De fel kell állnod, folytatnod az életed, ahogy mások is teszik. Josh veled marad a szívedben. Ő is ezt akarná. Élj!

– Nem. Nélküle nincs értelme.

– Olyan makacs vagy! Rendben – sóhajtotta. – Készülj, elmegyünk valahova…

Ne menj, Grace…

– Tessék, mit mondtál? – kérdeztem Markot.

– Hm? – nézett rám csodálkozva. – Semmit.

– Biztos? Mintha hallottam volna valamit…

– Annyit mondtam néhány perce, hogy készülj, elmegyünk valahova – felelete mialatt megcsóválta a fejét rosszallóan és biztos voltam benne, hogy reménytelennek tart.

Körülnéztem, de nem láttam senkit. Képzelődtem csak. Megráztam a fejem és bezártam az ajtót. Tényleg reménytelen vagyok.

Fogalmam sem volt, merre tartunk, mikor Mark leparkolt egy felhőkarcoló előtt. Orvosi rendelők működtek benne. Egyszer jártam már itt, mikor Josh az epertől hatalmas vörös kiütéseket kapott néhány éve, s ide jöttünk bőrgyógyászhoz. Ismét egy emlék… ismét róla… mindenről ő jut eszembe… hát lehet így továbbélni nélküle? Kizárt.

– Szállj ki, megérkeztünk – parancsolt rám Mark és fogalmam sem volt, mi keresnivalónk itt. Agyturkászhoz hoz? Úristen! Anyáék is ezzel riogattak még odahaza… akkor megölöm, ha odamegyünk! Nekem semmi szükségem ilyenre… nekem Josh kell. A lehetséges menekülési útvonalakat fürkésztem, mialatt megragadta a kezem és maga után vonszolt.

– Ne rángass már! – húztam el sértődötten a karom és lehajtott fejjel követtem.

Úgy volt, ahogy emlékeztem. Mindenféle rendelők egymás mellett. Beléptünk a liftbe és megnyomta a 4. emelet gombját. Ahogy a lift elindult megemelkedett a gyomrom és majdnem elhánytam magam… túl sokat reggeliztem. Hetek óta nem ettem összesen ennyit.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva

– Aha – suttogtam és igyekeztem visszafojtani a hányingert.

– Fehér vagy, mint a fal. Ahhoz képest, hogy Los Angelesben élsz az óceán parton, olyan vagy, mint egy hulla!

Nemcsak olyan vagyok – gondoltam – hanem az is vagyok. Halott. Mióta ő elment, nem vagyok több egy zombinál.

4-es számú terápiás csoport- Hawaii, 2008

Elolvastam a feliratot az ajtón, ami előtt megálltunk. A hideg futott végig a hátamon. Mennyire fogom ezért utálni Markot! Képes velem ezt tenni! A szemeim villámokat szórtak.

– Ide most bemegyünk – fordult felém és láttam, hogy egy percig hezitál, de aztán folytatta. – Tudom, hogy utálni fogsz ezért Grace, de a javadat akarom és azt, hogy visszatérj az életbe.

– Ezért agyturkászhoz hozol? – meredtem rá. – Nem az agyamnak van baja. Jobb lenne, ha egy szívsebészhez vinnél inkább, aki újat tudna adni ehelyett a kőtömb helyett itt a mellkasomban.

– Nem agyturkászhoz, hugi – korrigált. – Ez egy csoport, amit a baleset után hoztak létre és azóta is hetente működik. Lehetőséget ad a családoknak, akik elveszítettek valakit, hogy találkozzanak és beszélgessenek egymással, vigaszt nyújtsanak a másiknak. Szerintem neked is erre van szükséged. Beszélned kell arról, ami veled történt, el kell mondanod, amit átéltél. Hiszek benne, hogy ez segíteni fog.

Én viszont nem hittem. Minek beszéljek róla? Minek éljem át azokat a szörnyű perceket újra? Minek lássam, mennyi embert nyomorított meg ez az értelmetlen baleset? Minek? Mark elindult befelé. Mélyet sóhajtottam és követtem.

