Hideg van. Fázom. Már hetek óta tartanak bezárva ebben a jégveremben. Nem bírom a telet, de ez még annál is rosszabb. Alapvető szükségleteimtől megfosztva várom sorsom beteljesülését. Többen is vagyunk, mindenki retteg, hogy mikor jönnek el értünk. Mert eljönnek. Naponta úgy négy-öt társunkat magukkal viszik, és nem tudjuk, mit művelnek velük. Akiket elragadnak, vissza nem térnek közénk. Bár senki sem mondja ki, de az a sejtésünk, hogy elevenen megeszik az elhurcoltakat. A zsigereinkig ható sikolyok néha beszűrődnek odakintről. Borzalmas. Ó, Istenem! Úgy hiányzik a szabadság! Tudom, nem hangzik nagy dolognak, hogy a szabadban játszol az arcodat érő napfénnyel, vagy eső simítja ki ráncaidat, tisztítja meg bőrödet, de most mégis mindent megadnék érte… hogy újra érezhessem a szellő lágy ölelését, hallhassam népem vidám hahotázását.

Jajj, ne! Nyitódik a verem ajtaja. Újra eljönnek! Már kevesen vagyunk, így egyre nagyobb az esélye, hogy sorra kerülök. Mi csak dögöknek hívjuk őket. Már nyúl is befelé félelmetesen hosszú karjával. Borsódzik a hátam. Alig bírom nézni! Felkapott egyet! És még egyet, ezúttal közvetlenül mellőlem. Ó, ne! Felém közelítenek mocskos, büdös ujjai. Megfogott! Visz engem is! A magasból még végignézek maréknyi bennmaradt társam rémült ábrázatán. Talán nekik még rosszabb, mint nekem. Az ő szenvedésük tovább tart. Én legalább mindjárt túlesek rajta. Ez a dög magasabb, mint gondoltam. Igazi óriás! Simán elférünk mindhárman az egyik tenyerében. Egy ingatag konténerbe borít minket. Megütöm magam, nem is kicsit, sorstársaim szintén. Talán még össze is zúzódik valamim. Lassan víz folyik ránk fentről, aztán hirtelen gyorsabban kezd ömleni. Meg akar fullasztani minket? Mégis, miféle barbár népség ez? A konténer lyukacsos alján kifolyik a víz, ezt megússzuk. A dög sima felületre helyez minket. Ismét felénk jön a mancs. Kiragadja az egyikünket. A másikkal együtt félve nézzük, hogy mit művel vele. Kénytelenek vagyunk, mert végignézeti velünk ez a szadista, beteg állat. Kettéharapja!

– Édes Istenem! Láttad? – kérdem testvéremet, de felakadt pupillái válaszolnak helyette.

Őt is megfogja. Nem volt elég neki az egyikünk, még nem lakott jól. Bélpoklos fenevad! Mit művel?! Jól látom?... Ez megskalpolja! Társam dobhártyarepesztő üvöltését a dög nem hallja, de én igen. Elképzelhetetlen fájdalma legalább hamar abbamarad, amint amaz egészben bekapja. Arcizmai ütemes mozgásából látom, ahogy rágja a húsát. Felfordul a gyomrom. Arra gondolok, hogy ha már kihozott engem is, biztos nem fog visszatenni. És mennyire igazam van! Már össze is fog két bütykös ujjával. Rettegek. Filmként pereg le előttem az egész életem. Látom, ahogy a nyári melegben napról napra egyre teltebbek, egyre életerősebbek leszünk. Emlékszem, élveztük azt a rövidke életet, ami megadatott nekünk. De most, ahogy tehetetlenül egyre csak közeledek a hatalmas fogaihoz, addig soha nem ismert kérdések fogalmazódnak meg bennem. Miért élünk egyáltalán? Miért születünk meg? Ez a sorsunk? Erre lettünk teremtve? Ezért fejlődünk ki tökéletesen érettre? Végül behunyom a szemem, és várom a végét. Várom, hogy minden megszűnjön létezni. Utolsó gondolatom az, hogy vajon eljön-e majd az idő, amikor nem kell tovább rettegnünk, vagy ez minden eper végzete, amíg világ a világ, és a dögök megállíthatatlanul csökkentik tovább az amúgy is kevés életet, mi rajta van.