Hosszú ideig tartott a felépülése és voltak olyan napjai, mikor legszívesebben feladta volna a küzdelmet. A rehabilitáció hosszú és fájdalmas volt. Sokszor kívánta azt, bárcsak meghalt volna inkább ott a tűzben, ám olyankor mindig eszébe jutott Jin. Miatta folytatta, miatta nézett szembe nap, mint nap a testét hasogató fájdalommal. Voltak nehéz pillanatai. Mikor akkora fájdalmakkal küszködött, hogy még a kapott gyógyszerek ellenére is, hogy nem volt képes emberhez méltón viselkedni. Igen, Jack sokszor üvöltött fájdalmában és dühében mindent összetört, ami a keze ügyébe került. Senkivel nem bírt még csak kedvesen beszélni sem. Anyját is sikerült többször megbántania, pedig a nő csak segíteni akart neki, könnyíteni a szenvedésén. Ezt nem akarta Jinnek. Nem akarta, hogy a fiú így lássa őt, hogy mindezt átélje mellette. Végül a kínok enyhültek. Egyre többet és egyre magabiztosabban sétált a saját lábán, mankók és segítség nélkül. Ritkábban fáradt el, újra neki tudott kezdeni az edzésnek, fokozatosan terhelve vissza magát. Újra tökéletes volt szinte minden az életében, mintha az a tizenegy hónap meg sem történt volna. Egy valamit kivéve: Jint.

Még volt egy kevés ideje mielőtt a kapitányhoz ment volna, ám társai folyamatosan szóval tartották. Már csak arra eszmélt fel, hogy ül az egyik székben és azt meséli a többieknek, mit élt át aznap. Társai pedig itták szavait, mint a gyerekek az esti mesék szépen csengő sorait, amiben a királyfi megküzdve a gonosz sárkánnyal elnyeri végül a királylány kezét. Az ő meséjében azonban nem voltak szépen csengő sorok, ő maga pedig nem volt királyfi. Hiába küzdött meg aznap a démonnal ott a bérházban, nem kapta meg azt, amit mindennél jobban szeretett volna. Mielőtt eljött otthonról, anyja unszolására beszélt apjával ismét. Őszintén bevallotta a férfinak, hogy nem tud a srác nélkül élni, hogy képtelen elfelejteni Jint, és küzdeni fog érte, hogy visszakapja őt, még akkor is, ha ez neki egyáltalán nem tetszik. Megint összevesztek persze, mint az elmúlt tizenegy hónap alatt már oly’ sokszor, mikor Jin volt a téma kettejük között, Jacket azonban már egyáltalán nem érdekelte apja elutasító magatartása.

- Hálátlan kis semmirekellő! Ezért neveltelek?

- Mit vársz tőlem, apa? Legyek hálás azért, mert tönkreteszed az életem?

- Miatta majdnem meghaltál! - ripakodott rá a férfi. - Nem értem, miért fontos neked ő ennyire. Nem ő volt melletted, mikor vergődtél a fájdalomtól éjszakánként, hanem én!

- Jinnek ehhez semmi köze nem volt! Mellettem lett volna, de te elüldözted a hülye makacsságod miatt! Miért utálod őt ennyire?

- Nem bírta volna ki azt, amit mi kiálltunk melletted ebben a tíz hónapban!

- Honnan vagy ebben ennyire kibaszottul biztos?

- Ugyan, Jack, mindketten férfiak vagytok! Ami köztetek van az… az…

- Az mi? Szeretem őt!

- Elég ebből! Ha visszamész ahhoz a kis buzihoz, nem vagy többé a fiam!

- Ahogy akarod, Jack! - morogta dühösen, ökölbe szoruló kezekkel, azzal hátat fordítva apjának elindult kifelé a házból. Anyja ugyan próbálta csitítani őt, maradásra bírni még egy kicsit, ám nem sok sikerrel. A nőnek sosem volt baja azzal, hogy fia egy másik férfiba szerelmes, kedvelte is Jint annak ellenére, hogy csak kevés alkalma volt vele találkozni.

