Reggel a felkelő nap sugarai megcirógatták az arcomat, s ásítva mozdítottam meg elcsigázott tagjaimat. A nappaliban voltam, elaludtam a fotelban előző este. Álmomban nem jött Josh. Egyedül voltam és megint féltem. Ahogy beleszippantottam a levegőbe, a kintről áradó friss reggeli tenger illata helyett ismét Josh illata lengett körül. Képtelenség. Josh ruháit és holmiját mind összecsomagolta Luke, és ide semmit sem hoztam magammal belőle. Nem érezhetem az ő illatát. Mégis olyan volt, mintha ott ülne mellettem. Először a hang, most az illatok… mi jöhet még? Azt hiszem, kezdek bedilizni. Ekkor hirtelen a semmiből megszólalt Sara Evans dala a Could not ask for more, amire az esküvőnkön táncoltunk, és ami mindkettőnk kedvence volt. Annyira megijedtem, hogy felugrottam a kanapéról. Hogy lehetséges ez? Emlékszem, hogy mióta itt lakom nem hallgattam zenét. Nem is tudom, hol lehet ez a CD? Kísérteties volt az egész. Biztos voltam benne, hogy az őrület határán állok. Mindez csakis azért történhet, mert Josh így akar üzenni nekem, hogy vár. Tennem kell valamit, hogy mielőbb vele lehessek…

Grace… eszedbe se jusson ilyen…

Ismét a hang. Az illat a levegőben. A dal a lejátszóban… Minden Joshra emlékeztet. Ezt sokáig nem lehet bírni…

A telefon csörgése zökkentett ki gondolataim tengeréből, s ahogy felvettem meghallottam Luke kedves hangját. Kicsit segített megnyugodni. Megígérte, hogy este átjön, hoz valami gyorskaját és beszélgetünk. Nem is bántam, hogy nem kell egyedül lennem a zavaros gondolataimmal és képzelgéseimmel.

Este fél 8-kor beparkolt a ház elé Luke autója. Láttam, ahogy kiszáll kezében két papírzacskóval. Fiatal volt, jóképű és kedves. A menyasszonya halála óta sajnálattal gondoltam rá, de hirtelen tiszteletet és pici irigységet kezdtem érezni, hisz látszólag túl volt rajta. Képes volt továbblépni. Ez nekem sose fog sikerülni.

– Jó estét, hölgyem! – lépett be mosolyogva az ajtón és egy röpke puszit nyomott az arcomra. Suzy ugatni kezdte.

– Szia – feleltem szégyenlősen és kócos hajamba túrtam, s elszégyelltem magam.

Luke olyan volt, mint aki egy magazinból lépett elő, élére vasalt nadrágjában és hibátlan ingjében. Én meg ott álltam egy fekete pólóban, rendezetlen hajjal, nyúzott arccal. Egyre csak lejjebb süllyedek…

– Hoztam egy kis pizzát meg egy adag spagettit, mert emlékszem mennyire szereted – letette a csomagot az asztalra a konyhában és kivette belőle a dobozt, amiben az étel volt. Megcsapott a fenséges illat és eszembe jutott, hogy reggel óta semmit sem ettem.

– Nagyon jó az illata!

Közben mintha otthon lenne, előpakolt két tányért, evőeszközt és valahonnan egy üveg vörös bort is elővarázsolt. Leültünk az asztalhoz és enni kezdtünk. A pizza isteni volt! Ahogy beleharaptam, a nyúlós forró sajt rátapadt a számra, mire Luke nevetve nyújtott oda egy szalvétát. Ilyennek képzeltem a házasságom Josh-sal, ilyen estéket álmodtam meg magunknak. De ő nem Josh, figyelmeztettem magamat.

– Milyen napod volt? – zökkentett ki gondolataimból Luke.

– Érdekes – vágtam rá elgondolkozva.

– Mesélj! – mosolygott.

