NEGYEDIK FEJEZET

Alessia nem örült a fejleményeknek. Annyira nem, hogy igen komoly veszekedésbe keveredett az apjával, aki csak nagy nehézségek árán tudta meggyőzni az utazás szükségességéről. Kora délutánra járt az idő, mire Alessia összepakolta azokat a holmikat - ruhákat, tisztálkodó szereket és könyveket -, amiket magával akart vinni az erődbe. Végül egy külön erre a célra kiválasztott, kétkerekű szekérre kellett rakni a ládát, melyben mindez helyet kapott. A szekér elé befogtak egy fekete öszvért, de ez szolgált a lány hátasaként is, míg Einar a saját lován kívánt utazni.

Udvariasan viselkedtek egymással, azonban a férfinak hamar feltűnt, hogy Alessia nem rajong a társaságáért túlzottan. Őt okolta, amiért el kellett hagynia az otthon kellemes melegét, de Einar nem haragudott rá ezért. Megértette, hogy a lány kellemetlen helyzetbe került, csakhogy orgyilkosság vagy emberrablás áldozatává válni még kellemetlenebb lett volna. Ezt kihangsúlyozta Alessiának is, ám erre a lány úgy megsértődött, hogy nem volt hajlandó szóba állni a zsoldossal hosszú órákig. Einar egy pillanatra elgondolkodott, vajon bölcs dolog volt-e elvállalnia a küldetést? Azonban már félig megkerülték a tavat, így botorság lett volna visszafordulniuk.

Alessia gyönyörű volt, és ez Einar figyelmét sem kerülte el, aki lopva futó pillantásokkal illette, miközben mellette lovagolt. Hosszú, hullámos fekete haja vízesésként omlott a vállaira, kék szeme kíváncsian csillogott, ugyanakkor határozott jellemének lángjai is ott lobogtak tekintetében. Alessia, akárcsak Einar, fehér szőrmebundát viselt a hideg ellen, de alatta zöld selyemruhát, mely kiemelte karcsú alakját.

– Tudsz bánni vele? – kérdezte a férfi, egyenesen a lány derekára erősített, díszesen kimunkált markolatú kardra mutatva. Egy kígyót ábrázolt, ahogy éppen rátekeredik egy faágra. Valószínűleg Zokust, a Kígyóistent kívánta az alkotója megörökíteni.

Zokust a megtévesztés, ugyanakkor a ravaszság istenenként is tisztelték. Találó név egy fegyvernek.

– Az apám sok mindenre megtanított – felelt büszként Alessia. – Tudok vigyázni magamra.

– Nem kétlem – mosolyodott el a férfi.

Lassan telt a nap, mire megkerülték a tavat az idő is rosszabbra fordult, és havazni kezdett. Einar vetett egy pillantást a térképre, amit még Unfer bocsátott a rendelkezésükre, bejelölve rajta az erődhöz vezető utat. Előttük húzódott az erdő, mögötte ott magaslottak a hegyek, némán, akár mozdulatlan óriások, habár a sűrű hóesésben alig lehetett kivenni az alakjukat.

– Nem érünk át az erdőn sötétedés előtt – jegyezte meg a férfi, miközben elrakta az összehajtogatott bőrdarabot.

– Nagyszerű – húzta a száját Alessia. – Újabb remek hír a mai napra.

– Nézd... tudom, hogy nem örülsz a helyzetnek, de nem tehetek róla, amiért fanatikusok egy csoportja veszélyezteti az épségedet. Beletörődtél a jarl döntésébe, hát viseld méltósággal! Még hosszú út áll előttünk, nem szeretném, ha rosszul éreznéd magad.

– Ugyan miért érdekelne, mi van velem? Te csak egy zsoldos vagy, pénzért vigyázol rám – csattant fel Alessia, akinek nem tetszett a hangnem, amit Einar megütött vele szemben.

A dühös szavak hallatán a férfi türelme is elfogyott egy rövid időre.

– Te pedig úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett fruska! Ha tudni akarod, nem vagyok szokványos zsoldos... én törődöm másokkal. Nem kényszerített senki, hogy Wulfgar segítségére siessek, ott is hagyhattam volna, de mégis próbáltam életben tartani. Akár faképnél is hagyhatnálak, hiszen már megkaptam a pénzt, amit a jarl ígért.

– Csak rajta! Mi az, ami ugyan meggátol benne? – szegezte a kérdést a férfinak a lány, elvörösödő arccal.

– Mindig tartom a szavam, máskülönben nem tudnék szembenézni önmagammal – válaszolt egy szívdobbanásnyi idő után Einar, immár jóval barátságosabban. – Mellesleg nagy veszteség lenne, ha egy ilyen szépségnek baja esne idekint.

Alessia haragja ennek hallatán gyorsan elpárolgott, majd hosszasan bámult a mellette lovagló zsoldosra, aki folyamatosan szemmel tartotta az erdőt.

– Sajnálom! – törte meg a csendet a lány. – Nem akartalak megsérteni.

– Semmi baj! – nézett a szemébe végül Einar. – Nekem sem állt szándékomban udvariatlan lenni.

Ezzel mindketten halványan elmosolyodtak, félretéve pillanatnyi nézeteltérésüket. Lábuk alatt hangosan ropogott a hó, a fák ágai meghajoltak a rájuk nehezedő csapadék súlya alatt. Mélyen bent jártak az erdőben, mire leszállt az éjszaka, így tábort vertek egy kidőlt óriásfenyő törzse mellett. Nem gyújtottak tüzet, nehogy észrevegyék őket a sötétben. Szerencsére a hóesés is elállt, ezért nem tartottak attól, hogy este betemeti őket, amíg alszanak.

Miután elfogyasztották a magukkal hozott szárított hús egy részét, nyugovóra tértek, beburkolózva szőrmetakaróikba.