Figyelmeztetések: Erotikus tartalom, Saját szereplő, Trágár beszéd, Homoszexualitás

+18 

1.

- Jack, ez egy mentőautó, itt nem csinálhatjuk!

- Négy napja váltjuk egymást otthon, pont leszarom, mit lehet és mit nem!

- Jack…

- Fogd be inkább és zárd le az autót! - morogta fülébe szerelmesen, miközben kezei már becsúsztak egyenruhájának inge alá, s ujjai megcirógatták bőrét. Libabőrös lett az érintéstől, teste megremegett a vágytól, s az adrenalinszintje is szép lassan megemelkedett, ahogy lenyomta a gombot az oldalajtón. Még sosem szeretkezett munka közben a férfival, főleg nem  a szolgálati autójuk hátuljában, ahol alig több mint fél órája még valakinek az életéért küzdöttek társaival együtt. Azóta már kitakarította az autót, csak a papírmunkák maradtak, mikor Jack megjelent mellette. Kivételesen mindketten szolgálatban voltak aznap. Ritka pillanatok egyikének számított ez, hiszen rendszerint váltott műszakot láttak el, vagy hol egyikük, hol másikuk maradt bent lenyomni még egy tizenkét órát, így érthető volt párja hevessége, ám ő mégis zavarba jött meglett férfi létére.

***

Három éve ismerkedtek meg egy tömegbaleset alkalmával. Még csak akkor került az ötvenötös egységhez és rögtön a második munkanapjára kijutott az effajta káoszból. Jack ekkor már két éve szolgált ebben a körzetben rendőrként. Persze a kapcsolatuk kezdete nem volt zökkenőmentes. A férfi, mint ahogy az szokás volt arrafelé, kollégái segítségével tervet eszelt ki, hogy megtréfálják az újoncot. Ez amolyan beavatásnak számított náluk, melyen mindenki átesett, mikor az ötvenötös egységhez került. Kora délután volt és egy viszonylag csendes nap végéhez közeledtek, a többiek vagy a pihenőben nézték a tévét, vagy kint kosaraztak az udvaron vegyes csapatokat alkotva. Neki nem volt kedve egyikhez sem, így magához vett néhány tisztítószert, felmosóvödröt és rongyot, majd nekiállt kitakarítani az autót. Szeretett ilyesmivel foglalatoskodni, szerette, ha az, amivel dolgozik, mindig rendben van annak ellenére is, hogy sosem volt rendmániás. Már épp végzett a felmosással, mikor Jack másik két társa kíséretében bekötött kézzel megjelent az autónál. Nem is gondolkodott. Nem törődve a friss felmosással ugrott be az autóba táskájáért, hogy azonnal el tudja látni a férfit, ám mikor a konyharuha lekerült annak kezéről és kutya baja sem volt, ráadásul mind a hárman röhögni kezdtek rajta hangosan, elfogta a düh. Jackhez vágta a konyharuhát, majd egy egyszerű mozdulattal felkapta a vödröt a földről és nyakon öntötte a három férfit. Mindannyiuk arcára döbbenet ült ki és még Jack is mozdulatlan bámulta távolodó alakját, pedig neki mindig volt valami frappáns válasza mindenre.

Persze nem kellett azért félteni Jacket sem. Mihelyst felocsúdott első döbbenetéből, morogva indult meg a srác után, hogy alaposan beolvasson neki, ám a pihenőben nem találta, így levéve magáról szolgálati kabátját megindult az emeletre, hogy lezuhanyozhasson legalább. Utálta a fertőtlenítők szagát és most is szabadulni akart tőle minél előbb. Levetette magáról vizes gönceit, majd egy törülközőt dobva vállára belépett a zuhanyzóba. Nem gondolta volna, hogy itt fut bele újra az újoncba, ám mikor megpillantotta annak formás hátsóját és izmos hátát a szemközti zuhanyzóban, egy laza mozdulattal magukra zárta a fürdő ajtaját. Jinnek persze sejtelme sem volt a közelgő veszedelemről, ennek az alig huszonöt éves srácnak eszébe sem jutott, hogy a kinti incidensnek még folytatása lehet.