Jack anyja kedves nő volt, olyan, aki bár mélyen vallásos családban nőtt fel, sosem vált annyira konzervatívvá, mint férje, Jack, nyitott maradt a modern világ felé, elfogadta, hogy változnak a szokások, az értékek. Elfogadta, hogy minden szépen halad a modernizáció felé. Még a gondolkodásmódok is. Az emberek valamelyest levetkőzték a gátlásokat, kevésbé voltak prűdek, mint azelőtt. Úgy érezte, a környezetében egyedül a férje az, aki nem volt képes azonban elfogadni a változásokat, ő mégsem tudott haragudni a férfira. Ilyennek szerette, így voltak ők; Jack és Lilianna. Tisztán emlékezett arra a napra, mikor a férfi megkérte a kezét, ő pedig boldogan igent mondott és végül egy évvel az esküvőjük után megszületett Jack. Lilianna büszke volt arra a férfira, aki fiából lett, annak ellenére is, hogy kezdetben férjével mindketten ellenezték fiúk döntését. Persze sokszor rettegett attól, hogy majd valami baj történik, hogy elveszti fiát, de az évek alatt belenyugodott a helyzetbe. Most is aggódott Jack miatt, ám most teljesen másért. Ő tudta jól, fia mennyire szereti Jint és bár szomorúsággal töltötte el, hogy Jack sosem fogja megajándékozni őket egy unokával, kiállt a két fiú mellett mindenben.

Miután beszélt a kapitánnyal, sokkal könnyebbnek érezte magát. Boldog volt, hogy engedik újra járőrözni, hogy nem kell az irodában ülnie papírmunkát végezve. Ettől tartott a legjobban. Félt attól, hogy annak ellenére is, hogy orvosa szerint már száz százalékos, nem engedik vissza az utcára. Mindig is utálta a papírmunkát, ám beletörődött volna abba is, ha többet nem végezheti eddigi munkáját, mert a hivatását sokkal jobban szerette annál, mintsem emiatt feladja. Nyomott magának egy kávét az automatából, majd szájába biggyesztve egy cigarettát elindult ki az udvarra. Nem vágyott társaságra, egyedül akart lenni. A szokott helyén állt meg, s miután meggyújtotta a nikotinrudat, a falnak dőlt. Még nem volt túl a nehezén, tudta jól, de elképzelése sem volt arról, mi lesz, ha újra látja majd Jint. Félt a találkozástól.

Komótosan szívta el cigarettáját, maga elé meredve, néha belekortyolva a kávénak csúfolt gépi löttybe, miközben a bent parkoló rendőr- és mentőautókat figylte. Fel sem tűnt neki, hogy időközben Tim mellé lépett, s csak arra eszmélt, hogy barátja kiveszi kezéből a már majdnem a körmére égett csikket és eloltja azt a hamutartóban.

- Éjszakára jön csak.

- Jobb is így. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki, vagy hogy hogyan fog fogadni.

- Bármi is legyen, beszélnetek kell egymással.

- Szerintem jobb, ha békén hagyod.

- Rock! - szólt rá Tim szigorúan.

- Jin végre megint boldog! Ne csesszétek el neki!

- Egyáltalán nem boldog…

- Várjunk csak, Jinnek van valakije? - szólt közbe Jack, mire Tim felsóhajtott.

- Nem rég találkozott a sürgősségin egy csinos, szőke doktornővel. Elkezdtek összejárogatni, a nő még ide is jelentkezett mentőorvosnak, hogy minél több időt tölthessen Jinnel - avatta be őt Rock a kegyetlen valóságba.

Jack nem szólt ezután egy szót sem. Újabb cigit húzott elő zsebéből, s meggyújtotta, majd egyszerűen faképnél hagyta a két férfit. Nem akart egyelőre többet hallani, nem volt kedve beszélgetni sem. Csalódottságot és szomorúságot érzett, annak ellenére is, hogy tudta jól, nem lesz egyszerű dolga, ha vissza akarja kapni Jint. Arra azonban nem számított, hogy meg kell küzdenie érte valakivel, ráadásul egy nővel. Ezt nem tudta sehogy sem feldolgozni. Ő, aki mindig is úgy tudta, hogy Jint egyáltalán nem érdeklik a nők, valahogy nem volt képes hinni abban, hogy egykori párja tényleg boldog lehet egy ellenkező neművel. Látni akarta a saját szemével is, de az este még túl messze volt. Nem tudta, mihez kezdjen magával addig. Haza kellett volna mennie régi lakására, hogy kipakolja a holmijait, de most ott sem érezte volna túl jól magát, hiszen a régi ház is csak Jinre emlékeztette volna. Szeretett emlékezni a jó dolgokra, az együtt töltött időkre, ám ebben a helyzetben a jó dolgok csak eltörpülni látszottak.