Ne menj be oda, Gracie…

Suttogta ismét egy hang. Körbenéztem, de nem láttam senkit. Lehet, hogy megőrülök? Lehet, Marknak igaza van, hogy dili dokihoz hozott…

Odabent egy barátságos légkörű teremben találtam magam. A falon fényképek, melyek ragyogóarcú gyerekeket ábrázoltak. A székek körben voltak elhelyezve, s mindenhonnan kíváncsiskodó pillantások szegeződtek rám. Egy férfi felállt és kezet fogott Markkal, majd hozzám fordult.

– Isten hozta, Grace! Már nagyon vártuk Önt – kezdte és nem értettem miről beszél.

– Vártak? – meredtem rá.

– Igen. Mark már rengeteget mesélt Önről és a tragédiájáról. Akik itt összejövünk hetente egyszer, mind hasonlón mentünk át és ez a csoport azért jött létre, hogy megoszthassák az emberek a fájdalmukat egymással. Talán kétkedve hallgatja most mindezt, de ha úgy dönt, csatlakozik, hozzánk vagy legalább végighallgat egy foglalkozást, akkor megértheti miről is beszélek.

– Kérem Grace, üljön ide mellém – szólalt meg egy ősz hajú hölgy.

Nem válaszoltam, annyira le voltam taglózva, hogy hang se jött ki a torkomon. Leereszkedtem óvatosan a székre, lehajtottam a fejem s próbáltam elkerülni a pillantásokat.

Állj fel és sétálj ki innét…

Ismét a hang. A mellettem ülő nőre néztem, de tudtam, hogy nem származhat tőle, mert amit hallottam, az egy férfi hangja volt. Egy hang, amelyet nagyon is jól ismertem… de ez lehetetlen volt. Meg fogok őrülni?

– A nevem Tom Robins és én vagyok a csoport terapeutája – mutatkozott be az előbbi férfi. – Szeretném nektek bemutatni csoportunk új tagját Grace Parkert. Grace az egyetlen túlélője a repülőgép katasztrófának, ahol a szeretteitek eltűntek.

Ijedten néztem Markra, mert csak most kezdtem felfogni, hol is vagyok és miért is vagyok itt. Az egyetlen túlélő. Mark elhozott ide, oroszlánok elé vetett, ahol mindenki azt gondolja, hogy miért pont ennek a nőnek kellett túlélnie a katasztrófát, miért nem az én fiam, az én férjem menekült meg? Ezek az emberek mind gyűlölnek engem, aki megmenekült… ezen túl azt várják tőlem, hogy magyarázattal szolgáljak nekik, emlékeket idézzek fel a szeretteikről, de nekem nincsenek ilyen emlékeim.

– Nos Grace, a foglalkozások menete a következő, aki úgy érzi, hogy van valami, amit meg szeretne osztani a többiekkel, az elmondja, mi végighallgatjuk és utána hozzászólhat, aki akar. De semmi sem muszáj. Az is elég, ha csak ülsz itt és hallgatsz – helyeslően bólintottam, de nem szólaltam meg.

– Ki szeretné ma kezdeni? – kérdezte Tom, s a mellettem ülő hölgy rögtön felemelte a kezét.

– A nevem Rose – mutatkozott be nekem. – és elveszítettem a fiam és az egész családját ebben a tragédiában. Néhány éve halt meg a férjem és azt hittem ennél nagyobb tragédia nem történhet már velem, de egy anyának nem lehet nagyobb fájdalma annál, hogy túléli a gyermekét. – megrökönyödtem, hogy képes erről ilyen nyíltan beszélni, hogy képes egyetlen könnycsepp nélkül feltárni a lelkét. – A baleset utáni hetekben csak sírtam, nem bírtam se enni, se aludni, sem létezni. Folyton csak az járt az eszemben, hogy miért? Hogy vehette el tőlem Isten azt a sok jó embert, a kis unokáimat, akik még alig kezdtek el élni? Tudom, hogy még csak két hónap telt el a baleset óta, de tegnap váratlan öröm ért, amiről nem hittem volna, hogy még részem lesz benne. Felhívott a lányom Kate, akinek már van 3 felnőtt gyermeke, hogy valami csoda folytán ismét gyermeket vár. Rengeteget gondolkodtam ezen az éjjel. Isten kegyelme tényleg kifürkészhetetlen. Valaki meghal és küld helyette egy új életet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez az új kisbaba kárpótol a veszteségemért, de valamit enyhít a fájdalmamon. Ezt akartam veletek megosztani.