Jin a maga nemében vonzó, fiatal férfinak számított, a szülei még törzsgyökeres japánok voltak, ő azonban már Amerikában látta meg a napvilágot, s bár sosem járt családja szülőföldjén, kiválóan beszélte mindkét nyelvet. Fontosnak tartotta megismerni azt a kultúrát is, szülei pedig igyekeztek neki minél többet mesélni az otthoni szokásokról. Jinen persze látszódott a japán vérvonal minden sajátossága annak ellenére is, hogy anyja már félvérként született. Alig volt százhetven centi magas, s fekete, félhosszú haját általában copfba fogva hordta, mikor dolgozott, sportos testalkata pedig vonzóvá tette őt a nők körében. Már a főiskolán is rengeteg lány figyelmét felkeltette, csakhogy Jint sosem érdekelték a nők. Jack vele ellentétben jól megtermett, vérbeli amerikainak számított, a száznyolcvanöt centi magasságához közel száz kilónyi izom tartozott mesterien kidolgozva és rövidre nyírt, barna hajával a tipikus szívtiprók táborát népszerűsítette.

A férfi elhatározta, mikor elfordította a kulcsot a zárban, hogy megleckézteti az újoncot. Sérelmezte, hogy a srác nem értette meg a viccet és még jobban sérelmezte, hogy egy egyszerű mozdulattal megszégyenítette őket, hiszen ő annak élte meg, hogy a felmosóvödör tartalma a nyakukban kötött ki. Míg társai a döbbenet után csak jót röhögtek az egészen és elismerősen bólogattak egyetértve abban, hogy Jin az első olyan újonc, aki vissza mert vágni nekik valamivel, de Jack más volt ilyen szempontból, a társai pedig ráhagyták.

Halk léptekkel közelítette meg a mit sem sejtő srácot, s mikor kellő közelségbe ért hozzá, egyszerűen megragadta nyakánál fogva, majd a falnak préselte. Dühös volt még mindig, meg akarta alázni a kezei közül szabadulni próbálót és nem érdekelte, mi lesz a következménye. Fújtatva, hangosan a srác fülébe szuszogva simított végig annak oldalán szabad kezével, s ujjait feneke partjai közé csúsztatta. Jin összerezzent és még hevesebben igyekezett szabadulni, ám Jack jóval erősebb volt nála és sokkal magabiztosabban tartotta őt a falnak szegezve, mint amilyennek az kívülről látszódhatott. A férfi élvezte, hogy a srác szűkölve igyekszik menekülni, ám nem volt hajlandó megállni, még nem, csak még jobban a falhoz préselte testével őt, míg hüvelykujját testébe csúsztatta, s ahogy lassan mozgatni kezdte kezét, úgy ingerelte vele egyszerre heréit és farkát is. Jin megrémült, kétségbeesetten küzdött azért, hogy Jacknek ne legyen könnyű dolga, de a természettel képtelen volt harcolni, s csakhamar beterítette a csempét forró spermájával. Jack elégedett volt magával, s eleresztve őt kicsit hátrébb lépett.

- Ez gyorsan ment - jegyezte meg némi gúnnyal hangjában, még mindig a srácot mustrálva, ám arra nem számított, hogy Jin most sem hagyja tettét szó nélkül. A srác dühtől kipirul arccal fordult hirtelen a férfi felé, majd képen törölte öklével. Jack a meglepetéstől a földre huppant, s csak döbbenten, állát masszírozva meredt az előtte álló, dühtől remegő Jinre.

- Önző, arrogáns, beképzelt fasz! - sziszegte a szavakat amaz, majd egyszerűen faképnél hagyta a férfit.  

