10. fejezet

Vissza Istenhez

- A hit által látunk.

- Nekem már nincs.

- Akkor miért vagyok itt?

Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, mikor kinyitottam a szemem. A fejem sajgott. Próbáltam feltápászkodni, de elsőre nem sikerült. Suzy riadtan ugatott és ugrált körülöttem.

- Jaj Suzy, ha segíteni akarsz, hozd ide a telefont. - És mintha megértette volna, kirohant a szobából és nem hittem a szememnek, mikor a telefonnal a szájában tért vissza.

- Jó kutya! – simogattam meg a fejét, és fogalmam sem volt róla, hogyan volt erre képes.

Kezembe vettem a készüléket és mielőtt tárcsáztam volna Luke számát, a nadrágomra tévedt a szemem. A szívem mintha megállt volna az ijedtségtől, ahogy megláttam a rajta csillogó apró vérfoltot. A félelem hulláma söpört rajtam végig, s biztosra vettem, hogy elveszítem a babát. Luke száma helyett beütöttem a 911-et, ahol rögtön fel is vették.

- Tessék, mentőszolgálat.

- Azonnal küldjenek egy mentőt a Sunset út 13-ba. A nevem Grace Parker. – hadartam el.

- Mi történt kisasszony? – kérdezte a hang.

- Leesetem a létráról és vérzek. Öt hónapos terhes vagyok. – erre elfogott a sírás és már csak könnyeimen át bólogattam a telefonba. A nő közölte, hogy pár perc és ideérnek, addig ne mozogjak.

Életem egyik legszörnyűbb tízperce volt az elkövetkező idő. Felhívtam Luke-ot és elmondtam neki mi történt, rögtön el is indult a kórházba. A távolból már hallani lehetett a szirénákat, mikor eszembe jutott, mit kell tennem.

- Istenem, - kezdtem, s nem tudtam lesz-e eredménye a kérésemnek. – Kérlek, ne vedd el őt tőlem. Kérlek, segíts rajtam. Hinni akarok benned, tudni akarom, hogy ami eddig az életem része volt, az nem hazugság. Segíts és mentsd meg őt!

A mentőben végig magamban Hozzá fohászkodtam, s a szívem tudta, hogy a kegyelmére bízhatom magam.

- Nálad ostobább nőt nem ismerek, Grace Parker! – dorgált meg Luke hangja, mikor kinyitottam a szemem. Az ágyam mellett ült és fogta a kezem.

- Mi van a babával? – kérdeztem és próbáltam felülni.

- A baba jól van. Nem lett semmi baja. Megütötted magad, a jobb oldalad valószínűleg kék lesz pár napig, és feküdnöd kell, de nem történt semmi komolyabb baj. Szerencséd volt!

- Köszönöm! – suttogtam és ezt a szót Istennek szántam. A szívemből jött.

- De mondd, minek képzeled magad? Picassónak? Nem egy terhes nőnek való a festés! Még életedben nem csináltál ilyet! Meg is halhattál volna!

- Sajnálom. – válaszoltam bűnbánó gyerekként és éreztem, ahogy csukódnak le a szemeim.

- Pihenj kicsit, később visszajövök.

Éreztem, ahogy megpuszilja a homlokom, aztán elnyomott az álom.

Ismerős illatot éreztem, s tudtam rögtön, kihez tartozik. Nem akartam felébredni, nehogy tovaillanjon.

- Josh? – kérdeztem félálomban.  Nem reméltem választ. Biztos voltam benne, hogy csak az elmém játéka az egész.

- Itt vagyok, Grace. – hallottam meg a selymes hangot és a szívem hangosan kalimpált. Képzelődök.

- Ez nem lehet igaz! – még mindig nem mertem kinyitni a szemem.

- Nézz rám, Grace. Nem álom vagyok. Itt vagyok. – suttogta a fülembe.

Lassan felnyitottam a szemem és ott ült az ágyam szélén. Ugyanolyan volt, mint mikor utoljára láttam. Nem tűnt halottnak.

- Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem.

- A hit által látunk. – felelte. Nem értettem mire céloz.

- Nekem már nincs. – suttogtam csalódottan.

- Akkor miért vagyok itt?

Kótyagos fejjel ébredtem fel. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, mi történt. A valóság és álom összekeveredett. Luke arca volt az első, amit megpillantottam, holott valaki más látványára számítottam. Álmodtam volna?

- Josh? – néztem körül, s a tekintetemmel körbepásztáztam a szobát.

- Nyugalom. – csitított Luke.

- Mi történt? – kérdeztem és nem értettem semmit.

- Leestél a létráról. – mondta és visszaültetett.- Emlékszel?

- Persze, hogy emlékszem, nem vagyok hülye! – válaszoltam sértődötten értelmetlen kérdésére.

- Akkor mi a baj? – értetlenkedett most már ő is.

- Josh… itt volt és beszéltünk. – dadogtam. Magam sem értettem, miért mondom el neki.

- Grace, összezavarodtál. Semmi baj. – úgy beszélt velem, mint egy gyerekkel. Ez nem tetszett. – Josh sajnos már nincs velünk.

