1. fejezet

Holtomiglan, holtodiglan

Szeretettel meghívjunk Önt és kedves családját,

a 2008. június 13-án 17 órakor tartandó esküvői szertartásunkra,

és az azt követő ünnepi fogadásra.

Boldogságunkra szolgál, hogy részese lesz közös életünk első lépéseinek.

Szeretettel: Grace és Josh

Soha nem felejtem el azt a napot, június 13-a volt. Kislánykorom óta erről álmodoztam. Hófehér ruhában álltam a templom kapujában, szülővárosomban, a kaliforniai Hope városának apró kápolnája előtt. Ideges ujjaim görcsösen szorították édesapám Jack Smith kezét, aki bátorítóan, mint életem legtöbb fontos pillanatában, megpaskolta a kezem. Jóságos arcát és zöld pillantását rám szegezte és elmosolyodott. A szemei ilyenkor mindig ragyogtak. Ez nyugtatóan hatott rám. A nővérem Iris megigazította a hosszú fátylat, ami hullámos derékig érő természetesen szőke hajamat takarta, s arcon csókolt mielőtt ő és anyám a könnyeiket törölgetve eltűntek a kápolnában. A bátyám, az én imádott Markom pedig csattogtatta a fényképezőgépét. Ennek élt. A fotózás volt a mindene és hihetetlen büszke volt rá az egész család, amikor néhány hónappal ezelőtt megrendezhette az első profi kiállítását. Művész volt. Nem egyedüliként a családban.

Édesanyám, Rose Smith tanárnő volt, aki irodalomra tanította a helyi iskola kisdiákjait, s aki édesapámmal kötött házassága után lemondott bimbózó írói karrierjéről és Hope-ban telepedett le. Apa és már az ősei is farmerek voltak, s noha mindig is csábította egy jobb vagy helyesebben más élet reménye a nagy és fényes Los Angelesben, soha nem adta be a derekát a költözésre. Ahogy halványan emlékszem, anyám nem is erőltette a dolgot. Szerette az életét itt. Megvolt mindene, amire vágyott. Három egészséges és klassz kölyök, ahogy apám szokta mondani, a farm jó megélhetést biztosított mindannyiunk számára, ő pedig boldog volt apámmal. Kívánhatna ennél többet valaki? A mi otthonunkban mindig béke és szeretet uralkodott. Soha nem voltak kiabálások, veszekedések. A szüleim mindig békében és tiszteletben éltek egymással, s nekünk is ez volt a legfőbb példa. Emlékszem a karácsonyokra, amikor az egész család összeült és közösen énekeltünk, kibontottuk az ajándékokat és elkészítettük a vacsorát együtt. A hálaadások is hasonlóan teltek és ez volt az egyik kedvenc ünnepem. Később, mikor a testvéreim egyetemre mentek kicsit minden más lett. Mivel akkor még csak 13 éves voltam, mindig egyedül éreztem magam. Iris19 éves volt, az orvosira járt és alig jött haza, főleg miután megismerkedett Toddal, a későbbi férjével, s valahogy eltávolodtunk egymástól. Ma is érzem ezt még. Nem találkozunk gyakran, hiszen ők Bostonban élnek. Mark mindig is közelebb állt hozzám, hiszen én voltam neki a kishúg, akit lehet ugráltatni, viccelődni, tréfálkozni vele, s akit aztán később védelmezni is lehetett, mikor középiskolások lettünk. Ő végzős volt, én pedig zöldfülű elsős. De ő mindig ott volt nekem, ha valakivel meg akartam osztani a titkaimat vagy valakinek a vállán sírni akartam. Mark volt az én első és igazi őrangyalom. Aztán ő is elment egyetemre, San Franciscóba a Berkley-re járt fotográfia szakra, de ő szinte minden hétvégére hazautazott. Akkor újra létrejött a mi titkos szövetségünk, amelynek csak ketten voltunk a tagjai. Akkoriban kezdtem meséket írni. Ő volt az első és egyetlen, aki elolvashatta. Mindig el volt bűvölve. Ő volt, aki rávett, hogy mutassam meg őket anyának, aki aztán elindított az előttem álló rögös úton. Én is a Berkley-re mentem, ahol Markkal és a barátnőjével Tracey-vel közösen béreltünk lakást. Olyan élet volt az, amire mindig szívet melengető érzés visszagondolni. Számomra azok az évek jelentették a béke szigetét, az a hely volt a menedékem. Ezen kívül csupán egyetlen hely volt, ahol békében és biztonságban éreztem magam, Hope-ban, apám farmján a háztól jó messzire állt egy hatalmas és idős tölgyfa. Még az apám apjának az ükapja ültette, aki az első telepesek között érkezett Amerikába, s a szóbeszéd szerint (amit a családfa is igazol) rokonságban állt a híres John Smith kapitánnyal, aki a Pocachontas történetből ismert. Ez a fa volt az én menedékem, ahol leheveredtem a laptopommal és írtam a meséimet. Sokszor kívánom, bárcsak visszahozhatnám azokat a napokat! Bárcsak újra gondtalan kislány lehetnék… de számomra más út volt kijelölve és arról az útról nem lehetett letérni.