– Ezek fantasztikus hírek, Rose! – nevetett Tom és láttam, hogy minden szemből őszintén árad a szeretet és az öröm. Megtapsolták Rose-t.

– Az én nevem Peter és én a feleségemet veszítettem el. Gina egy nappal előbb repült Hawaii-ra, mivel nekem volt egy tárgyalásom még aznap így a következő géppel repültem volna utána. Nem tudom felfogni, ami történt – sírta el magát. – Olyan tökéletes életünk volt, a kislányunk Lilly még csak 4 éves és nem tudja hova tűnt a mama. Nem tudom, hogy magyarázzam el neki…

– Én azt mondtam a kisfiamnak – vágott közbe egy nő. – hogy apuci a Jóistennel van és angyalka lett s most onnan néz le ránk.

– És most jobban érzi magát a kisfia, Ellen? – kérdezte Peter.

– Igen, mert tudja, hogy az apja valahol létezik és vigyáz rá. Hallja, ha beszél hozzá, csak válaszolni nem tud.

– Tudom, hogy nagy kérés Grace, de kérem, mesélje el nekünk, mire emlékszik.

– Sajnálom, de nem emlékszem szinte semmire – próbáltam kibújni a válaszadás alól.

– Akkor csak részleteket… hónapok óta várjuk, hogy találkozzunk magával… hátha…

– Sajnálom, de csalódást fog okozni, amit mondok. – nem emeltem fel a fejem, továbbra is a padlóra szegeztem a pillantásom. – Nem tudok arról mesélni, hogy láttam a szeretteiket, hogy beszéltem velük, nem tudom arról sem biztosítani önöket, hogy nem szenvedtek, minden egy pillanat alatt zajlott le. Sajnálom.

– Azt hiszem, mindenki nevében beszélek, ha arra kérem, mégis tárja fel előttünk az emlékeit.

Egy röpke pillanatra felemeltem a fejem, s a teremben ülő 30-40 ember mind várakozásteljesen nézett rám. Mélyet sóhajtottam és belefogtam…

Nem kell megtenned, kicsim…

Josh hangja ismét figyelmeztetett. Igyekeztem nem venni róla tudomást.

– Josh és én az indulás előtti napon tartottuk az esküvőnket. Minden annyira tökéletes volt… másnap reggel kapkodva készültünk és majdnem sikerült lekésnünk a gépet. Az utolsó pillanatban érkeztünk. Annyiszor kívántam azóta, hogy bárcsak késtük volna le, bár sose ültünk volna fel arra az átkozott gépre. – láttam a szánakozást s ezért újra lehorgasztottam a fejem. – Ahogy felszálltunk, elaludtam, mert nem igazán kedvelem a gépeket. – próbáltam előcsalogatni az emlékeket, amiket jó mélyre elraktároztam az agyam egy elfeledett zugába, s ahogy visszagondoltam arra a napra, elemi erővel törtek rám. – Valami fejbe vágott mikor kinyitottam a szemem. Egy táska volt az, a tárolóból esett rám. Ahogy körbepillantottam pánik fogott el, mikor megláttam a rémült arcokat és éreztem a gép rángatózását. Josh mellettem ült, fogta a kezem és azt súgta, hogy szeret. Ekkor valami ismét lezúdult egyenesen a fejemre s azután nem emlékszem semmire. Azt hittem, csak rossz álom az egész, de nem bírtam magamhoz térni.

– S aztán? Emlékszik még valamire? – kérdezte Peter izgatottan.

