Mikor legközelebb magamhoz tértem, egy jóképű arcot pillantottam meg. A látásom ezúttal tiszta volt, és a fejem sem hasogatott annyira. Az ismerős szempárban felismertem az én titkos szövetségesemet, az én őrangyalomat, Markot, a bátyámat.

– Jó reggelt – súgta és láttam, hogy könnyek futják el a szemét. Ajaj! Nagy galibát okozhattam, ha még őt is sikerült megríkatnom.

– Mi… történt? – kérdeztem erőtlenül. A beszéd nagyon nehezen ment.

– Nem emlékszel? – kérdezte és láttam, hogy hezitál.

– Beütöttem a fejem… nyögtem, és ahogy mozdulni próbáltam, ismét elsodort a fájdalom hulláma.

– Ne mozogj, Gracie – próbált csitítani. – Csúnya sérüléseid vannak. Agyrázkódás, eltört 3 bordád és nagy szerencséd volt, hogy nem okoztak komolyabb bajt.

– Ez minden? – kérdeztem meglepetten. Azt hittem elütött egy kamion, vagy egy úthenger szántott át rajtam és minden porcikám darabokra szaggatta.

– Nem – mosolyodott el halványon és hallottam a torkából felhangzó, megkönnyebbült sóhajt. – A kezed megsérült, és az egyik lábad is eltört. Valamint mindened csupa zúzódás. De élsz, és nekünk csak ez számít.

– Ő is ezt mondta – suttogtam.

– Ki? – nézett rám értetlenül a testvérem.

– Josh – feleltem, mintha ez egyértelmű volna. – Kimentett… megfulladtam, de ő kihúzott a vízből és feltett valamire. Ő most hol van? – s átható pillantásomat az övébe mélyesztettem. Igazat kell mondania, mert ő nem tud nekem hazudni. Átlátok rajta.

Ismét hezitált egy pillanatra és láttam, hogy szavakat keresgél, ami ugyancsak furcsa volt. A csontomban éreztem, hogy valami nagyon súlyos dolgot készül közölni velem. Valamit, amit lehet, hogy nem is akarok hallani. Valamit, ami mindent megváltoztat. Lélekben azt hiszem, én is próbáltam összeszedni magam és felkészülni arra, amit hallani fogok. A tudatalattim azonban már tisztában volt vele.

– Nem tudjuk, Gracie – sóhajtotta végül. – Te vagy az egyetlen, aki túlélte.

– Tessék? – kérdeztem elképedve és azt hiszem erre a valóságra nem voltam felkészülve.

– A gépetek lezuhant – kezdett bele a mondandójába és láttam a szemén, ahogy szenved, de ismertem a bátyámat és tudtam, hogy igazat fog mondani. Ő nem próbál meg kímélni engem, nem próbálja meg eltitkolni az igazságot előlem. Akármilyen kegyetlen is lesz, ő el fogja nekem mondani.  – Nem tudják, mi történt pontosan. Leszálláskor a gép az óceánba csapódott, de még a levegőben darabokra szakadt. Senki sem élte túl – itt egy pillanatra megállt. – Téged néhány órával a szerencsétlenség után találtak meg a gép egyik darabján, teljesen összetörve, kiszáradva. Valóságos csoda, hogy megmenekültél. Isten csodája.

– Mióta vagyok itt? – kérdeztem és még bizonyos részleteket mindig nem fogtam fel

– Hat napja. Tegnap pár percre magadhoz tértél, de aztán adtak neked fájdalomcsillapítókat meg nyugtatót és egy napot megint átaludtál.

– Josh… – suttogtam.

– Sajnos nem találták még meg – és ez az információ reménnyel töltött el. Akkor lehet, sőt biztos, valahol ő is életben van. – Eddig harminc testet emeltek ki a vízből, de még folytatják a kutatást. De élő emberre már nem számítanak, Gracie – húzott vissza a valóságba. Ám ez egy olyan valóság volt, amiről én nem akartam hallani. Nem. Az én férjem nem halt meg. Beszéltem vele, éreztem az érintését, tisztán hallottam a hangját. Nem. Josh él. Biztos voltam benne.