***

Átlagos, csendes vasárnap délelőttnek indult az egész. Már nem volt az a forróság, mint pár napja, de még így is kellemesen meleg idő ígérkezett. Egész nap nyugalom volt szerencsére néhány kisebb riasztást leszámítva, így a pihenő kanapéján elnyúlva, könyvet olvasva igyekezett lefoglalni magát. Jack valahol az udvaron lézengett a többiekkel, neki azonban nem volt kedve kimenni. Nem igazán érezte jól magát már két napja, de a világért sem vallotta volna be ezt senkinek. Még a férfinak sem, aki nem értette a viselkedését, ám nem vetette ezt a szemére. Sokat dolgoztak az elmúlt időszakban mindketten megint, így azzal nyugtatta magát, hogy Jin csak fáradt, ezért hát hagyta őt pihenni. Csak a műszak végének közeledtével tért be a pihenőbe, hogy ránézzen társára, aki bár nem mélyen, de békésen szundikált elnyúlva a kanapén. Nem akarta nagyon zavarni, ám kíváncsisága erősebb volt annál, mintsem egyszerűen otthagyja a srácot, így óvatosan letelepedve mellé kezeit Jin homlokára csúsztatta. A srác megborzongott hűvös érintésétől és láztól csillogó tekintetét Jackre emelte, mire az elhúzta száját.

- Miért nem mondtad, hogy beteg vagy? - vonta kérdőre a srácot.

- Mi változott volna? - kérdezte amaz felülve. Nem volt éppen jól és ez nem csak szemén, de mozgásán is látszódott.

- Megértettem volna, miért viselkedsz úgy, ahogy.

- Ne haragudj. Nem szeretek gyengének tűnni - próbált érvelni, mire Jack csak felnevetett, majd belé karolva segítette őt fel a kanapéról és kísérte el a mosdóig.

- Még mindig hülye vagy - közölte vele lazán. - Hozzak valamit?

- A táskámat.

- Megleszel addig?

- Meg - válaszolta. Amint végzett odabent, s kicsit megmosta arcát, hogy hűtse azzal is a testét, visszatért a pihenőbe és ismét leült a kanapéra. Nem kellett sokat várnia a férfira, az csakhamar kezében Jin táskájával tért vissza és letette mellé azt. A srác azonnal túrni kezdett fecskendőért, s amint megtalálta, vattát és fertőtlenítőt is vett elő hozzá. Jack egyelőre nem szólt semmit, úgy gondolta, Jin szól neki, ha segítségre szorul, ám mikor látta, hogy a másik már sokadjára küzd meg azzal, hogy lefertőtlenítse az injekció helyét, csak egy rosszalló pillantást intézve felé kivette kezéből a vattát, majd letörölgette a bőrt, miközben szabad kezével megtartotta a férfi ingét, míg az magába döfte a tűt.

- Bevezetjük előjátéknak - jegyezte meg halvány mosollyal, miközben eligazgatta a ruhát Jinen.

- Inkább kihagynám - morogta, mialatt elpakolt, majd előtúrta zsebéből cigarettáját és megindult kifelé.

- Nem biztos, hogy most dohányoznod kéne - jegyezte meg neki csendesen, de követve őt kifelé.

- Rosszabb úgysem lehet ennél - állt meg a fal tövében Jin és meggyújtotta cigarettáját. Jack is előhúzott egy szálat sajátjából. Ő lényegesen erősebbet szívott, mint a férfi, de jóval kevesebbet is nála.

- Jin, mi a baj? - kérdezett rá végül. - Napok óta furcsán viselkedsz.

- Fáradt vagyok - ismerte el a másik csendesen a tájat bámulva.

- Hamarosan vége a műszaknak, hazamegyünk és lefekszel, holnap pedig nem akarom meglátni, hogy kimozdulsz az ágyból.

- Azt hiszem, nem fog kelleni könyörögnöd érte - mosolyodott el végül halványan.

- Nagyon rosszul érzed magad? - döntötte fejét a srác homlokának és megsimogatta arcát.

- Már jobb.

