11. fejezet

Az angyal

A szeretet a legcsodálatosabb dolog,

ami összeköthet két lelket.

A tükör elé léptem és megelégedve néztem végig magamon. A fekete térdig érő ruhából kidomborodott a hasam, ami cseppet sem zavart. A hajamat egy nagy csattal feltűztem és halvány sminket készítettem. Az elmúlt hónapokhoz képest határozottan javult az összkép. Meghallottam, ahogy Luke megáll az autóval és még gyorsan magamra fújtam egy leheletnyit a parfümömből, majd sietve ajtót nyitottam neki.

- Grace – suttogta elfúló hangon és reméltem, hogy ezt a látványom váltotta ki belőle. - Gyönyörű vagy!

- Köszönöm. – feleltem mosolyogva. Kellettek a bókok, hogy újra nőnek érezhessem magam.

- Indulhatunk? – kérdezte és még mindig látszott rajta a megilletődöttség.

Becsuktam az ajtót, a kulcsot a táskámba süllyesztettem. Ő udvariasan kinyitotta a kocsi ajtaját és besegített. Az idő szép volt. Már elkezdett sötétedni, de még nem látszottak a csillagok. Egy part menti étterembe vitt, ahol kitűnő friss halat szolgáltak fel. A teraszon kaptunk asztalt, fölöttünk apró lámpások világítottak, az asztalon gyertya. Nem voltak sokan. A hely egészen elvarázsolt. Luke társasága pedig kifogásolhatatlan volt, mint mindig. Vele bármiről órákig képes voltam elbeszélgetni. A vacsora ízletes volt, én lepényhalat ettem salátával, hozzá frissen facsart narancslevet ittam és desszertnek egy istenien finom citromtorta szeletet.

- Látom, az étvágyad is visszatért. – nevetett Luke, mialatt elpusztítottam mindent, ami a tányéromon volt.

- Kettő helyett kell ennem. – válaszoltam, ahogy az utolsó falatot is lenyeltem.

Ahogy visszaértünk a házhoz, leparkolt, s mielőtt kiszálltunk volna, felém fordult.

- Lenne kedved még egy rövidke sétához a parton?

- Szívesen. – nem volt kedvem még egyedül maradni.

Levettem a lábamról a szandált és mezítláb indultam el mellette. Nem volt hideg a homok, így hogy már novemberben jártunk is huszonöt foknál alacsonyabb hőmérséklet csak hajnalban volt. Ezért szerettem Kaliforniát.

- Szabad? – kérdezte, miközben gyengéden megfogta a kezem.

- Igen. – mosolyogtam rá.

- Örülök, hogy jobban vagy. – kezdte.

- Sok idő kellett hozzá. – válaszoltam halkan.

- Tudom. – jelezte, hogy nem én vagyok az egyetlen ember, aki elveszített valakit. – Mondtam, hogy az idő segít.

- Te még gondolsz Lisára?

- Igen. Minden nap. – hangzott az őszinte felelet. Luke sosem hazudott. – De már csak arra gondolok, hogy remélem, jó helyen van és boldog. Már nem jár a fejemben, hogy miért történt, miért kellett ilyen fiatalon meghalnia. Már belenyugodtam és elfogadtam.

- Én erre még nem vagyok képes. – sóhajtottam.

- Grace, fél év nem hosszú idő. Te még csak most léptél a gyógyulás útjára. De a lényeg, hogy már rajta vagy! Volt idő, amikor komolyan féltem, hogy nem bírod ki. Azt hittem, valami butaságot csinálsz.

- Igen, Luke… egyszer megpróbáltam. – vallottam be és nem láttam meglepettséget az arcán. – Aztán rájöttem, hogy babát várok és tudtam, hogy nincs jogom megtenni…

- Ő mentette meg az életed. – itt pár perc szünetet tartott, de tudtam, hogy még folytatni akarja. – Grace, - mély levegőt vett és nem értettem, mi lehet az, amit ilyen nehezen mond el. – mindketten szerettük Josh-t és örökké ő marad a legjobb barátom, neked pedig a férjed. De azt akarom, hogy tudd, én mindig itt vagyok neked és rám bármiben számíthatsz. Nemcsak, mint barátra.

A reakciómat figyelte, de először le sem esett, mire gondolt.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem zavartan.

- Azt hiszem, beléd szerettem. – mondta ki és megállt. A szemembe nézett és várt.

- Én… én nem tudom Luke, mit mondjak. Én is szeretlek, mint egy olyan barátot, aki mindig mindenben mellettem állt életem legnehezebb időszakában. Nem akarom ezt elveszíteni.

- Sohasem fogod, Grace. De nem gondolkoztál azon, hogy esetleg többre is vihetnénk, mint egy barátság?

- Nem. – feleltem. Nem akartam hitegetni vagy hazudni neki. – Nem is volt időm ilyenekre gondolni, Luke. Elég volt az, hogy legyen erőm túlélni a napot.

- Tudom. Megértem. De ellenedre lenne, ha néha elmennénk vacsorázni, és megpróbálnánk kicsit más szemmel nézni egymásra? Annyi mindenen mentünk keresztül ketten, te is és én is elveszítettük azt, akivel le akartuk élni az életünket. Mi túléltük, Gracie. – nézett mélyen a szemembe, ahol elkezdtek gyülekezni a könnyek. – Jogunk van a boldogsághoz. Nem kell egyedül lennünk. Én melletted leszek, segítek felnevelni a babát és úgy fogom őt szeretni, mint a sajátomat. – ekkor váratlanul átölelt és ajkát az enyémre tapasztotta.

- Erre még nem állok készen. – suttogtam, mikor elváltunk. – Én még Josh-t szeretem.

- Rendben. - felelte. Nem tűnt csalódottnak. – Türelmes leszek. Holnap hívlak! Jó éjt Grace! –azzal megfordult, a kocsijához sétált és egyszerűen hazament.

Mélyet sóhajtottam és elindultam befelé.