HATODIK FEJEZET

Korán ébredtek, de a felhők még mindig beborították az eget, eltakarva a felkelő nap aranyfényű korongját. Vékony ködfátyol telepedett az erdőre, így gyorsan kibújtak átnedvesedett szőrmetakaróik alól, majd komótosan megreggeliztek, aztán szedelőzködni kezdtek. Fogcsikorgató hideg uralkodott, leheletük a köd ellenére is tisztán látszódott. Még vetettek egy utolsó pillantást a farkasok tetemeire, és ismételten útra keltek.

A délelőtt folyamán elérték a hegy lábát, melyre zarándokok és vándorok lábai koptattak jól látható ösvényt az évszázadok alatt. Igaz, most vastag hó takarta, ám az út mentén, négy-öt méterenként, egymásra rakott kőhalmok jelezték az irányt. A térkép szerint ez az útvonal vezetett Norbotten erődjéhez, így a páros gondolkodás nélkül rálépett. Az idő múlásával egyre feljebb jutottak, habár nem volt egyszerű dolguk a kacskaringós ösvényen. Hegyes, embernél is nagyobb sziklák mellett haladtak el, máskor közvetlenül a meredeken alázuhanó hegyoldalba vájt szerpentinen kellett menniük, hol a szekér is alig fért el, és a lovak is nyugtalanná váltak. Figyelniük kellett, hová lépnek. Szerencsére gond nélkül átjutottak a veszélyes szakaszon, amit egy biztonságosabb rész követett. Időnként csodálatos panoráma tárult eléjük.

Tavakkal, erdőkkel, falvakkal és rétekkel tarkított, dombos vidék húzódott alattuk. Itt-ott még mindig köd gomolygott, gyönyörűen kirajzolva a domborzat jellegzetességeit. Havas, magasba törő hegyóriások vetettek árnyékot a tájra, mikor a napsugaraknak sikerült pár percre áttörniük a fellegeket.

A királyságon végighúzódó hegységrendszer, melynek egyik részén ők is éppen jártak, a Hochtor nevet viselte. Több mérföld hosszan terült el, csúcsai gyakran a felhőkbe vesztek, az emberek félték veszélyes ösvényeit, kopár szikláit és sötét hasadékait. Állítólag a gigászi kígyó, Hochfyr, megkövült teste alkotta. A monda szerint Hochfyr megküzdött az istenekkel, akik még az ő tojásából születtek a Káosz idején. Haragudott rájuk, amiért létrehozták az emberek világát, ezért el akarta őket pusztítani, azonban az istenek felülkerekedtek rajta. Állítólag a csata olyan hatalmas volt, hogy még néhány csillag is lezuhant az égből. Az öregek szerették ezzel a történettel riogatni a gyerekeket, ha azok rémmeséket akartak hallgatni.

Einar úgy számolta, hogy a Vörös-csúcs nevű képződményt, aminek lábánál az erőd is található, egy napon belül el kellene érniük. A térkép szerint valahol a hegy túloldalán tört az ég felé. Eddig jól haladtak, így reménykedett benne, hogy minél hamarabb megtalálják, mivel minél följebb kapaszkodtak az ösvényen, annál zordabbá vált az időjárás. A fagytól szőrmebundáik ellenére is vacogni kezdtek, s kora délutánra hóvihar kerekedett. A szirtek közt süvítő szél olyan erős volt, hogy maréknyi havat vágott az arcukba újra meg újra, így minél gyorsabban menedék után kellett nézniük. Ám ez azzal járt, hogy le kellett térniük az ösvényről kis időre. Legnagyobb megkönnyebbülésükre néhány méter után megpillantottak egy barlangot, hová sietve behúzódtak. Úgy vélték, egykor bánya lehetett, mivel néhány tartógerenda tárult a szemük elé. Ahogy beljebb hatoltak a hideg és a hó elől, a kintinél jóval kellemesebb hőmérséklet vette őket körül, így a bejárattól nem túl messze megálltak, majd Einar a szekérhez ballagott. Mielőtt felértek a hegyre, a férfi összeszedett néhány faágat az erdőből, hogy tűzifaként szolgáljon. Egy barlangban voltak, odakint hóvihar tombolt, nem tartott tőle, hogy bárki felfigyelne majd a pislákoló fényre.