Az elkövetkező órákban sorra érkeztek a látogatók. Először az orvos vizsgált meg. Kedves ember volt, Paul Towsend-nek hívták, idősödő úr volt, aki már sok mindent tapasztalt és átélt. Pontosan tudta, hogy mire van most szükségem és a közreműködése felgyorsította a gyógyulásomat testileg. Mielőtt elment, ő is közölte, hogy valóságos csoda, hogy élek és hogy mindössze pár nap és hazamehetek, mivel életveszélyes sérülésem nem volt. Haza. Hol van az? Josh nélkül nem mehetek. Ha kiengednek, magam indulok el megkeresni őt. Nélküle én sehova sem megyek. Őt a szüleim követték. Anyám egész végig zokogott az örömtől, apám alig bírta csitítani. Mondták, hogy amint kiengednek, visszarepülünk az Államokba és hazavisznek Hope-ba. Egyetlen szótól azonban kővé dermedtem. Visszarepülünk. Ettől elkapott a pánik hulláma, magával sodort és betemetett. Én soha többé nem fogok repülőre ülni. Soha többé. Kizárt. De a víztől is viszolyogtam. Csapdában voltam egy szigeten, amit persze valahogy el kellett hagynom. Azonban nem akartam erre gondolni. Még nem. Majd ha eljön az ideje. Josh-sal ez is menni fog.

Egy hét múlva elhagyhattam a kórházat, apámék a légitársaságtól kaptak szobát az egyik part menti hotelben s itt szálltak meg Josh szülei is. Kínkeservesek voltak azok a napok. Várakozás. Naphosszat az ágyamban ültem, mivel eleinte a bordáim miatt nem bírtam felkelni, és imádkoztam. Istent kértem az összes hitemmel és reményemmel, hogy hozza őt vissza. Segítsen, hogy megtalálják. Adja őt vissza nekünk. Soha életemben semmi mást nem fogok tőle kérni, csak most az egyszer segítsen! Én tényleg hittem benne, hogy kinyújtja a kezét és magához ölel. Meghallgatja az imáimat és hamarosan egy hívást kapok, amelyben azt közlik, Josh megmenekült. Él. Ebben azonban senki más nem hitt rajtam kívül. Anya és apa miattam aggódtak, Mark pár napja haza utazott, mert indulnia kellett Indiába, ahol a National Geographic számára készít fotósorozatot. Josh szülei, Maggie és Donald pedig össze voltak törve, de elhitték, hogy Josh meghalt. Legbelül haragudtam mindannyiukra, hogy ennyire nincs hitük. Elfogadták, hogy ő nincs többé. De nekem ez nem ment. Én tudtam, hogy Josh él. Beszéltem vele… kimentett, majd az álom… Igaz, hogy akkor azt mondta, el kell mennie, de azt nem mondta, hogy örökre. Azt hittem, addig kell külön lennünk, míg őt is meg nem találják. Valahol él, és arra vár, hogy megmentsék. A szívem reménnyel volt teli. De aztán tizennégy nappal a baleset után minden semmivé foszlott.

Egyedül ültem a szobában, anyáék elmentek valahova, a repülőjegyeket intézni, hogy hazatérhessünk. A vizet kémleltem, amit a szoba ablakából tökéletesen lehettet látni. Milyen ironikus a sors! Most nekem a nászutamat kéne éppen befejezni, ehelyett begipszelt lábbal, összetört bordákkal és sebes arccal várom a híreket. Tudtam, hogy mindannyian bolondnak tartanak, amiért még mindig nem adtam fel, de nem érdekelt. Kellett ez a hit, hogy életben tudjak maradni. Sokszor kívántam azóta, hogy bárcsak akkor reggel lekéstük volna azt az átkozott gépet! Bárcsak ne kerültünk volna sorra időben a becsekkolásnál… bárcsak minden máshogy alakult volna! De Isten még rendbe hozhatja.

Maggie lépett be, az arcán ismeretlen kifejezés. Szemében könnycseppek csillogtak, a szája remegett. Nem akartam hallani, amit mondani készült. Éreztem legbelül, hogy valami történt. Valami szörnyűség. Azonban nem akartam vele szembe nézni. Nem. Nem. Josh él. Győzködtem magam és szándékosan elfordítottam a fejem és igyekeztem blokkolni a hallásomat. A pánik hulláma söpört keresztül rajtam. Ez nem történhet velem.

– Grace, – kezdte megtört hangon és leült velem szemben a fotelba. – Mondanom kell valamit…

– Ne – nyöszörögtem és nem bírtam irányítani az érzéseimet. Nem akartam hallani, amit hallanom kellett. Nem akartam szembe nézni azzal, amivel szembe kellett néznem.