A nászinduló dallama zökkentett ki gondolataim tengeréből, s éreztem apám rám szegeződő pillantását s tudtam itt az idő. A pillanat, amiről olyan sokat álmodoztam kislányként és nagylányként egyaránt, a pillanat, amire egész életemben örömmel fogok visszagondolni. Az álmom megvalósul ma - gondoltam. Ma Mrs. Joshua Parker leszek. Az asszony, akivé évek óta válni szerettem volna. Ahogy elindultak először a koszorúslányok, Iris két kislánya Lotti és Annie, a két elbűvölő apró angyal, apám is lassan lépdelni kezdett. A templomból a rokonaim, barátaim és Josh hozzátartozói néztek rám vissza, s minden tekintetből szeretet és büszkeség sugárzott. Azért jöttek el ma, hogy osztozzanak velünk életünk e különleges pillanatában, mert számunkra, Joshnak és nekem a legkülönlegesebb volt.

10 éve egy különös napon kezdődött az a hihetetlen utazás, amit mi ketten éltünk át. Január volt a félév utolsó napja. A Hope High, a középiskola, ahova mindketten jártunk, mint egy felbolydult hangyaboly kavargott az évtizedek óta nem tapasztalt hóesés láttán. Mindenki, mint az őrültek rohangált, fetrengett a fehér hóban, én pedig a barátnőmmel Bettie-vel álltam a menza ajtajában. Legszívesebben kimaradtunk volna a hó csatából és csak néztük volna a többiek szenvedését. Aztán egyszer csak valami hideg és kemény csapódott az arcomnak, majd lefolyt bele a kabátomba, le a nyakamon és benedvesítette a pulóverem. Mérgesen pillantottam az orvlövedék irányába, mikor megpillantottam őt. Josh Parker a végzősök egyik legmenőbb tagja, aki a suli kosárcsapatának a kapitánya volt, és akiért az iskola összes lánya epekedett. Ő dobott pofán. Ha nem róla van szó, biztos egy életre megnyomorítom az elkövetőt, de ő olyan hatással volt rám, hogy megszólalni sem bírtam, nem még megmozdulni. Odafutott hozzám és sűrű bocsánatkérések közepette segítette lesodorni a havat a kabátomról. Az arcomon hatalmas vörös folt éktelenkedett, végül is egy kosárlabda király talált el.

– Kérlek Gracie, ne haragudj – ismételgette egyre s engem igencsak meglepett, hogy egyáltalán tudja a nevem.

– Semmi baj – hebegtem esetlenül és fülig elvörösödtem. – úgyis kicsit melegem volt.

Rám mosolygott. Akkor szerettem bele. Az a mosoly, és őszinte tekintet a szívemig hatolt. 190cm magas volt, sportos, kék szeme és szőke haja volt. Az iskolában neki voltak a legjobb jegyei a végzősök közül és bármelyik egyetem büszkén tudta volna jövőbeli diákjának. De mint minden másról általában, Joshnak a jövőjéről is határozott elképzelései voltak. Tisztán emlékszem az első randinkra, ami eredetileg egy vacsorának indult, de e helyett vettük két hamburgert, és a kocsijában fogyasztottuk el a tóparton, nem messze Hope-tól. Órákig beszélgettünk, és mikor sötétedni kezdett, nem bírtuk abbahagyni. Attól a naptól elválaszthatatlanok voltunk. Neki csak én számítottam, nekem csak ő. Az iskolában és a családban is hamar elfogadták a kapcsolatunkat, s ez a kötelék akkor sem szakadt el, mikor Josh elhagyta a középiskolát s egyetemre ment. A Berkley-re. Informatikát és grafikát tanult, s egy év múlva, miután leérettségiztem én is csatlakoztam hozzá. Igaz, eleinte nem laktunk együtt, hiszen ő a barátaival bérelt lakást, és szerintem apám ki is tekerte volna először az ő majd az én nyakamat, ha 18 évesen bejelentem, hogy összeköltözünk. Mégis, minden nap találkoztunk órák után. Együtt tanultunk, együtt csináltunk mindent. Olyan volt nekem, mint a másik felem. Soha nem voltunk pár óránál tovább távol egymástól. El sem tudtam volna képzelni az életem nélküle. Ő volt az én napom, ami mindig ragyogott és soha nem nyugodott le. Tökéletesek voltunk egymásnak.

