6. fejezet

Sötétség

Elveszve, magányosan bolyongok az éjszakában,

Nincs ott senki.

Senki sem nyújtja felém a kezét.

Lassan elsüllyedek.

Mélyebbre.

Mélyebbre.

Lejjebb.

Lejjebb.

Félek…

Sötét volt és nyirkos volt a levegő. Rohantam a fák között, néha meg-megbotlottam a kiálló gyökerekben, de futottam tovább. Menekültem. Éreztem, hogy van ott valaki más is a fák mögött, de nem láttam, ki az. A lelógó ágak beletéptek a húsomba, mikor valami hideg borította el a testem. Víz vett körül. Mély víz. Süllyedni kezdtem, kiabáltam, míg el nem lepett s egyre mélyebbre és mélyebbre sodort az ár. Féltem. Egyedül voltam. Nem volt senki, aki kimenthetett volna. Lassan lecsukódott a szemem és át akartam adni magam a halál megnyugtató békéjének, ami lassan kezdett rajtam szétáradni, mikor egy erős kéz megragadott és kirántott a víz fogságából. Ahogy kinyitottam a szemem az ismerős zöld szempár nézett velem szembe. Nem láttam ezt a kedves pillantást lassan két hónapja. Egészen pontosan a tragédia óta. Nem gondolkoztam csak átöleltem olyan szorosan, ahogy csak bírtam. Ő is magához húzott, s ismét biztonságban voltam. Josh velem volt és visszatért az életembe. Nem voltam többé egyedül. Nem kellett többé félnem.

Az idő homokszemcséi lassan, nehézkesen gurultak át a homokórán, s minden szem hatalmas koppanással jelezte az ürességet. Mintha az idő nem akarna múlni. Mintha soha nem lenne vége egy napnak. Csigalassúsággal vándoroltak az óra mutatói, mialatt a falat bámultam. Már felkelt a nap, sugarai átszűrődtek a sötétítőfüggöny résein s jelezték, hogy ma is gyönyörű idő lesz. Ahogy meggyötört arcomhoz ért egy sugár, a fejemre húztam a takarót. Nem akartam felébredni. Nem akartam fent lenni. Nem érdekelt, hogy reggel van vagy este. Két hete csak létszükségleteim miatt bújtam ki az ágyból. Ittam egy pohár vizet, bekaptam pár falat kaját, amit Luke hozott minden második nap. Volt, hogy neki sem nyitottam ajtót. Ilyenkor letette a küszöbre a zacskót és lehajtott fejjel elment. Nem bírtam emberek közé menni, nem bírtam mások szemébe nézni. Nem akartam. Egyedül akartam lenni. Aludni akartam.

Köd volt. Ismét az elvarázsolt erdőben voltam. A hatalmas fák szinte az eget érték, a törzsük kopár volt, a koronájukon nem volt egyetlen levél sem. Hideg volt. Összehúztam magamon a kardigánom és elindultam a fény felé. Az égen nem voltak csillagok, csupán a hold halovány fénye világított. Féltem. Ahogy haladtam előre, a lábamat bokrok ágai ragadták meg, indák csaptak a bőrömbe, de én kitartóan mentem a fény felé. Nem féltem. Tudtam, hogy mi vár ott rám. Hirtelen a talaj a lábam alatt ingoványos lett, térdig süppedtem a mocsárban. Ez sem állíthatott meg. A következő lépéskor a derekamig ért már a sáros víz, s ahogy egy újabb lépéssel kísérleteztem, ellepett a mocsár.  A sáros víz beszivárgott a fülembe, eldugította azt, majd a szemembe, lassacskán a számba is. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem. Már csak pár perc. Mindjárt vége. Lejjebb és lejjebb kerültem, az érzékszerveim teljesen eltompultak már. Nem kaptam levegőt sem, mikor kinyúlt értem az ismerős kéz és minden erejét összeszedve a felszínre húzott. Kisimította a sárt az arcomból, a közeli forrás friss vizéhez vezetett és gyengéden lemosta rólam az iszapot.

– Szép vagy! – jelentette ki csengő hangján.

– Olyan jó, hogy itt vagy! Alig vártam, hogy újra lássalak! – öleltem át szorosan s beszívtam bőre ismerős illatát.

– Mondtam, hogy itt várlak, igaz? – nevetett. A mosoly apró redőket rajzolt jóképű arcára s fénnyel töltötte meg a szemeit.

– Annyira féltem, hogy eltűnsz – csimpaszkodtam belé.

– Hagynám, hogy bajod essen? Kis butám – puszilta meg az arcom s a pillantása a szívemig hatolt.

– Annyira rossz volt nélküled! Bár mindig itt lehetnék veled!

– Grace, hisz tudod, már elmondtam neked, hogy itt bármikor találkozhatunk. Ez a mi helyünk – mutatott körbe.

A hely maga volt a mennyország. Körülöttünk dús, smaragdzöld, füves rétek, rajtuk tarka virágok hada pompázott. Az égen ragyogott a nap, melynek sugarai kellemes melegséggel cirógatták meg a bőrünket. Béke és szeretet ölelt körül minket. Boldogságot éreztem, hogy vele lehetek ezen a helyen.

A nap a szemembe világított, ahogy fordultam egyet s ez felébresztett. Álmodtam. Vele voltam. Josh rám nevetett, átölelt, megcsókolt. Minden olyan volt, mint régen.

Hallottam, ahogy megcsörren a telefon. Nem keltem fel. Aludni akartam, csak aludni és vele lenni. Ismét elsüllyedtem. Mélyebbre és mélyebbre. Nem akartam többé a felszínre jönni.