– Megtalálták Josh testét – mondta ki végül. A hangja fájdalomtól megtört volt. Egy anya hangja, aki elveszítette a fiát. Egy anya hangja, akinek élnie kell tovább e hatalmas veszteség ellenére. Mintha egy kis megkönnyebbülés is bujkált volna benne, hogy nem kell többé kétségek között élnie, hogy eltemetheti a fiát. Lesz egy hely, ahova kimehet hozzá…

Nem bírtam megszólalni. A könnyeim megállíthatatlanul utat törtek maguknak. S velük együtt az összes bennem lakó élet is kifolyt belőlem. Pillanatok alatt olyan ürességet éreztem, hogy szinte kongtam tőle. Mintha egy fagyos kéz kitépte volna a szívemet a helyéről. A levegővétel is fájt. Hirtelen a remény, a szeretet, a hitem Istenben semmivé foszlott. Felfogni sem bírtam teljesen mit is jelent ez. Azonosították. Josh nem él. Josh halott. Üres szavak. Nem maradt nekem semmi. Éreztem, ahogy Maggie karjai átölelnek, miközben csitítani próbál. Ő engem, az anya, akinek a fia lett oda. S én mit veszítettem? Mindent. Mert ő volt nekem az élet, a levegő, a remény, a hit és a jövő. Nekem semmim sem maradt. Akkor és ott értelmetlenné vált minden. Akkor és ott én is meghaltam.

Ami a következő órákban történt, csak egy homályos ködfalon át láttam. Mindenki jött, részvétet kívánt, sírt és persze sajnált. Engem, a fiatal özvegyet, aki a nászútján veszítette el a férjét. Tragikus. Aztán Donald elment azonosítani a testet, mert kellett egy családtag is, aki elvégzi ezt a hálátlan feladatot, és ő ragaszkodott hozzá. Én pedig ahhoz, hogy vele tartsak. Látni akartam a saját szemeimmel, hogy elhihessem, tényleg igaz. Ő ment be elsőnek, s néhány perc múlva lehajtott fejjel tántorgott ki. Éreztem, hogy sokkolta, amit látott. Sokkolta, hogy a fiát, az egyetlen gyermekét úgy kellett látnia. Sírt, ahogy hozzám lépett.

– Sajnálom Grace, de ő az – szipogta s felém nyújtotta a kezét. Én egy lépést hátráltam.

– Bemegyek – mondtam fakó hangon s már indultam, mikor megragadott a karja.

– Nem – mondta szigorúan, mint egy apa a lányának. – Nem engedem.

– Hogy mi? – kérdeztem eltorzult arccal. Nem fog megállítani senki. – Látni akarom! Jogom van hozzá, ő a férjem!

– Nem, Grace. Az ott bent egy élettelen test, amin látszik, hogy elég sok megpróbáltatáson esett át ebben a tizennégy napban – egyenesen a szemembe nézett. – Az ott nem a mi Joshunk már, akit annyira szerettünk, aki annyira boldoggá tett bennünket. Nem engedhetlek oda, mert szeretlek, mert nem akarom, hogy így emlékezz rá. Legyen ő mindig az az életvidám, sármos, elbűvölő férfi, akinek ismertük. Ne zúzd szét magadban azt a képet! Ne így emlékezz rá! Kérlek!

Elgondolkoztam. Lehet, igaza van… végülis már mindegy. Én nem emlékezni akarok rá, hanem vissza akarom kapni őt. Ha ez lehetetlen, akkor már nem érdekel semmi. Nem válaszoltam neki, egyszerűen hátat fordítottam és indultam a váróterem felé. Bezártam a szívemet. Senki sem érhette el többé. Sem Josh családja, sem az enyém, sem a barátaim, sem pedig mások. Életben voltam, valami fura okból, de nem éltem. Léteztem ugyan, de üresen és céltalanul.

Másnap anyáék felültettek az első gépre, ami Los Angeles-be ment, és én nem tiltakoztam. Nem volt bennem többé sem rettegés, sem pánik. Nem volt mitől félnem. Velem annál rosszabb, ami történt, már soha nem történhet. Lezuhan a gép? Na és? A halál egyáltalán nem rossz dolog. Tapasztaltam, átéltem, és azóta sokszor kívántam, bárcsak én se éltem volna túl ezt! Bárcsak más menekült volna meg, akinek lett volna értelme folytatni az életét! Haragudtam Istenre, haragudtam, hogy ilyen tréfát űz velem. Haragudtam mindenkire.

A reptéren minden tele volt újságírókkal, akik természetesen kiderítették ki az egyetlen túlélő, és hatalmas sztorit kerekítettek belőle. A híres meseíró, aki tragikusan elveszítette az ugyancsak híres férjét egy nappal az esküvőjük után. Megrohamoztak, kérdésekkel bombáztak, de nem érdekelt. Apám védelmezőn ölelt át nagy kezeivel, s a biztonságiak segítségével sikerült eltűnnünk onnan pár percen belül.

Ahogy Hope-ba értünk, kimentem a fámhoz, lefeküdtem a fűbe, szabad utat engedtem a könnyeimnek. Nem próbáltam nem sírni. Nem próbáltam megállítani a rám törő fájdalom hullámait. Értelmetlen lett volna. Ami még bennem maradt, annak távoznia kell, hogy aztán teljesen kiürüljek. Már nincs értelme semminek. Soha többé.