– Mark reggel rám tört, mint egy felbőszült bika, kirángatott az ágyból és elvitt egy terápiás csoportba – láttam, ahogy Luke szemei egyre nagyobbra kerekednek. – Ezt a csoportot a baleset után hozták létre a családtagok számára. Elmesélik egymásnak a történetüket, megosztják az érzéseiket…

– Ajaj… sóhajtotta Luke – azt hiszem, ez nem neked való hely…

– Én is. El kellett mesélnem, hogy történt a baleset, át kellett élnem újra az egész szörnyűséget. Azt várták tőlem, majd elmesélem, hogyan haltak meg a szeretteik, de nem emlékszem semmire. Azt sem tudom, én hogyan vesztettem el a férjemet. A könnyek ellepték a szememet, s ahogy végigperegtek az arcomon, Josh illata ölelt körül.

– Te is érzed ezt az illatot? – néztem Luke-ra várakozón. Hátha ő is érzi és mégsem én őrültem meg.

– A pizza nagyszerű. A spagetti is, összefut az ember szájában a nyál.

– Mást nem érzel? – kérdeztem.

– Nem – felelte értetlenül, – Miért kellene?

– Nem – hajtottam le a fejem. Mégis csak én dilizek be. Az illat azonban továbbra is tisztán érezhető volt.

– Grace – fogta meg a kezem. – Jól vagy?

– Nem – suttogtam és kihúztam a kezem az övéből. A részéről ez persze csak egy baráti gesztus volt, de nekem túl intimnek tűnt. Soha nem lesz más férfi az életemben. Soha nem lesz új kapcsolatom. Josh kell csak. Minél előbb vele akarok lenni.

– Bár tudnék segíteni – sóhajtotta – közhely és most nem hiszed, de az idő minden sebet begyógyít. Időről időre kevésbé fog majd fájni.

– Nem hiszem– ingattam meg a fejem és nem voltam benne biztos, hogy akartam, hogy kevésbé fájjon. – Nem akarom elfelejteni őt!

– Ahhoz, hogy emlékezz rá, nem kell megőrizned a fájdalmat. Nekem is hiányzik Lisa minden nap, de már kevésbé fáj, hogy elment. Neki így a jobb. Isten kegyes volt hozzá, nem hagyta, hogy tovább szenvedjen.

– Isten nem kegyes! Isten sokkal inkább kegyetlen – a gyűlölet sütött a szememből miközben ezeket mondtam. – Ártatlan, fiatal embereket öl meg… mint Lisa meg Josh

– Nem hiszem, hogy Isten büntet. Nem irányíthat mindent. El kell fogadnunk, amit ad. És meg kell tanulnunk együtt élni vele. Nincs más választásunk.

– De van…

– A harag csak megmérgezi a lelket. Nem lesz tőle sem jobb, sem könnyebb.

– Tönkre tette az életemet. Örökre gyűlölni fogom!

Luke ismét a kezem után nyúlt, mikor hirtelen feldőlt a boros pohár. Nem tudom, hogy történhetett, hiszen egyikünk sem ért hozzá. Ijedten ugrott fel s a papírtörlővel törölgetni kezdte a bort az asztalról.

Higgyél neki, Gracie!

– Tessék, mit mondtál? – kérdeztem Luke-ot.

– Nem szóltam egy szót sem… törölgetett tovább.

Miután kikísértem Luke-ot, elindultam a tengerparton. Levettem a cipőm és mezítláb élveztem a meleg homokszemek finom simogatását a talpamon. A fodrozódó hullámok kiszaladtak a lábamig, majd vissza, egyenletes morajlást hallatva. Az égen csillagok fénylettek s a hold tükröződött a vízen. Minden tökéletes volt. Más ember mennyire élvezné, mennyire boldog lenne itt. De én képtelen voltam rá. Mindenre képtelen voltam és már nem láttam kiutat ebből a helyzetből. Végiggondoltam a mai nap eseményeit, a sok megtört, célt vesztett életet, árvákat, özvegyeket, gyermekeiket sirató anyákat. Én is egy voltam közülük. Isten valami kegyetlen okból engem nem hívott magához, talán én nem voltam méltó a kegyelmére. Engem visszaküldött ebbe a fénytelen, sötét világba szenvedni. Eleinte azt hittem, nincs választásom, de már tudom, hogy van. Dönthetek én is a sorsomról, nem kell magam egy önző és kegyetlen istenre bíznom, hogy kénye-kedve szerint szórakozhasson velem. Már tudtam, mit kell tennem. Josh is ezt akarja. Hív. Azt akarja, hogy vele legyek. Tudom, hogy a szüleim soha nem fogják ezt sem megérteni, sem megbocsátani nekem, de meg kell tennem magam miatt.

