NYOLCADIK FEJEZET

A vastag hóréteg miatt nehézkesen tudtak közlekedni az ösvényen, de másnap végre sikeresen elérték Norbotten erődjét. A Vörös-csúcs lábánál fekvő építmény büszkén magaslott a vidék fölé, ősi falai masszívan álltak ellen az idő sodrásának. Havas tornyai éles kontrasztot alkottak a mögötte emelkedő vöröses sziklákkal. Tiszta volt az ég, miután a vihar hajnalban elvonult, így a kelő napfény szinte lángba borította a köveket. Einar és Alessia kantáron vezették lovaikat, s még utoljára ösztökélték őket, hogy küzdjék le a távolságot, ami előttük állt. A szekér, melynek súlya gyarapodott egy zsák aranypénzzel és a karddal, amit a zsoldos talált, megindult a térdig érő hóban.

Sokáig kopogtattak a kétszárnyú kapun, mire végre megjelent egy szerzetes. Rendjéhez méltóan barna csuhát viselt, oldalán rövid kard lógott. Fekete haját a feje tetejére tornyozva hordta, szőrtelen arcában ravasz, zöld szemek ültek karvalyorra fölött. Barátságosan fogadta a látogatókat, akik beszámoltak neki jövetelük okáról. Megtudván, hogy kicsoda Alessia, mélyen meghajolva üdvözölte, míg Einarral lelkesen kezet fogott, megveregetve a férfi vállát.

– Lépjetek be hajlékunkba! Örömmel látunk vendégül titeket. A nevem Baldur.

A szerzetes beljebb invitálta hát őket, nyájas viselkedése elnyerte Alessia tetszését. Einar azonban komoran meredt maga elé, miközben beléptek az erődbe. A szekeret lerakták a bejárat közelében, míg a lovakat egy másik szerzetes - egy barna hajú, hosszúkás arcú férfi - az istállókhoz vezette. Mielőtt tovább mentek volna, Einar magához vette újonnan talált kardját, amitől valamilyen belső ösztöntől hajtva, nem szándékozott megválni. Baldur segítségével leemelték Alessia ládáját, amiben a személyes holmikat tárolta. Áthaladtak a belső udvaron, hol egy kút, néhány pad és Thorak három méteres, bronz szobra állt. Az idők folyamán zöld patina keletkezett rajta, mely a rárakódott hóval együtt különösen szép külsőt kölcsönzött az alkotásnak. A Hollóistent teljes páncélzatban, vállain szent madaraival, jobb kezében magasra tartott karddal, míg a balban egy vastag könyvvel ábrázolta az alkotó.

Belépve a főépületbe, hosszú folyosókon keresztül érték el a cellákat, hová Baldur elszállásolni kívánta őket. Az egymás mellett lévő szobák kicsik voltak, egyetlen ágy és szekrény, valamint egy asztal kapott helyet bennük, de sem Alessia sem Einar nem panaszkodott miatta.

– Pihenjetek le, bizonyára fárasztó volt az út, ráadásul az átélt kalandok kimeríthettek benneteket. A vacsorát harangszó fogja jelezni, addig is helyezzétek magatokat kényelembe! Ha bármire szükségetek lenne, keressetek meg, a cellám a folyosó másik végén található – szólt Baldur, majd távozott.

Einar hosszasan bámult utána, majd mindketten elfoglalták a szobáikat. Einar átment Alessiához, hogy segítsen a lánynak kipakolni.

– Feszültnek tűnsz – jegyezte meg Alessia, miután végeztek a művelettel.

– Csak fáradt vagyok, ez minden. Jobb is lesz, ha kicsit lefekszem. Azt javaslom, zárd be az ajtót, és rajtam kívül senkit ne engedj be!

– Azt hittem, itt biztonságban vagyunk.

– Azért nem árt az óvatosság – mondta Einar, majd kilépett a folyosóra. Megvárta, hogy a lány bezárja az ajtót, a retesz hangja megnyugtatta kissé.

Valóban szüksége lett volna a pihenésre, azonban valami nem hagyta nyugodni. Ezen a helyen nyüzsögni kellett volna az embereknek, de Balduron és a másik szerzetesen kívül egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Úgy döntött, hogy körülnéz kicsit az erődben. Átvágott számos folyosón keresztül, benézett jó néhány szobába, ahol talált is lakókra utaló nyomokat, de senkivel nem találkozott. Ahogy telt az idő, a keskeny ablakokon beáramló fény tompulni kezdett, amint odakint ismét gyülekezni kezdtek a szürke fellegek az égen. Einar még az egyik toronyba is felballagott, amit ugyancsak üresen talált.

Visszafelé azonban szembetalálkozott Baldurral, aki éppen egy vastag, öregnek tűnő könyvvel a kezében toppant elé. A helyiség honnan kilépett az erőd irattára volt, a falak mentén hosszú szekrények sorakoztak tekercsekkel és könyvekkel a polcokon. Einar láttán a szerzetes meglepődött ugyan, de barátságos mosoly ült ki az arcára.