Nem törődött tovább semmivel. Zsebre vágott kezekkel, szájába biggyesztett cigarettával indult meg a közeli bisztró felé és miután belépett az étkezde ajtaján, becélozta magának az egyik sarokban lévő, eldugott kis bokszot, majd leült oda. Kávét és sört rendelt magának, aztán elővette telefonját, ám csak bámulta készüléke kijelzőjét. Írni akart a fiúnak, de nem tudta, mit írhatna, hiszen tizenegy hónapja nem is beszéltek egymással. Sosem gondolkodott még el azon, miért is nem kereste Jint egyszer sem ez idő alatt és nem is tudta ezt megválaszolni sem magának. Talán félt, talán csak nem akarta őt hiú reményekbe ringatni, ám tudta jól, ez egyáltalán nem számít mentségnek. Nem is akart mentegetőzni emiatt, de magának is szerette volna megmagyarázni, miért is nem kereste a srácot. Újra tehetetlennek érezte magát, valamit azonban tenni akart mindenképpen, így eldöntötte, hogy megvárja az estét, és szembenéz Jinnel. Lesz, ami lesz.

Az idő lassan akart eltelni, még úgy is, hogy ő folyamatosan kávéval és cigarettával mérgezte magát, aztán valamikor három óra magasságában rendelt magának némi kaját is. Hamburgert és sült krumplit. Nem erre vágyott valójában, ám azt, amit szeretett volna, tudta jól, hogy nem kaphatja meg, nem hogy most, de még záros határidőn belül sem. Jin főztjével nem vetekedhetett semmi sem. Míg várta, hogy elkészüljön a hamburgere, felcsörgette Timet.

- Sajnálom, hogy így kellett megtudnod - szólt is bele azonnal, miután felvette a telefont. A háttérből motorzúgás hallattszódott be, ő pedig ebből tudta jól, hogy barátja szolgálatban van még és úton valamerre, amit most nem bánt. - Merre vagy?

- Bejöttem a kapitánysággal szomszédos bisztróba, miután otthagytalak titeket. Azóta itt dekkolok.

- Hála a jó égnek. Már mindenhol kerestünk Rockkal.

- Nem tűntem el, csak kellett idő egy kicsit gondolkodni és egyedül lenni, de hívhattál volna.

- Igazad van - ismerte el a férfi, mert valahogy ez a legkézenfekvőbb opció eszébe sem jutott. - Jutottál valamire? - kérdezte aztán.

- Semmire - ismerte el keserűen. - Megvárom itt az estét és megpróbálok beszélni vele.

- Lehet, nem egyedül lesz ma sem.

- Az nem érdekel. Jogom van beszélni Jinnel és ebben egy nő nem fog megakadályozni!

- Rendben van, csak ne csinálj semmi ostobaságot, kérlek.

- Később beszélünk - igyekezett őt lerázni, mert kezdett számára terhessé válni ez a beszélgetés. Nem tervezett semmi hülyeséget művelni, de azt is jól tudta, Tim nem alaptalanul kér tőle ilyesmit. Néha tényleg el tudta vetni a sulykot, ám most nem akart balhét.

- Legyen úgy. Még valami - tette még hozzá gyorsan Tim, mielőtt bonthatta volna a vonalat.

- Mi lenne az?

- Hol laksz most?

- Visszaköltöztem a régi lakásunkba.

- Biztos, hogy jó lesz így?

- Ne aggódj emiatt.

- Rendben - felelte Tim, ő pedig egyszerűen bontotta a vonalat.