Másnap reggel korán felkeltem és autóba ültem s elindultam a szinte minden hétvégén megtett úton. Még ezt el akartam intézni, mielőtt a kezembe veszem a dolgok irányítását. Az autóban Josh illata is jelen volt. Az ismerős fák jó érzéssel töltöttek el, ahogy bekanyarodtam Hope városába. Hope vagyis Remény. Számomra is ezt jelentette ez a kis város valaha. De már nem. Nekem megszűnt ez a szó létezni. Nekem a remény már egészen mást jelentett. Abban reménykedtem, hogy a fájdalom és a szomorúság végleg elmúlik. Teszek róla, hogy így legyen.

Leparkoltam, s remegő kézzel nyomtam le a régi vaskapu ódon kilincsét. Ahogy kinyitottam hangos nyekergéssel jelezte, hogy valaki belépett a temetőbe. Mélyet sóhajtottam, s próbáltam megnyugtatni zakatoló szívemet. Ezt még meg kell tennem. Ennyivel tartozom neki. Utoljára. A lábaim kissé imbolyogtak az egyeletlen talajon a sírok között. Nem álltam meg a nagyszüleimnél, ahogy mindig tettem, ha ide jöttem. Akkor nem volt még más, akihez jönnöm kellett…

Josh Parker szerető fiú és férj- állt az emléktáblán. Josh Parker, aki az életemet jelentette, aki a boldog jövő volt számomra, aki csupán három hónapja sincs, hogy elment, de olyan, mintha évezredek teltek volna el az óta az átkozott nap óta. Elvitt magával mindent, amit szerettem, amiben hittem, amiben reménykedtem. Elvitt mindent, ami én voltam.

– Itt vagyok Josh – mondtam remegő hangon. – Eljöttem hozzád, hogy elmondjam, nem kell már sokat várnod és újra együtt lehetünk. Ezúttal örökre. Tudom, hogy te is ezt szeretnéd, és mindenkinek így lesz jobb – ekkor a könnyek megállás nélkül kezdték szántani a fájdalom redőit meggyötört arcomon. Honnét van még mindig tartalék? De hamarosan ennek is vége – töröltem le őket s egy halvány reménysugár jelent meg előttem hónapok óta először. Ennek is vége lesz. Vége lesz a fájdalomnak, a szívem helyén tátongó űrnek, és vége lesz a többiek szenvedésének is. Nem kell többé anyáék miatt bűntudatot éreznem, majd elfogadják és belenyugszanak, hogy ennek így kellett történnie. Nincs más kiút.

– Ezt pedig – guggoltam le és lehúztam reszkető ujjamról a gyűrűt, amit Josh húzott rá. – Elhoztam neked. Itt kell nyugodnia a tied mellett. Nekünk már nem lesz szükségünk rá, ott örökre együtt lehetünk – azzal ástam egy apró mélyedést a földbe, nyomtam egy utolsó csókot a gyűrűre, majd eltemettem.

Grace, ezt be kell fejezned. Térj végre észhez.

A hang volt, az ő hangja. Már nem rémített meg. A fájdalom elvette az eszemet. Olyan dolgokat hallok és látok, amik nem lehetnek valóságosak. De ezek is véget érnek. Ma éjjel. Lezárul a történet.

– Szeretlek, Josh – súgtam. – Rövidesen találkozunk – azzal hátat fordítottam a sírnak és nem néztem többé vissza.