Ezután nem szóltak egymáshoz, csendben fogyasztották el cigijüket, majd visszatértek a pihenőbe. Lassan akart eltelni az a másfél óra, ami még hátravolt a műszakból, de végül letelt, még ha nehezen is. Jack most nem hagyta Jinnek, hogy kitakarítsa az autót, hogy molyoljon még jó egy órát odabent, mire elindulhatnak és kivételesen ő sem öltözött át civilbe, csupán fegyverét tette el, ahogy mindig is szokta, gondosan ügyelve minden részletre. Először kiszedte a tárat, majd a golyókat is kiürítve belőle azokat a szekrény tetejéről levett páncéldobozba pakolta egy külön fakkba, végül leellenőrizte a pisztoly csövét is, nem maradt-e benne kósza golyó, s azt is belefektette a fémkazettába, lezárta kulccsal, majd elzárta szekrényébe. Jin ezalatt a pihenőben várakozott elszöszmötölve még néhány papírral, s amint a férfi megjelent, halvány mosoly ült ki arcára. Fáradt volt, ezt mindenki láthatta rajta, ám ahogy eddig is mindig, most is tartotta magát. Jack elvette tőle a táskát, majd Jin derekát átkarolva indultak el a kocsihoz, hogy alig húsz percnyi kellemes autókázást követően végre elmondhassák, hazaértek és pihenhetnek. Jin persze most is szokatlanul csendes volt, csak bámult kifelé az ablakon, mint aki teljesen máshol jár gondolatban, ám a mellette ülő férfi úgy határozott, már nem hagyja ennyiben a dolgot, inkább rákérdez, mi aggasztja ennyire fiatal társát.

- Csak elbambultam - válaszolta amaz elmosolyodva. - Eszembe jutott, hogyan ismerkedtünk meg - tette még hozzá gondosan, ám arcáról nem tűnt el a mosoly, bár az előzmények nem éppen voltak zökkenőmentesek, mégis egyikük sem bánta meg azt, hogy végül hagyott esélyt a másiknak.

- Ne is mondd! - nevetett fel Jack, miközben kihúzódott a szélső sávba. - Nem hittem volna, hogy eljutunk ide.

- Én sem, főleg amilyen arrogáns pöcs voltál - kuncogta el magát Jin is.

- Kész szerencse, hogy csak voltam - kontrázott rá a férfi.

- Nem-nem, még mindig az vagy, csak már nem velem - incselkedett vele még mindig széles vigyorral az arcán.

- Csak érjünk haza, megmutatom én neked, mennyire vagyok pöcs és arrogáns - fenyegette meg a mellette ülőt játékosan.

- Ha lesz rá időm, megígérem, rettegni fogok - nevetett fel amaz, mire Jack a fékbe taposva tette ki az autót az út szélére. Jin nem tudta eldönteni, minek köszönheti ezt az egészet, aztán hirtelen tört rá a felismerés: Jack mégsem várja meg, hogy hazaérjenek. - Csak vicceltem - próbált mentegetőzni hasztalan, mert a férfi már eldöntötte, hogy addig nem indul tovább, míg meg nem kapja, amit mindennél jobban akar.

- Vicceltél, mi? - kérdezett vissza ravasz félmosollyal, s egészen közel hajolt Jinhez, végül megcsókolta hosszan, szerelmesen, majd miután ajkaik elváltak, ismét beletaposott a gázba. Újra csend telepedett közéjük, ám nem sokáig élvezhették a nyugalmat, mert amint bekanyarodtak abba az utcába, ahol közösen bérelt lakásuk volt, valóságos rémálom fogadta őket. A szomszédos bérház több emeletén is lángok csaptak ki az ablakon bevilágítva ezzel az utcát, ráadásul a tűz kezdett átterjedni az ő háztömbjükre is. Az utcán emberek igyekeztek vödrökkel vizet locsolni a tűzre hasztalan. Nők sikítoztak, fejetlenség és káosz uralkodott az utcán és egyetlen tűzoltó sem volt még a helyszínen. Jack nem gondolkodott sokáig, rendőrként nagyon is jól tudta, mit kell tennie és Jinnek sem volt kétsége afelől, hogy nekik kettejüknek mindent meg kell tenniük azért, hogy biztonságba helyezzék az embereket és ellássák azokat, akik megsérültek. Éppcsak ki tudtak szállni az autóból, mikor robbanás rázta meg az egyik emeletet, egy nő pedig kétségbeesetten rohant oda hozzájuk és zokogva könyörgött azért, hogy hozzák ki a lányát, mert az bent rekedt.