Nehezen akart eltelni az a pár óra, ami még volt műszakváltásig, ám végül csak elérkezett annak is az ideje. Jack felállt helyéről és a pulthoz lépett, hogy rendezze a számlát. Ismerte a felszolgálót, sokszor jártak ide még anno, ám ma nem volt kedve beszélgetni senkivel. Persze nem úszta meg a faggatózást még így sem. Csakhamar elnézést kért a nőtől, megígérve neki, hogy majd legközelebb sort kerítenek egy nagyobb volumenű beszélgetésre, azzal elhagyta a bisztrót. Hűvös volt az este, ezért miután kilépett az ajtón, nyakába húzta kabátját és elindult vissza a kapitányság irányába. Amennyire várta, hogy elteljen az idő, most annyira nem sietett, pedig valóban látni akarta Jint. Újra félelem lett úrrá rajta, ahogy közeledett az állomás felé, s az utolsó pár métert már közel sem olyan magabiztosan tette meg, mint ahogy kilépett a bisztró ajtaján. Éppen csak odaért a garázskapuhoz, mikor meghallotta a fiú hangját valahonnan bentről, ő maga pedig megdermedt. Hiányzott neki az a hang. A kellemes, lágy tónus, a dallamos kiejtés, mely senkijével nem volt összetéveszthető. Hónapokkal ezelőtt bármit megadott volna azért, hogy újra hallhassa és most ott lapult a garázs falának támaszkodva, lehunyt szemmel, boldog mosollyal szája szegletében, elképzelve, ahogy a férfi gesztikulál és csak hallgatta Jin beszédét. Pár perccel később végül erőt vett magán és belesett a helyiségbe.

Rengeteg minden kavargott benne. Végre láthatta Jint, s bár a srác valamennyit változott a tizenegy hónap alatt, még így is elbűvölte őt. Nem mozdult rejtekéből azonban, még kivárt, s csak figyelte a fiú ténykedését, ahogy mosolyogva magyaráz éppen valakinek. Ez is hiányzott már Jacknek, hogy újra mosolyogni lássa a srácot, ám mégsem volt annyira boldog, mint azt remélte. Keserű örömöt érzett, mert egyszerre kapta meg azt, amire vágyott és szembesült azzal, amire Rock és Tim figyelmeztette órákkal ezelőtt. Jin valóban talált magának valakit, aki látszólag boldoggá tette őt, mert a fiú ugyanúgy mesélt a mellette ülőnek, mint ahogy anno neki is, egy-egy szolgálat után. A nő, akivel Jin éppen beszélgetett, ugyanúgy mentősruhát viselt és fesztelenül bújt hozzá, érintette és csókolta meg. Ez volt Jack számára az utolsó csepp a pohárban. Kifújta egy mély lélegzettel magából az eddig érzett bizonytalanságot, majd előlépett rejtekéből.

- Jin! - szólalt meg csendesen, mire a fiú az ismerős hang hallatára megszakította a csókot és szinte felugrott Tanja mellől. Nem hitt a szemének. Nem mert hinni abban, hogy valóban Jacket látja és nem csak elméje bomlott meg idő közben és az űz vele ennyire gonosz tréfát. A férfi pedig hozzá lépett, egyik kezével megragadta állát, míg másikat derekára fonva húzta közelebb magához, majd megcsókolta. Ismerős és vágyott volt ez a csók, melyet a férfitől kapott, majdnem teljesen bele is feledkezett, ám hirtelen feleszmélve végül eltolta magától Jacket és egy hatalmas pofont kevert le neki. - Én is örülök, hogy látlak - mormogta Jack arcát dörgölve.

- Már ne is haragudjon, de ki maga? - pattan fel helyéről most már Tanja is és szúrós pillantásokkal méregette az előttük álló férfit.

- Ahhoz neked semmi közöd, de ha nagyon tudni akarod, kérdezd meg tőle!

- Jin, ki ez a pasas? - tette fel neki a kérdést a lány, ám ő képtelen volt bármit is kinyögni még. - Jin?!

- Tanja, ő itt Jack - felelte neki a srác alig hangon, még mindig ledermedve a döbbenettől és sokktól. - Mit akarsz itt? Mit akarsz tőlem, és hogyan…? - nem bírta befejezni a mondatot. Egyszerűen nem volt képes elhinni, hogy az a férfi, akit annyira szeretett és aki annyira hiányzott neki még most is, ott áll előtte, mint majd’ egy évvel ezelőtt, teljesen egészségesen.

- Beszélni szeretnék veled. Négyszemközt!

- Még mit nem! - ripakodott rá a lány. - Azt hiszed, hogy  azok után, amit vele tettél, egyszerűen csak visszajössz ide és egy beszélgetéssel elintézel mindent? Jin már túllépett rajtad! Hagyd békén!

- Ezt nem te fogod eldönteni! - mordult rá a férfi.

- Elég volt! - kiabált rájuk Jin.

- Jin - próbált hozzábújni Tanja, de a fiú most elutasította őt is.

- Nincs miről beszélnünk, Jack!

- Ebben tévedsz. Lenne miről…

- