Óriási reményekkel szállunk ki öcsémmel a taxiból az előre lefoglalt szállás előtt. Az összes csomagunk mindössze egy-egy bőrönd. A ház nem pont úgy fest, mint amilyet Londontól várna az ember, még akkor sem, ha csak az egyik külső zónájában található. Nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget, a lényeg, hogy itt vagyunk.

A főbérlő nyájasan, fülig érő mosollyal fogad minket, és megmutatja a szobánkat. A hirdetésben „dupla” állt, valamint hogy egy nagy, kertes, családi házról van szó, egy fürdőszobával, kicsi konyhával. Ehhez képest az egérlyuk maximum egy fő részére lenne alkalmas, méretét és felszereltségét tekintve egyaránt. Nem szólunk semmit, kifizetjük a megbeszélt összeget. Kérdeznénk még néhány dolgot, de a csóka közli, hogy rohannia kell, jövő héten jön a következő lakbérért, addig is a lakótársak biztosan szívesen segítenek kiigazodni.

Pár perce ismerkedünk már a bútorokkal, eldöntjük, hogy én alszom a földön, öcsém az ágyon, cserébe ő főz, mivel én nem tudok. A foltos matrac látványa egyébként is elvette már a kedvem. Van még bent egy komód, amiben bogarak cikáznak, egy szekrény, amibe szűkösen beférnénk ugyan, de a benne terjengő szag miatt inkább úgy döntünk, bőröndből öltözünk.

Kipillantok a hátsókertre néző ablakon, és azt kívánom, bár ne tettem volna – egy szőrös segg kacsint rám vissza. Gazdája épp a gazt öntözi. Elterebélyesedett fák és bokrok, térdig érő fű teszi még idillibbé a képet. Leszarom, mert a lényeg az, hogy itt vagyunk. Behúzom a függönyt, és azt mondom öcsémnek, hogy amíg ő bepakol a hűtőbe, én használatba veszem a mellékhelyiséget. Elindulok az emeletre, de a lépcsőn várakozó sorba ütközöm. Öt faszi áll a tökét markolászva a csukott fürdőszobaajtó előtt, közülük csak ketten férnek el a fenti előszobai folyosón. Illedelmesen bemutatkozom – kezet persze nem rázok velük –, mire ők ugyanígy tesznek, jóllehet, még abban a percben el is felejtem, hogy kinek mi a neve. Megkérdem tőlük, mégis, hányan lakunk a házban, mire az egyik kinyögi, tizennégyen, akit azonnal ki is javít egy másik, hogy tizenöten már, mivel egy fő ment, kettő jött a helyére.

Jó húsz perc várakozás után végre bejutok, azonnal rá is ülök a vécére. Elvégzem a dolgom, oldalra nyúlok, és döbbentem veszem észre, hogy az egyetlen tekercsen jó, ha kéttörlésnyi papír csüng. Sebaj, találom fel magam, beállok a repedezett fürdőkádba a zuhanyrózsa alá.

Hiába tekerem a csaptelepet, az négy csepp víznél többet nem köp ki magából. Valaki bekiabál, hogy nem működik a zuhanyzó. Köszi, szólok vissza, jókor mondod. Kuncogás szűrődik be, ég a fejem, mintha begyújtották volna. Kikecmergek valahogy, aztán a mosdókagylóhoz csoszogok, felpattanok rá, és beleülök. Miközben tisztára mosom magam, egyre erősödik odakint a kuncogás. Miután végzek, megtörölközöm a fogason lógó, ázottá használt ronggyal, aztán belepillantva a tükörbe feltűnik, hogy vörös arcom nem akar színt váltani. Szégyenkezve kijövök, megpróbálom elkerülni a vigyorgó tekinteteket.

Hangosan röhögnek, amint lerohanok a földszintre. Ne bánd, haver, szól utánam valaki, a dingdongok alapból így csinálják.

Berontok a szobánkba, bezárom az ajtót, tesóm azzal fogad, hogy a hűtőben kaptunk egy fél polcot. Szard le, mondom, az a lényeg, hogy itt vagyunk!

Az utazástól kimerülten elterülünk. A kőkemény lamináltpadlón nem sokat segít a takaró, amit leterítettem, de még így is csupán percek kérdése lenne, és aludnék.

Lenne, bizony, de nem az!

Dobhártyarepesztő dübörgés zengeti az ablakunkat, öcsém kinéz, hogy megtudjuk, mi folyik odakint. Ezt látnod kell, mondja. Odamegyek, kicsekkolok, és azt látom, hogy két gyúrógyuri félpucéran izomkodik. Fát tesznek a tűzre, ami felett egy bográcsban rotyog valami. A többiek – szám szerint heten – az asztalnál ülnek, az sem zavarja őket, hogy a gaz így a derekukig ér. Az ablakunk mintha be sem lenne zárva, minden hang beszűrődik. Most épp Junior vonyít a hangfalakból, de ennél is nagyobb gond, hogy a szobánkat percek alatt belepi a fűszag.

Öcsém már mozdulna, kettőnk közül ő a kevésbé szívbajos, de megállítom. Hagyd a faszba, próbálom nyugtatni, nem kell a balhé. Leülünk egymással szembe, és szavak nélkül is megértjük, hogy mindketten azon filózunk, hova a picsába kerültünk.

Fura zaj bántja meg a fülemet, mintha valaki a falat fúrná.

– Csak a turmixgép az – közli tesóm –, itt van mellettünk a konyha – kopogtatja meg a papírfalat, ami olyan üreges, ha egy kicsit nagyobbat ütne bele, valószínűleg átkukkanthatnánk a keletkező lyukon.

Kiábrándultan rázom a fejem, de még nincs vége: a szomszéd szobából nyögésekkel kísért, vakkantás szerű női hang szűrődik át.

Kopogtatnak, amire felpattanok. Egy harmincas csaj az, azt mondja, csak beugrott bemutatkozni, Csillának hívják. Hellyel kínálnánk, de egy darab székünk sincs, így az ágyra ül. Azt mondja, ne is törődjünk a mellettünk lévőkkel, állandóan kefélnek.

Megoszt velünk néhány fontosabb információt, mit érdemes tudni a többi bérlőről, a környékről; kettőből ő az egyik lány a házban, a pasija, Csabi féltékeny típus. Utánunk ők a legújabb lakók, csak pár hónapja költöztek be. A többiekkel jól kijönnek, már az első nap könnyen megtalálták a közös hangot, amikor is megosztották velük az otthonról hozott Fütyülőst és barackpáleszt.

Figyelmeztet, hogy a fürdőszobában soha ne hagyjunk semmit, mert lenyúlják. A kajánkat is jó, ha azonnal megesszük, ne tároljuk a szekrényünkben – már ha lenne olyanunk, de az nem jutott. Megemlíti, hogy helyhiány miatt a konyhában nincs asztal, bár ha akadna, akkor sem lenne szerencsés ott tartózkodni, mert Laci ott nyírja a haját – minden nap, hogy teljesen csupasz legyen a feje. Amikor tesóm megkérdi, miért nem a szobájában teszi, Csilla vállat von, és azt mondja, hogy Lacié a ház legkisebb helyisége, amiben csak feküdni lehet, ülni vagy állni esélytelen.

Beszél még a szomszédról, akivel Gyuszi rendre összeszólalkozik. Az indiai csóka azt sérelmezi, hogy sokat meztelenkedik. Nem csoda, hiszen a két udvart elválasztó kerítés alacsonyabb, mint a dudva. Gyuszi ebből persze mit sem ért, Csillának kell fordítania, és amikor megteszi, Gyuszi elküldi az ipsét az anyjába magyarul. Őket, az indiaiakat egyébként csak dingdongoknak hívják, a nevüket Gyuszitól kapták már az első nap, mikor beköltözött, és egy szavukat sem értette, amint üdvözölték.

Csilla szünetet tart, kinyújtózkodik, melle vékonyka topján keresztül kidomborodik. Akaratlanul is odatapad mindkettőnk szeme, amit ő kacér mosollyal konstatál. Aztán enyhén, alig észrevehetően (de azért észrevehetően) megharapja az alsó ajkát.

Levegőt venni sincs időnk, az egyik állat beesik az ajtónkon. Összecsuklik a lába, és elterül. Mivel lekurvázza Csillát, egyértelművé válik, hogy a faszija az, Csabi. Vagy Gyuszi? Ja, nem, az a meztelenkedős, a’sszem. Tököm se tudja már, melyiket, hogy hívják. A lényeg, hogy feltápászkodik, tántorogva megtesz felénk két lépést, aztán rám, majd az öcsémre néz, és azt ordítja:

– Ku’va ajátoka’, megdugnátok a nőmet?

Nehezen viseljük, ha az anyánkat szidják. Zavartan összenézünk. A srác meglendíti a jobbját, ami elől sikerül elhajolnom, viszont balkezével hirtelen elkapja a torkomat. Ekkor öcsém megfejeli a gyereket, aki térdre rogy, nyála az orrából kiömlő vérrel a padlón összekeveredik. Csilla azt visítja:

– Basszátok meg! – Lehajol mellé, felsegíti, és együtt kibicegnek.

Nem gondoltuk volna, hogy ilyen lesz az első napunk Angliában.

Heves kiabálásra pillantunk ki egyszerre az ablakon, azt látjuk, hogy Csilla és a faszija mondják a magukét a többieknek, közben feldúltan az ablakunk felé mutogatnak. Amikor mind a kilencen, szemöldökükkel a homlokukat lehúzva, egy emberként ránk szegezik a tekintetüket, tudjuk, hogy nagy a baj. Azt még látjuk, amint a cimbik elindulnak felénk, majd hirtelen hátraszökellünk az ablaktól, és elordítom magam:

– A matracot, gyorsan!

Kikapjuk a helyéről, eltorlaszoljuk vele a nyílászárót, a biztonság kedvéért pedig kitámasztjuk az ágykerettel. Odasietek a komódhoz, rátolom az ajtóra, közben azt hadarom öcsémnek, hívja a főbérlőt. Amíg beszél vele, odaviszem a szekrényt is, aztán nekitámasztom a hátamat.

A következő másodpercben már a bejáratot döngetik. Kétségbeesetten próbálom visszatartani az eldőlni készülő bútorokat.

– Na, mi az? – kérdem. – Jön?

– Jön – válaszolja, aztán elteszi a telót, és mellém siet. – Pár perc, és itt van. Mondtam neki, komoly a szitu.

A kintiek szidják az anyánkat, lebuziznak, leköcsögöznek minket. Azt is ordítják, hogy kezünket-lábunkat eltördelik, ha bejutnak. Attól nem félünk, simán kitartunk, amíg a pofa ideér, de, hogy mi lesz utána, azt még elég homályosan látjuk.

Öcsém kérdőn néz rám. Tudom, nem a jelenlegi helyzet végkimenetele izgatja, vertek már meg minket nem egyszer, hanem sokkal inkább az, hogy mihez kezdünk aztán.

– Ne aggódj! – próbálom nyugtatni. – Amint lehet, költözünk. Addig is, örüljünk annak, hogy legalább itt vagyunk. Ez a lényeg!