Ismerték a nőt, mindig kedves volt velük, sokszor vitt nekik süteményt is, amit együtt készítettek a kislánnyal. Jin imádta Emilyt, a hat éves kislány szerette őket, sokszor nézett be hozzájuk, mikor a szomszéd néni gondjaira volt bízva, mert anyja dolgozott, de akadt olyan is, hogy ők vigyáztak rá. Szívesen tették, hiszen Emilyre figyelni sosem volt teher, számukra legalábbis nem és tudták, hogy a nő mindent megtesz azért, hogy tisztességesen fel tudja nevelni lányát, hiszen csak ketten voltak egymásnak. Emily apja még a lány megszületése előtt lelépett magára hagyva az anyját. Azóta se tudni, hol van. A nagyszülők persze egy darabig segítették lányukat, ám mindketten öregek és betegek voltak, így végül az asszony egyedül maradt az akkor még alig két éves kislánnyal. Jack és Jin akkoriban költöztek a házba, a nő éppen munkanélküli volt, nehézségekkel küzdött, alig bírta fizetni a lakbért és enni adni kislányának. Egy percig sem volt kétséges a két férfi számára, hogy mindent megtesznek azért, hogy az asszonynak segíteni tudjanak. Csakhamar állást szereztek neki, ugyan nem a legjobbat, de legalább munka volt, és alig kellett egyedül hagynia a kis Emilyt. A nő náluk dolgozott az állomáson takarítóként.

Jack nem gondolkodott túl sokan azon, mit is kellene tennie. Emily fontos volt az ő  számára is, nem volt kétséges hát, hogy bemegy érte a házba, melynek felső szintjeire már átterjedt a tűz és haladt lefelé. Eltolta magától az asszonyt, ezzel adva őt át Jinnek, a nő csak zokogott markolva a fiatalabbik férfi karját, míg Jin aggódva pillantott társára, próbálva elhitetni magával, hogy ez az egész nem más, mint egy rossz álom, ám akárhányszor behunyta szemét és nyitotta ki, a kép nem változott.

- Mégis mi a fenét akarsz csinálni?

- Kihozom Emilyt!

- Jack! Mindjárt itt vannak a tűzoltók!

- Nincs annyi időnk, Jin, te is tudod! Ki kell hozni Emilyt, mielőtt késő lesz!

- Veled megyek! - erősködött a srác, miközben Jack megszabadult kabátjától, majd kikapva az egyik vödröt az ott segédkezők kezéből magára borította annak tartalmát, hogy rögtön utána félrehajítsa és egy újabbért nyúljon. Kabátját is leöntötte egy adag vízzel és magára terítette. Elszánt volt, mint talán eddig még soha.

- Itt maradsz! Készülj fel rá, hogy Emilyt ellásd! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, azzal  elindult az épület felé.

Jin sosem érezte magát annyira tehetetlennek, mint abban a pillanatban, mikor meglátta eltűnni Jacket a lángoló épületben, mégis úgy tett, ahogy a férfi kérte tőle. Ledobta kabátját a földre, majd ráültette az asszonyt, ő maga pedig a kocsihoz rohant táskájáért. Retteget attól, mi lesz, ha Jack nem jut ki az előttük tornyosuló pokolból. Félt, hogy mi lesz, ha társa bent ég, neki pedig szembe kell néznie azzal a ténnyel; elvesztette őt, míg ő tehetetlenül állt kint és csak várt. Teltek a percek, lassan, mintha legalábbis megállt volna az idő abban a pillanatban, hogy Jack belépett a bérház ajtaján, a félelem pedig olyan rémképeket gyártott elméjében, melyektől a hideg borzongás futkosott hátán. Újabb robbanás rázta meg a szomszédos épületet, Rosie, Emily anyja ismét felzokogott az időközben melléjük keveredett Kathy mama karjaiban, ő maga pedig összerezzent. A hányinger kerülgette az idegességtől a fiatal férfit, félt és aggódott, de végre megérkeztek a tűzoltók is.