- Tudom. A szelleme volt. – vártam a reakcióját. Furán nézett rám.

- Beütötted a fejed, Gracie. Próbálj meg pihenni. – válaszra sem méltatott.

- Azt mondta: „a hit által látunk”. Mit jelent ez? – meredtem rá.

Láttam, hogy beadja a derekát egy mély sóhaj kíséretében és leült mellém az ágyra.

- Nem tudom, mit jelenthet pontosan, de emlékszel Tamás apostol történetére?

- Hitetlen Tamásra gondolsz? – rémlett a hittanórákról.

- Ő volt az, aki nem volt az apostolokkal, mikor Jézus először jelent meg nekik. Mikor később elmesélték neki, hogy mi történt, ő nem hitte el. Aztán Jézus ismét megmutatta magát, Tamás csak akkor hitt neki, mikor saját szemeivel látta a sebeit. Erre Jézus azt mondta neki: Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.

- Vagyis ha valamiben nem hiszek, akkor azt nem is látom. – értelmeztem magamnak a hallottakat.

- Igen, úgy valahogy. Azt hiszem, ezen alapszik a hit. – Lisa halála Luke-ot is megváltoztatta és Isten felé fordította. – Isten is ilyen megfoghatatlan fogalom. Nem látjuk, de mégis hiszünk benne.

- Amíg nem bocsátok meg neki, nem láthatom Josh-t sem.

Luke erre a kijelentésre ismét furcsa arcot vágott, s szerintem az ütésnek tudta be iménti beszélgetésünket.

- Pihenj, Grace. Jót tesz a babának.

Ismét álomba szenderedtem, de ezúttal nem találkoztam Josh-sal. De tudhattam, hogy velem van, itt van mellettem és vigyáz rám. Vissza kell nyernem a hitem, hogy láthassam őt. Isten bebizonyította, hogy szeret, hiszen megmentette a kisbabámat. Josh miatt is meg kell enyhülnöm iránta, és magamnak is meg kell bocsátanom, amiért én túléltem. A tudatom legmélyén gyűlöltem magam érte és ez is része volt az Isten iránti hatalmas haragomnak. Jobb lett volna, ha én is meghalok. Mennyi kíntól és fájdalomtól szabadított volna meg! De nem így történt. A kisbabával a hasamban pedig minden új értelmet nyert. Ezért mentett meg, mert ő már ott volt. Így minden másképp fest. Át kell gondolnom a dolgokat.

Két napig tartottak bent a kórházban, de nem lett semmi komolyabb következménye a balesetnek. Szerencsére. Az arcomon és az oldalamon található hatalmas lila foltokat leszámítva. De ez semmi volt, ahhoz képest, ami történhetett volna. Mielőtt Luke bejött értem, hogy haza vigyen, elmentem a kórház kis kápolnájába. Az ablakok üvegét színes mozaikok díszítették. A berendezés egyszerű volt, minden fából készült. Leültem az egyik padba és Istenre gondoltam.

- Köszönöm, hogy segítettél és megmentetted őt. – tettem a kezem a hasamra. – Hálás vagyok a kegyelmedért és azért, hogy annak ellenére, ahogy irántad érzek, visszafogadtál. Korántsem hiszem, hogy az utam végére értem, tudom, hogy mennyi fájdalmas dolog áll még előttem, de úgy akarok ezekkel szembenézni, hogy tudom, te velem vagy. Továbbra sem értem, mi miért történt. Továbbra is igazságtalannak tartom, hogy te vagy az élet elvette tőlem Josh-t. Talán jobb és könnyebb a dolgokat elfogadni, mint lázadni és szembeszállni a sorsunkkal. Megbocsátok neked! – mondtam ki, mialatt a szememből kibuggyant egy könnycsepp. Soha ennyire nehezen még nem ejtettem ki szavakat.

Hirtelen Josh illata lengett körül.

- Megbocsát neked ő is, Grace. – suttogta a hang mellettem. – És most már én is veletek lehetek.

- Meddig? – suttogtam.

- Ameddig szükséged van rám.

- Akkor örökre. – mosolyodtam el könnyeimen át.

- Talán most még ezt hiszed, de nem lesz így örökké. Az idő begyógyítja a sebeket, a kislányunk megérkezik és…

- Kislányunk? Tehát te már ezt is tudod? – vágtam a szavába.

- Hidd el, Grace, nem is olyan sok idő és el tudsz majd engedni engem!

- Nem akarlak elveszíteni, Josh.

- Sohasem veszítesz el. Mindig vigyázni fogok rád és mindig melletted leszek. Akkor is itt voltam, mikor nem hallottál, nem láthattál. A baleset óta soha, egyetlen percre sem hagytalak el.

- Ne is tedd. Elveszett volnék nélküled.

- Óvatosnak kell lenned, mivel csak te hallhatsz és láthatsz. Ne beszélj róla senkinek, még Luke-nak sem. Nem akarom, hogy bolondnak higgyenek.

- Rendben. – egyeztem bele. Bármibe belementem volna, ha az azt jelenti, hogy hallhatom és láthatom őt.

- Luke ideért. Indulj! Otthon találkozunk.