– Milyen hosszú lehet? – kérdezte Alessia, miután körbeülték a tüzet, és tekintete a hegy mélyébe vezető járatot fürkészte. Arcára furcsa nyugtalanság ült ki, ami nem kerülte el Einar figyelmét.

– Nem igazán van kedvem kideríteni – vont vállat a zsoldos. – Valami baj van? Feszültnek látszol.

– Csak nem szeretek a föld alatt tartózkodni sokáig.

– Pedig nagyon úgy tűnik, hogy a vihar egy darabig tombolni fog – vélekedett Einar, majd megpróbálta elterelni a lány figyelmét. – Láttam, hogy sok könyvet bepakoltál a ládába, mielőtt elhagytuk a faludat. Miféle irományok lennének?

– Talán szereted a könyveket? – húzta fel a szemöldökét Alessia érdeklődve. A lobogó lángok táncoló árnyakat vetettek a falakra és az arcukra.

– Van, amit kedvelek. Amíg Thorak kolostorában nevelkedtem, a szerzetesek a kezembe adták a Siegfried Krónikák nevű kötetet. Élvezetesnek találtam.

– Az a könyv legalább kétezer oldal! – döbbent meg Alessia. – Elolvastad az egészet?

– Ahogy mondod. Nem volt egyszerű.

A Siegfried Krónikák megörökítette Frostheim ősi történelmét, mely a mitologikus időkig nyúlt vissza. Egyetlen család történetét követi nyomon több generáción keresztül, miközben több férfi és női tagja vakmerő küldetésekre vállalkozik, sokszor ismeretlen vidékeken. Hősies ugyanakkor meglepően drámai olvasmány, melynek a végén felemelkedik egy királynő, akit történetesen Frostheim legnagyobb uralkodójaként tartanak számon a mai napig. Alessia csupán egyszer olvasta ezt az ősi művet, ami az egyik legelső irodalmi alkotást jelentette a királyságban. A legkevésbé sem gondolta, hogy Einar ismeri. Kénytelen volt bevallani magának, hogy alaposan félreismerte a férfit. Furcsa, de egyre inkább tisztelni kezdte önzetlensége és műveltsége miatt, így már egészen más szemmel tekintett rá.

– Nem nézted volna ki egy barbár zsoldosból, igaz? – vigyorgott Einar, aki felismerte, mi játszódott le a nőben. Nem érzett megvetést, sem haragot. Már máskor is előfordult, hogy a foglalkozása miatt téves képet alkottak róla.

– Elismerem... túl hamar ítélkeztem rólad. Többet nem fog előfordulni, ígérem!

– Nem történt semmi.

Lassan telt az idő, időnként újra és újra beszédbe elegyedtek, megosztották egymással gyermekkori emlékeiket, valamint Einar mesélt néhány kalandjáról, amit Alessia érdeklődve hallgatott végig. Mindig is élvezte, ha csatákról és szenvedélyes szerelmekről meséltek neki, a vérében volt a vágy, hogy minél több dolgot ismerjen meg a világból. Miután megvacsoráztak, hamar nyugovóra tértek.

Einar mélyen aludt, de egy csilingelő, női hang egyre inkább befészkelte magát az elméjébe. Fénylő alakként kavargott lelki szemei előtt, éteri szépsége semmihez sem volt fogható, a férfi csak arra vágyott, hogy átölelhesse. Kinyitotta a szemét, majd lassan felült, és a bánya sötét torka felé fordult. Nem volt ura önmagának, egyetlen hang nélkül állt fel, hogy tétova léptekkel meginduljon a sötétség felé. A hang egyre csak hívogatta, testét elöntötte a vágy, melynek képtelen volt ellenállni. Követte azt az áttetsző alakot, kinek hosszú szőke haja úgy lobogott meztelen teste körül, mintha a víz alatt lebegett volna. Dús keblei és világos bőre mágnesként húzta maga után a férfit. Einar tiltakozás nélkül eredt a nyomába, anélkül, hogy tudta volna, mit cselekszik, mígnem teljesen elnyelték az árnyak.