A hőség elviselhetetlen volt Jack számára, ráadásul a füst sem könnyítette meg a haladást, ám ő elszántan indult meg a lépcsők felé. Fogalma sem volt arról, hol keresse a kislányt, csak abban volt biztos, hogy Emily nincs a másodikon, ahol ők laktak, mert akkor biztonságban lenne már lent édesanyjával, ám még volt azon felül négy emelet. Nyomasztó hőség áradt a falakból, a fa szerkezetek recsegtek, pattogtak, ahogy a tűz igyekezte bekebelezni az egész épületet és mindent elpusztítani, amit lehetett. Lassan tudott csak haladni, minden lépését alaposan megfontolta, mert ki akart jutni a pokolból és ki akarta vinni Emilyt is. Már a negyedik emeletet kutatta át folyamatosan a kislány nevét kiabálva, ám itt sem jött válasz sehonnan, hiába fülelt, de nem ment tovább anélkül, hogy körbe ne nézett volna alaposan. Nem lehetett benne biztos, hogy a kislány még magánál van, ezért nem bízott semmit a véletlenre, ám csak akkor indult tovább, mikor már nem látott semmi reményt arra, hogy Emily azon az emeleten bujkál. A következő szinten sem járt sikerrel, csak a füst és a hőség növekedett egyre jobban, ahogy közeledett ahhoz a szinthez, ahova már a tűz átterjedt. Hallotta a szirénák hangját ő is, s tudta jól, nincs sok ideje, ha a tűzoltók megkezdik az oltást, a felszálló füst miatt sokkal nehezebb dolga lesz, így meggyorsította lépteit.

Eközben odalent sorra érkeztek meg a hivatalos szervek is. Rendőrök, Jack társai és mentősök is. Jin az egyikükre bízta Emily anyját, majd a tűzoltóparancsnokhoz sietett.

- Jack bent van az épületben, Sam! - hadarta el. - Bement Emilyért, a szomszéd kislányért!

- Hogy az a… Ne ind…! - kiáltott volna rá kollégáira, ám már késő volt, megkezdték az oltást. Jin megmerevedett a félelemtől. Hosszú pillanatokig csak bámulta, ahogy a tűzoltók megkezdik az oltást folyamatosan locsolva a ház felső szintjeit.

- Jin! Jin! - rohant oda hozzá Kathy mama.

- Történt valami Rosieval? - kérdezte aggódva, mert az idős asszony még idegesebbnek tűnt, mint amikor otthagyta őt a nővel. Remélte, hogy nincs semmi komoly baj, hiszen Emilynek már csak a nő maradt, így már nyúlt is azonnal táskájáért.

- Emily… Itt van, biztonságban, Jin…! Nem maradt az épületben! - Hidegzuhanyként érte őt, amit Kathy mama mondott, s hirtelen levegőt is elfelejtett venni. - Jin! Jin! - rángatta meg karját a nő, ő pedig levegő után kapva ijedten fordult a tűzoltóparancsnok felé és torka szakadtából üvölteni kezdett.

- Ki kell őt hoznunk onnan! Ki kell hoznunk Jacket! - kiáltotta és már szaladt is az épület felé, ám ketten elkapták őt hátulról és igyekeztek a földre teperni. - Eresszetek! Jack bent van! Ki kell hozni! Jack!

- Nem tudunk bemenni! Hatalmas a füst és mindjárt beomlik az épület! - szólt rá az egyik tűzoltó.