Még volt egy hely, amit utoljára látni szerettem volna. Végighajtottam az ismerős belvároson, ahol annyi közös emléket éltünk át Josh-sal. A rengeteg kisvárosi rendezvény, a történelmi emléknapok, a középiskolás bulik… de nélküle Hope is üres volt már nekem. Elvesztette a varázsát, megszűnt otthonnak lenni. Bekanyarodtam a farmra. Az utat szegélyező fák levelét színesre festette az ősz, a gabonát már rég learatták, a fű is sárgulni kezdett. A lovak a karámban voltak, gondtalanul legelésztek. A kocsit a feljárón hagytam, anyám virágágyása mellett, melyből már csak néhány kókadt őszirózsa kandikált ki. Elmúlás. Az ősz a halál fuvallata a természet számára. Milyen érdekes, hogy nekem is az lett. Leültem a fám alá, az ismerős helyre, ahova minden bánatomban menekültem. Ha máshogy alakulnak a dolgok, ha akkor reggel nem ülünk fel a repülőre… minden más lehetne. Josh még mindig élne. Most nem a halálon járnának a gondolataim, hanem valószínűleg a gyerekszoba tapétáját választanánk ki. Most mertem először az óta erre gondolni. Ha ő nem hal meg, élvezhetném a rajzfilmemmel járó hírnevet, csillogást. Biztos már valami újon dolgoznék lázasan, hisz ezelőtt tele voltam ötletekkel. Ha…

– Grace? – hallottam meg apám hangját, aki félbeszakította gondolataim folyamát.

– Apa – néztem rá s ő gondolkozás nélkül elém térdelt és szorosan magához ölelt.

– Hogy kerülsz te ide, kislányom? – kérdezte, mikor végre elengedett.

– A temetőben voltam – válaszoltam, mintha ez mindennapos eset lenne.

– Olyan nyúzott vagy, kicsim. – láttam a kétségbeesést az arcán, s hogy mennyire bántotta, hogy így lát. Nem érdemli ezt. Sem ő, sem anya. Nem érdemlik meg, hogy így lássanak. Ezért is nem jöttem eddig haza. Talán most is hiba volt.

– Pedig már jobban vagyok – hazudtam, de persze neki sosem lehetett, ő átlátott rajtam

– Anyáddal már találkoztál? Annyira fog örülni neked! – állt fel és húzott maga után

– Várj apa! - torpantam meg. – Sajnálom, de erre még nem állok készen.

– De…

– Ne, kérlek – fojtottam bele a szót. – Én most elmegyek. Mondd neki, hogy beszéltünk és minden rendben, jobban vagyok, de még idő kell.

– Nem fogja megérteni… annyira aggódik érted!

– Miattatok teszem ezt, hogy benneteket megkíméljelek a fájdalomtól. Hagynotok kell, hogy ezt én rendezzem el. Hagynotok kell, hogy járjam a saját utamat.

– Rendben, Grace. Nem értek egyet veled, de tiszteletben tartom a döntésed. Csak ígérd meg, hogy hamarosan beszélünk újra.

– Ígérem apa – hazudtam, mert tudtam, hogy máshogy nem enged el. – Szeretlek.

Gyors puszit nyomtam az arcára, majd a kocsimhoz rohantam könnyeimet nyelve. Most láttam őt utoljára.

Hazafelé az autóban csak úgy záporoztak szememből a könnyek, de szilárdan hittem a meggyőződésemben. Ismét éreztem Josh illatát s valami fura érzés fogott el, mintha nem egyedül lennék a kocsiban. Hátrafordultam, de nem volt ott senki. S akkor, ahogy újra a visszapillantóba néztem, hirtelen mintha Josh-t láttam volna. Lehetetlen! Visszanéztem, de ezúttal nem volt ott senki. Egyértelmű, hogy napról-napra egyre inkább elmegy az eszem. Sürgősen cselekednem kell. Még ma. Míg lehet.