Ha többet nem is mesélnék el a történetünkből, akkor is mindenki át tudná élni legalább egy kicsinyke részét az érzéseimnek, miközben megpillantottam őt, ahogy az oltár előtt várt rám. Az arcán az ismerős csibészes vigyor, a szemében a kristálytiszta ragyogás. Hirtelen elemi erővel söpört végig rajtam a boldogság hulláma s a könnyeim ellepték a szememet. Az arcokat pásztáztam, a tekintetem egy pillanatra anyáméval találkozott, akinek a szeméből szintén patakoztak a könnyek. Szép kis család vagyunk! Igyekeztem másféle figyelni és arra koncentrálni, hogy ez nem egy szomorú, hanem épp ellenkezőleg egy örömteli nap. A fehér testemre simuló ruha és a hosszú uszály suhogása kissé megnyugtatott. A gondosan összeállított csokrok látványa a padok szélén ugyanezt a hatást váltotta ki. Lassan Josh elé értem. Apa homlokon csókolt és apró kezem az ő férfias, védelmező tenyerébe helyezte és leült anyám mellé. Joshra emeltem a tekintetem, a pillantása az enyémbe fúródott és megbabonázott. Biztos voltam. Még soha ennyire nem tudtam, hogy őt nekem szánta az ég.

– Szeretlek! – súgtam felé.

– Én is szeretlek, Gracie – válaszolta, mialatt végigsimított az arcomon. Ismerős mozdulat volt, amivel rendszeresen megajándékozott. Gyengédség és szeretet sugárzott felém minden apró rezzenéséből.

Letérdeltünk Johnson atya elé és ő elkezdte a szertartást. Így egy évvel később visszagondolva csak az érzéseimre emlékszem még mindig tisztán, amik azokban a percekben bennem kavarogtak. Tele voltam álmokkal, reményekkel. Az első dolog, ami felvillanyozott a közelgő nászutunk gondolata volt, ami Josh szüleinek Maggie-nek és Donaldnak az ajándéka volt. Aztán ott voltak a közös tervek, új lakást akartunk vásárolni Los Angeles mellett a tengerparton. Már le is tettük a foglalót. Minden álmunk az volt, hogy reggel mikor felébredünk, a nap sugarai megcirógatják az arcunkat, mialatt a sirályok hangját sodorja a morajló óceán felől a szél. A munkában mindketten sikeresek voltunk, s Josh fiatal kora ellenére az ország egyik legfelkapottabb grafikusa volt. Meséket rajzolt és tervezett számítógéppel, de készített már illusztrációt a meséimhez is. Igen. Ez az álmom is valóra vált. Még az egyetemen az irodalom professzorom felfigyelt rám az egyik dolgozatom kapcsán, s elolvasta az addig féltve őrzött meséket. Legnagyobb meglepetésemre tetszettek neki! El sem hittem, mikor először az iskolai lap jelentette meg őket, majd a Los Angeles Sun-ban kaptam egy rovatot közvetlenül a diploma megszerzése után. Innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy a jelenlegi kiadóm a Marten’s felkeressen és szerződést ajánljon. Egyszerre híres lettem bizonyos körökben, a meséim minden eladási listát vezettek, s akkor Josh őrült, de ugyanakkor zseniális ötlettel állt elő. Rajzfilmet készített az egyik mesémből. A történet főhőse egy szegény kislány volt Sara, aki egy árvaházban élt New Yorkban. Kegyetlen gondozója bántotta, s egyetlen menedéke a képzelet világa volt. Ez a világ tele volt mesebeli hősökkel, ahol soha semmi sem volt lehetetlen. Sara ott boldog volt. A mesém címe A kis árva lett, s az ő kalandjait meséltem el több köteten keresztül. Josh rajzfilmje pedig elképesztően profi és megható lett. Sikerült neki úgy megrajzolni az alakokat, ahogyan én elképzeltem őket. A mesét a Walt Disney vásárolta meg hosszas tárgyalás után, és karácsonyra tervezték a megjelenését. Vagyis az életünk minden szinten sínen volt. Nem is kívánhattunk volna többet, sem jobbat.  Most ott álltunk egymással szemben, miközben az eskü szavait ismételtük Johnson atya után.

– Én Grace Rose Smith fogadom, hogy hűséges társad leszek életem minden hátralevő napján, melletted leszek betegségben, egészségben, szegénységben, gazdagságban, jó időkben, rossz időkben, míg a halál el nem választ – suttogtam és a szívem majd kiugrott a helyéről.

– Én Joshua Donald Parker fogadom, hogy… – kezdett bele az eskübe majd gyengéden az ujjamra húzta a gyűrűt.

– Ezennel férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket. Csókold meg fiam a feleséged! – mosolyodott el Johnson atya és a násznép tapsolni kezdett.