- Nem! Nem! Nem! Jack bent van! - próbált küzdeni hasztalan, az épület pedig nem sokkal később hatalmas robajjal beomlott, ahogy arról már a tűzoltók is tájékoztatták.

***

Életében először Jack feladta. Ő, aki mindig is tartotta magát ahhoz, amit megígért vagy elhatározott, most tehetetlennek érezte magát. Nem látott egy szemernyi esélyt sem arra, hogy sikerül megtalálnia Emilyt, s a hőség is egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni körülötte. A füst elhatalmasodott az épületben, ahogy a tűzoltók odalentről megkezdték az oltást, ám ő ki akart jutni onnan. Nem érdekelte, hogyan, csak Jin járt a fejében, az, hogy még nagyon sokáig együtt akar lenni vele, kirándulni, ahogy azt eltervezték már hónapokkal ezelőtt, pihenni, mely mindkettejükre ráfért már, így megindult lefelé a harmadik emeletről. Nem tudta, mi vár rá a többi szinten, csak azt érezte, hogy a rajta lévő pléd már nem igazán védi meg a hőségtől, hiába locsolta le vízzel egy bő negyed órája. Jack most már a saját életéért küzdött, nem jutott túl messzire azonban, a füst a másodikon sokkal nagyobbnak bizonyult, mint egy emelettel feljebb, így a férfinek sürgősen döntenie kellett; vagy megvárja az oltás végét egy biztonságos zugot keresve magának, vagy nekivág a hátralévő két emeletnek megkockáztatva azt, hogy megfullad, mielőtt kijuthatna az épületből. Nem volt kérdéses egy percig sem, mit választ. Hátán az éppen csak nedves pokróccal visszarohant a harmadikra, s berúgva a jobb oldali lakás ajtaját egyenesen a legszélső szobához indult. Nem kísérletezett már azzal, hogy újra benedvesítse a plédet, szinte azonnal az ablakhoz szaladt, mely pechjére az udvarra nézett, majd miután kitörte azt, arrébb lökdöste a bútorokat és a takarót teljesen magára tekerve telepedett le a fal tövébe a sarokba. Nehezen kapott már levegőt így is, hiába fogta az orra elé ruháját is, hogy megszűrje a füstöt, s bár remélte, itt biztonságban van, hamar rá kellett jönnie, tévedett, mert az ajtó alatt percekkel később lángok kúsztak be és komótosan falni kezdték a fa szerkezetet.

És Jack most először életében félt attól is, hogy nem jut ki innen, hogy soha többet nem láthatja Jint, mert ez a forró és hatalmas démon ugyanúgy fogja őt is felemészteni, mint az ajtót; lassan és élvezettel, mert bár tudta, hogy a tűz nem holmi lény, mely rendelkezik némi intelligenciával, vagy állatias ösztönnel, most az életéért vívott csatában mégis szörnynek tűnt a szemében. Pusztító démonnak, amelyik kioltja az emberek életét válogatás nélkül, kegyetlen és lassú, kínszenvedéses halált hozva magával.

