MÁSODIK FEJEZET

Nyugalom honolt Hallstadban. Nyugalom, melyet Einar nem érzett. Az utcák kihaltak voltak, de a házak kéményeiből füst szállt fel, ablakaikból fény szivárgott az éjszakába. A hegyek néma óriásokként őrködtek a terület fölött, havas csúcsaik szinte világítottak a sötétben. A tó sima felszínén táncot jártak a Hold ezüstös sugarai, miközben a zsoldos rálépett a falu sétányára, és hamarosan megérkezett a "Részeg Póni" nevű fogadóhoz. Miután kikötötte a lovát egy oszlophoz, némi nehézség árán leszedte a nyeregről a sérültet, majd a hóna alá nyúlva a bejárathoz támogatta.

Berúgta az ajtót, mire egy tágas teremben találta magát, hol méretes kandalló szolgáltatott kellemes meleget, míg az asztaloknál éppen vacsorázó vagy italaikat kortyolgató lakosok üldögéltek. Nem sokan voltak, mindössze heten tartózkodtak az épületben. Az egyik sarokban egy vándorzenész furulyázott, vele szemben a legrészegebb vendég hangosan horkolva húzta a lóbőrt. Kissé arrébb, egy nagy mellű, szőke hajú pincérnő törött pohár szilánkjait söprögette fel a padlóról.

Ahogy a férfi belépett, minden szempár felé fordult, s meglátván a sebesültet, az emberek elcsendesedtek, egyedül a horkolás és a kandallóban lobogó lángok pattogása hallatszott. Einar habozás nélkül a pulthoz ballagott, hol a kocsmáros döbbenten bámult a szőke hajú, borostás állú férfira.

– Adjon egy ágyat gyorsan! A barátom megsebesült.

A kövér, kopaszodó tulajdonos felocsúdott meglepetéséből, majd sietve kinyitotta az egyik földszinti szoba ajtaját. Miután lefektették a vörös szakállút, a kocsmáros elszalajtotta beosztottját a gyógyítóért. A nő habozás nélkül engedelmeskedett.

Einar visszament a pulthoz a kocsmárossal, aki megkínálta egy korsó mézsörrel. A zsoldos elfogadta. Mostanra a vendégek is újra zsibongani kezdtek, halkan beszélgetve a történtekről, de a vándorzenész is újra rázendített a furulyázásra.

– Mi történt szegény Wulfgarral? – kérdezte a kocsmáros, mikor kiöntötte a sört.

– Wulfgar?

– A sebesült.

– Csak annyit tudok, hogy megtámadták. Éppen a közelben jártam, meghallottam a dulakodást és a segítségére siettem. Levágtam mindkét alakot, de addigra Wulfgar már a földön feküdt. Gyakoriak errefelé az ilyen támadások?

– Nem igazán. Eddig békés vidék volt a környék. Nem is értem ezt az egészet.

– Kicsoda ez a Wulfgar? – kérdezte Einar, miután kortyolt az italból.

– Jarl Unfer leghűségesebb harcosa.

– Unfer?

– A falu vezetője. Házasság útján rokona Frostheim királyának, Gudmundnak, mivel évekkel ezelőtt feleségül vette a húgát. Unfer már nem fiatal, megvan ötven éves is, a felesége hat éve egy betegségben meghalt, azóta egyedül gondoskodik a lányáról, aki szemrevaló teremtéssé cseperedett.

– Értem.

Nem sokkal később megérkezett a falu gyógyítója, vastag, rongyos köpenybe burkolózott, a fejére húzott kámzsa alól kilátszott fehér szakálla és kék szeme. Nyakában rúnákkal díszített, apró amulett kövek lógtak, járóbotjára rágcsálók koponyái voltak erősítve. Az öregember fürgén sietett Wulfgarhoz, majd nekilátott ellátni a sérültet. A pincérnő ott maradt mellette, hogy segédkezzen, miután bezárták az ajtót. Sokáig bent tartózkodtak, ám erőfeszítéseik ellenére nem segíthetett már semmilyen gyógyfű, sem imádkozás az istenekhez. Wulfgar kilehelte a lelkét, így a gyógyítónak már nem volt oka, hogy tovább maradjon.

Einar kivett magának egy emeleti szobát. Fáradtan rogyott le az ágyra, lerúgta csizmáját, köpenyét leakasztva válláról az ágy melletti székre dobta. Jó szokásához híven kardját maga mellé fektette az ágyra. Az ablakban lévő lámpást sem gyújtotta meg, élvezte, hogy ott feküdhet a sötétben, a gyéren beszűrődő holdfényben. Wulfgar szavai jártak a fejében: Árnyékszövetség... Halgar vérvonala...

Nem tudta, mit jelenthetnek, de rossz érzés fogta el, ahogy többször is felidézte őket. Végül nyugtalan álomba merülve sikerült elaludnia.