Luke felvitte a csomagokat, ahogy a házhoz értünk. Suzy örömteli csaholással üdvözölt, majd visszarohant a nappaliba. A házba érve Josh illata lengett körül, s tudtam, nem hazudott. A gyerekszobába mentem és megpillantottam balesetem színhelyét. A festék a padlóra ömlött, a falon mindössze pár ecsetvonás. Elkeserítő látványt nyújtott.

- Hát… igazán szép lett! – cikizett Luke és elégedetten mosolygott.

- Köszi! – nevettem vele. – Esetleg átmenjek hozzád is? Nálad is szívesen kifestek!

- Hagyjuk ezt a profikra, Grace. Szerzek valakit, aki befejezi.

Kimentünk a nappaliba és láttam, hogy idegesen tipródik.

- Menned kell?- kérdeztem.

- Igen, dolgoznom kéne. – felelte csalódottan és láttam, hogy legszívesebben maradna.

- Elleszek, nyugi. Menj csak. – bátorítottam.

- Hát nem tudom, Grace. Ki tudja, mit csinálsz, mire visszaérek. Lehet, arra átépíted a házat!

- Nyugi Luke. Leülök a kanapéra és semmit sem fogok csinálni. Igazából mindenem fáj.

- Rendben, akkor este visszajövök, ha végeztem és elviszlek vacsorázni. – nagy nehezen elindult az ajtó felé, de aztán visszafutott, egy puszit nyomott az arcomra. – Vigyázz magadra!

Miután egyedül maradtam, észrevettem, hogy Suzy farok csóválva fut a gyerekszoba felé. Utána indultam.

- Hát, azt hiszem, Gracie jobb, ha az írásnál maradsz.

Josh állt ott az ajtófélfának dőlve. Ellenállhatatlanul mosolygott. Bár tudtam volna megölelni, vagy csak megérinteni, de tisztában voltam vele, hogy azért is hálásnak kell lennem, hogy láthatom.

- Igen. – egyeztem bele, s szomorúan gondoltam hajdani szenvedélyemre.

- Ne aggódj! – találta ki a gondolatomat. – Hamarosan arra is képes leszel újra.

- Nem tudom, Josh. Úgy érzem, kiürültem. Nincs semmi bennem, amiből meríteni tudnék.

- Ne legyél ilyen hitehagyott, Grace! Ez nem az a nő, akit elvettem. Ő egy erős, elszánt, mindenért küzdeni képes fiatal hölgy volt. Nézz magadra! Ez nem te vagy.

- Elmentél. Meghaltál. – feleltem megtörten. – Ez mindent megváltoztatott.

- Ezért kell neked is a dolgokkal együtt változnod! Te mondtad mindig, hogy próbáljuk mindenben meglátni a lehetőséget, a jót, amit kihozhatunk belőle.

- De mi abban a jó, hogy az ember elveszíti a férjét, az élete értelmét, az álmait?

- Az, hogy TE életben maradtál. Isten megajándékozott egy kisbabával is. Ezek azok a dolgok, amikért hálával tartozol. A kegyelem nagy ajándék, Grace.

- Tudom. És próbálok változtatni, de ez nem könnyű.

- A jó dolgok nem jönnek könnyen.

- Közhely. – vágtam rá.

- De azért igaz. – Josh ellen nem lehetett nyerni. Mindig tudta, mi a helyes. Mindig tudta, hogyan győzze meg az embert.

- Hogy lehetséges, hogy itt vagy? – váltottam témát.

- Amit ma tettél, megváltoztatott mindent. Ez volt az első lépés. Mindig ez a legnehezebb. De egyben a legfontosabb is. A megbocsátás.

- Haragudtam Rá. Gyűlöltem, azért, hogy ezt engedte. – vallottam be és nem voltam benne biztos, hogy teljesen megbocsátottam.

- Isten tudja és megérti. Egy napon majd rájössz arra, hogy mindez nem az Ő hibája volt, nem Ő akarta, hogy meghaljak. Nem Ő vett el tőled. Azon a napon majd te is a bocsánatát kéred. Ám Ő már rég megbocsátotta, hogy elfordultál tőle.

- Nemcsak rá, de magamra is haragudtam, amiért én túléltem. Jobb lett volna, ha meghalok akkor én is.

 - De akkor a baba sem születhetne meg. Neki is joga van az élethez. Nem engedhettem, hogy ez történjen.

- Kérlek Josh, mesélj el mindent. – leültünk a kanapéra.

- Mindennek eljön az ideje, Grace. Hamarosan meg fogod tudni, miért tettem, amit tettem és miért nem lett volna szabad. Isten most visszaküldött, hogy ha már összekuszáltam mindent, akkor bogozzam ki a szálakat. Tehát egyelőre veled maradhatok, de ez nem lesz így örökké. Ha megszületik a kislányunk, akkor megváltozik minden. Képes leszel elengedni engem, hiszem itt lesz neked ő.

Ebbe a beszélgetésbe jobbnak láttam nem belemenni. Nem akartam szomorú lenni, azért mert elmegy. Örülni akartam annak, hogy itt van.

- Szóval kislány? – kérdeztem ismét, hiszem a kórházban nem válaszolt a kérdésre.

- Igen, Grace. Kislány.

- Honnan tudod? – nem értettem.

- Kapcsolatba tudok kerülni a lelkével. Azt mondja, nagyon szeret téged és már alig várja, hogy találkozzatok.

Erre a mondatra a könnyeim vadul szelték át az arcom. Nem voltam rá felkészülve. A kezem a hasamra szorítottam és gyengéden megsimogattam. Ekkor azonban apró rángásokat éreztem, valaki belülről bökdösött. Ő volt az. A kisbaba. A kislányom. Josh keze után nyúltam, de természetesen nem tudtam megfogni.

- Megmozdult! – kiáltottam fel és Josh a hasamra tette a kezét. Ezt sem éreztem.

- Boldog. – mosolyodott el. – Alig várja, hogy lássa az anyukáját. De azt mondja, ne egyél olyan sok fűszeres kaját, azt nem nagyon kedveli!

Erre könnyeimen át rámosolyogtam.

- Van ötleted, hogy hívjuk? – kérdeztem.

- Szerintem a Faith kitűnő lenne.

- Faith? Vagyis hit. – elgondolkoztam egy percre és tetszett az ötlet. – Rendben. Te mit szólsz hozzá, Faith? – erre ismét éreztem, ahogy mozog.

- Jó téged újra mosolyogni látni!

- Köszönöm! – suttogtam és még hosszan beszélgettünk.

Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredtem. Meghallottam Josh hangját a gyerekszoba irányából. Felvettem a köntösöm és elindultam felé. A szám tátva maradt a meglepettségtől. A szoba kifestve, nem is akárhogyan. Ahogy régen Josh eltervezte! A falakra mesefigurákat festett, egy egész mesekönyv elevenedett meg előttünk.

- Ezt hogy? – kérdeztem csodálkozva.

- Varázslat! –nevetett fel és csengő hangja betöltötte a házat.