Jack sosem volt vallásos férfi, bár szülei megkeresztelték és míg gyerek volt, vasárnaponként templomba is járatták, ám ahogy kamaszodott, mint minden korabeli fiú, inkább lógott ő is a barátaival valamelyik parkban, mintsem engedjen szülei akaratának, a mai nap azonban sok mindenről megváltoztatta a nézetét, s bár továbbra sem tervezte, hogy jó keresztényhez méltón majd kevéske szabadidejét a templomban tölti, megfogadta magának, ha kijut a házból, ellátogat valamelyik külvárosi kis templomba egy mise erejéig, ahogy azt is megfogadta, hogy ránéz szüleire, akiket azóta nem látott, mióta Jinnel összeköltöztek. Anyja ugyan megbékélt azzal a helyzettel, hogy a fia sosem fogja őket unokával megörvendeztetni, hogy sohasem dicsekedhet majd azzal, hogy az ő fiának milyen gyönyörű felesége van, ám apja ezen nem tudta túltenni magát, még az után sem, hogy egyik alkalommal fiuk párjával az oldalán állított be a szülői házba. Hatalmas veszekedés kerekedett abból az egyszerűnek induló családi ebédből, olyan, amely után még hetekig hallgatta anyja zokogását a telefonban is, mivel apja nem csak őt alázta meg és tagadta ki, de a saját feleségével sem volt hajlandó egy szót sem váltani egészen addig, míg az asszony meg nem ígérte neki, hogy minden kapcsolatot megszakít a fiával. Persze Sueannt sem kellett félteni, mikor az öreg Jack éppen nem volt otthon, mert régi bajtársaival horgászni mentek pár napra, mindig felhívta fiát, hogy megtudja, mi van azóta velük, karácsonykor pedig rendszerint küldött egy csomagnyit nekik abból a házisüteményből, melyet Jack gyerekkora óta imádott.

Szép emlékek jutottak eszébe abból az időből, mikor még gyerekként apjával közösen mentek ki pecázni a közeli tóra és ő, a kis Jack kifogta élete első és egyben legkisebb halát is. Emlékezett arra, apja milyen jót nevetett azon, mikor hatalmas küzdelem árán a partra húzta az alig tíz centis élőlényt, s mely utána pár napig egy nagyobb befőttesüvegben tengette életét az íróasztalán. Hiányoztak neki ezek a dolgok, hiányzott a családja, mindamellett, hogy Jin tökéletessé tette a mindennapjait.

Hangos, ropogásra emlékeztető zaj rángatta ki őt gondolatai közül, vissza abba a szobába, a füstbe és forróságba, ahol csapdába esett, majd a plafonra szegezte tekintetét, mikor az első adag vakolat a lába elé zuhant. Ösztönösen mozdult, pedig már maga sem tudta, mi mozgatja, mi az, ami még mindig küzdésre bírja annak ellenére is, hogy szinte biztosra vette, már nem jut ki élve ebből a lángoló pokolból. Előre lendült, egészen a szoba közepén álló, viszonylag masszív dohányzóasztalig, s abba a sarokba tolta, ahol eddig ő maga kuporgott, végül bebújt alá, épp csak az utolsó pillanatban, mikor is a mennyezet hatalmas robajjal beomlott.

Már csak a mentőben tért magához egy röpke pillanatra. Maszk volt a száján, ám még így is nehezen kapott levegőt, s látása és hallása sem volt tökéletes. Minden egyes hang távolinak tűnt, még Jin is és egy szavát sem értette a srácnak, akit annyira imádott. Nem érzett fájdalmat, a légzésen kívül minden annyira egyszerű volt, mintha semmi sem történt volna vele, pedig tudta, hogy valami nincs rendben, érezte és látta is Jin arcán, mikor rápillantott, ám képtelen volt mozdulni, a nyakmerevítő és a vákuumágy nem engedte, aztán újra elnyelte a sötétség. Mindig úgy képzelte, hogy ha meghal, vagy olyan állapotba kerül, ami ahhoz közeli, akkor a filmekben látottakhoz hasonlóan majd neki is fény jelenik meg, amelyben ott várja őt Ann néni és Jim bácsi, akiket mindennél jobban szeretett mindig is, ám ez cseppet sem hasonlított most ahhoz. Körülötte nem volt semmi, csak a sötétség, és nem volt fény, őt váró rokonok, csak a csend, a nyomasztó üresség. Ő pedig félt ebben a rideg semmiben és szabadulni próbált, hasztalan. Arra gondolt, ennél még az is jobb lett volna, ha a tűz emészti fel, aztán eszébe jutott Jin. A srác, akiért még azt is vállalta, hogy nem látja többé a szüleit, bármennyire is szerette az anyját és akiről sütött az aggodalom, mikor magához térve megpillantotta arcát. Már nem akarta feladni, miatta nem.