– Víz volt mindenhol. Nem kaptam levegőt. Az örvény elkapott s magával sodort egyre mélyebbre. Éreztem, ahogy egyre gyengébben ver a szívem, s ahogy valami láthatatlan erő magához hív. Nyugalmat és békét éreztem. Aztán egyszer csak megjelent egy kéz, megragadott és a felszínre húzott. Josh volt az – itt elhallgattam s nem tudtam folytassam-e, nem gondolják-e hogy teljesen elment az eszem.

– Josh? Mármint a férje? – kérdezte Rose.

– Igen. Esküdni mernék rá. Erre az egyetlen dologra emlékszem igazán. Josh kimentett, felhúzott valamire, aztán eltűnt. Nem tudom mindez valóság volt-e vagy csak az elmém játéka, de valóságnak tűnt.

– Mit mondott a parti őrség? Lehetséges?

– Azt mondták, vagyis a jelentések szerint, Josh testét nagyon messze találták meg attól a helytől, ahol rám bukkantak. Tehát szerintük ezt csak álmodhattam. Valószínűleg magamtól mászhattam fel arra a szárnydarabra vagy akár mi is volt az, Josh akkor már rég halott volt.

– És nem láttál senkit a vízben? Nem voltak ott mások?

– Nem, nem volt ott senki rajtam kívül. Nem tudják elképzelni, hogy azóta hányszor kívántam, hogy bár ne én éltem volna túl, bár maradt volna meg egy gyermek vagy egy édesanyja, édesapa, akit várnak otthon, de már sosem térhet haza. Nem értem Isten miért pont engem mentett meg, hisz számomra ez nem élet már. Josh nélkül semmi sem a régi. Bár én is haltam volna meg!

Azzal felugrottam a székről és kiviharoztam a teremből, mialatt a zokogás rázta a testem.

Mark már csak otthon ért utol, mivel még az épület előtt taxiba pattantam és haza vitettem magam. Lerogytam a fotelba és szabad utat engedtem a mardosó könnyeknek. Miért kellett túlélnem ezt a szörnyű balesetet? Miért nem menekült meg inkább valaki más, akinek lenne értelme folytatni? Bárcsak meghalhatnék…

– Sajnálom hugi – zökkentett ki sötét gondolataimból Mark lihegő hangja. Ahogy a szemébe néztem láttam, hogy együtt érez velem és bánja, amit tett. Tudtam, hogy nem volt szándékos, hogy ő csak jót akart…

– Ennyi nyomorult ember… ennyi elveszett élet… zokogtam – Isten biztos nem létezik… ha létezne, nem engedné ezt…

Azzal a bátyám szorosan átölelt és ringatott, mint egy kisbabát. Már szinte besötétedett, mikor elment. Megígérte, hogy időt ad nekem.

A nap lemenőben volt, sugarai befestették a morajló vizet. Békésnek tűnt az óceán. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy óriási temető, mely annyi életet vett már el. Ugyanaz a víz, mely elvette tőlem az én Joshomat… ha vele akarnék lenni csupán annyit kéne tennem, hogy besétálok és megyek, amíg lehet. Nem is éreznék semmit. Nem fájna. És vele lehetnék. Talán az a hang is…. A képzeletem hangja, azért szólt hozzám, mert Josh hív és azt akarja vele legyek. Minden könnyebb lenne…

Besétáltam az ürességtől kongó lakásba, s hirtelen egy ismerős illat csapta meg az orromat. Lehetetlen volt. Behunytam a szemem és egyetlen szemtelen pillanatig élveztem a rám törő emlékek árját. Tisztán láttam az arcát, ahogy mosolyog, rám néz, indulás előtt átölel, megcsókol, és azt suttogja, szeret… keserűen nyitottam ki a szemem és figyelmeztettem magam, hogy ez már nem lesz így soha többé. Ismét a képzeletem játszik velem, a képzeletem mely oly csúnyán rászedett már párszor. De az illat ismét körülölelt. Gyengéden és mégis határozottan. Az ő illata volt. Joshé.