– Azt hittem, lepihentél. Segíthetek valamiben esetleg?

– Ami azt illeti, igen. Érdekelne, hogy rajtad kívül, miért nem találkoztam több szerzetessel? Én is Thorak híve vagyok, egy neki szánt, hasonló kolostorban nőttem föl, emlékszem, milyen sokan tartózkodtak benne. Mióta itt vagyunk, szinte kísértetiesen üresnek látszik a hely.

– Látom, nyugtalanít a dolog, pedig nincs miért aggódnod! – felelt Baldur, hogy eloszlassa Einar gyanakvását. – Jelenleg a közös ebédjüket fogyasztják az étkezőben, előtte pedig a reggeli imádkozásukat végezték rendtársaim. Általában minden nap hasonlóan zajlik nálunk. Délután szétszéled a társaság, ki-ki a maga dolgával foglalkozik olyankor.

Einar elfogadta a magyarázatot, hasonló szokások meghatározták az ő gyermekkorát is a kolostorban, ennek ellenére látni kívánta a többieket.

– Azért szeretnék váltani pár szót a főpappal, elvégre mégis csak jarl Unfer lánya keresett menedéket az erődben. Úgy vélem, illene tájékoztatnom a pontos okáról, amiért ide jöttünk. Mielőtt elmegyek biztos akarok lenni benne, hogy nyugodtan itt hagyhatom Alessiát.

– Megértem. Természetesen jogod van beszélni a főpappal. Úgy tudom, ő is az étkezőben van.

– Te miért nem?

– Nem voltam éhes – vont vállat Baldur. – Mellesleg azt a feladatot kaptam, hogy lemásoljam ezt a régi kódexet a hónom alatt. Kissé megviselte az idő, nem szeretnénk, ha veszendőbe mennének a sorai. Gyere velem! Megmutatom az étkezőt.

Einar követte a férfit, aki nyugodt léptekkel indult meg a folyosón, majd befordult egy mellékjáratba. Több cella mellett is elhaladtak, mígnem a járat végében elértek egy ajtót, ami az alagsorba nyílt. Baldur intett a zsoldosnak, hogy kövesse lefelé a lépcsőn. Einar szó nélkül a nyomába eredt, útjukat a falakon lévő fáklyák világították meg. Úgy tűnt a csigalépcső sosem akar véget érni, ám hamarosan egy kétszárnyú, vastag ajtó állta útjukat.

– Egykor börtönként szolgált a hely, de átalakítottuk, hogy barátságosabb környezetet nyújtson étkezések alkalmával – szólt a szerzetes, miközben kitárta az ajtót.

Hideg szél csapott le rájuk, ahogy mozgásba lendült a levegő. Újabb lefelé tartó lépcsők tárultak elő, melyek valahová a félhomályba vezettek. Einar elbizonytalanodott, de Baldur előreindult, majd megállt a küszöbön, hogy megvárja a férfit.

Einar előrelépett, és Baldur mellé állva letekintett.

– Miért van itt ilyen kevés fény?

– Ennyi is elég annak, aki ide belép – sziszegte Baldur, mialatt észrevétlenül elhátrált.

Einar éppen megfordult volna, hogy szembenézzen vele, mikor a szerzetes erősen hátba lökte. A zsoldos egyensúlyát vesztve bukott előre, legurulva a lépcsőkön, kis híján kitörve a nyakát. Vastag porréteget kavarva ért le a padlóra, minden tagja sajgott, a szemei előtt fehér pontok ugráltak. Még hallotta Baldurt kiabálni hozzá.

– Vesztedre ütötted az orrod az Árnyékszövetség dolgába, idegen!

Ezután becsapódott az ajtó, lezuhant a retesz, s Einar csapdába került a félhomályos alagsorban. Tágas, hideg és nedves helyen találta magát. A helyiség végében rácsozott nyíláson ömlött be némi fény, megvilágítva az egykori cellák boltíves mélyedéseit. Fájdalomtól nyögve állt fel, óvatosan mozgatva a végtagjait, de szerencsére nem törte csontját. Beigazolódott hát, amitől félt... az ellenség már itt várta őket, és most csapdába esett idelent, miközben Alessia magára maradt. Ki kellett jutnia valahogy!

Nekilátott hát kiutat keresni, mikor egy súlyos lélegzetvétel hangja zavarta meg a csendet. Einar megmerevedett,  tarkóján felállt a szőr, ahogy hirtelen rájött, nincs egyedül. A kard, amit a bányában talált az oldalán lógott, másik fegyverét a szobájában hagyta, így most lassan előhúzta a csavart markolatú kardot, a hang irányába fordulva. A következő pillanatban valami felhorkant, aztán egy fehér folt mozdult meg az egyik beugróban.

– Thorak védelmezz! – suttogta a férfi, ahogy tágra nyílt szemekkel meredt a hatalmas trollra, mely lassan megindult feléje.