Josh a tenyerébe fogta az arcom és közelebb vont magához. Mélyen a szemembe nézett, azt suttogta, hogy szeret és nagyon boldoggá tettem ma, majd gyengéden az enyémre forrasztotta selymes ajkait. Az a csók, az első hitvesi csók olyan édes volt, mint a legédesebb méz. A boldogság hulláma szalad végig rajtam és beleborzongtam az érzésbe. Nem lehet. Nem létezhet ekkora boldogság! Képtelenség. Egy szemtelen könnycsepp buggyant ki a szememből. Josh észrevette, felszárította és szorosan magához ölelt. Biztonságban voltam.

Alig fél óra sem telt el e megható jelent és a fogadásunk kezdete között. A vacsorát Hope egyetlen éttermében a Remember-ben tartottuk. Daisy a legjobb barátnőm sokáig nyúzott, hogy miért nem valami flancos Los Angeles-i luxushotelben parádézunk, amit ugyan megengedhettünk volna magunknak, de nem akartunk felvágni. Sikeresek voltunk, fiatalok és gazdagok, de számunkra az igazi gazdagság sokkal többet és mást jelentett. Otthon akartunk lenni ezen a különleges napon, együtt a szeretteinkkel, a családunkkal és a barátainkkal. Oda kötöttek bennünket a gyökereink s mindketten tudtunk, hogy nélkülük soha nem növeszthettünk volna szárnyakat. Nélkülük minden, amit megteremtettünk, semmi lenne. A biztos családi háttér, az otthonról áradó szeretet minden csillogásnál többet jelentett mindkettőnknek. Alig vártuk, hogy eljöjjenek az ünnepek és Hope-ba jöhessünk. Alig vártuk, hogy elszabaduljunk Los Angeles betondzsungeléből és a mi aprócska Hope-unk tiszta és biztonságot nyújtó levegőjével teljen el a tüdőnk. Soha semmi sem tudja az otthon melegét pótolni és helyettesíteni.

Ahogy a virágokkal és lufikkal feldíszített terembe léptünk az emberek tapsolni kezdtek. Mi pedig ragyogtunk a boldogságtól. A vacsora ízletes volt, minden apám farmjáról származott, friss volt és egészséges. Nem is emlékszem tisztán minden pillanatra, csak magára a boldogságra és a felhangzó zenére. Ismerős dallam volt, mikor Josh és én megálltunk a parkett közepén, hogy megnyissuk a táncot. A dal az egyik kedvencem volt. Imádtam a country-t és Josh-sal minden létező alkalommal elmentünk Sara koncertjére. Ám ekkor ért a következő hatalmas meglepetés, mikor a DJ helyett a zenekar kezdett a dal első akkordjaiba… és megjelent ő a színpadon… Sara Evans a kedvenc énekesnőm! Imádtam a tiszta hangját és a dalai témáit. Gyakran hallgattam őket írás közben és mindig inspirálólag hatottak rám.

– Ezt, hogy… – nyitottam tágra a szemem és Josh-ra meredtem. Ő válaszul elnevette magát és átfogta a derekam s lassan táncolni kezdtünk

– A feleségemnek bármit – válaszolta és még közelebb vont magához.

Végig sejtettem, hogy tervez valamit, de ez messze állt az én vad elképzeléseimtől. Rettegtem, hogy majd valami idétlen tréfának tesz ki vagy ő, vagy a barátai. De hogy idehívja Sara Evans-t és ő fog a lagzink alatt énekelni! Na, ennyire nekem sem kreatív a fantáziám. De hála Istennek, hogy Josh-nak igen. A dal, az abszolút kedvencem volt, a címe I could not ask for more. Tökéletes választás! Tényleg nem kívánhatnék ennél többet. A dal és a témája könnyeket csalt a szemembe és Josh nyakába fúrtam a fejem, mialatt a többiek is táncolni kezdtek. Hihetetlen alak! És most már csak az enyém! Annyira hálás voltam Istennek, amiért ilyen tökéletes élettel ajándékozott meg! Túlszárnyalta a legvadabb álmaimat is. Egyetlen pillanatra eluralkodott rajtam az aggódás, de próbáltam megnyugtatni magam. Nem veszítem el őt. Nem. Ezt a buta gondolatot, ami gyakran aggasztott, ki kell vernem a fejemből! Mindketten fiatalok vagyunk, egészségesek. Semmi nem fog történni. S kicsit kezdett a szívem lecsillapodni. Hosszú, boldog életet fogunk élni egymás oldalán. Lesz néhány gyerekünk és öreg napjainkra visszaköltözünk Hope-ba. Minden úgy fog alakulni, ahogy elterveztük. Semmi sem fogja kettézúzni a mi kis idillünket. Soha. Ő már az enyém! Holtomiglan!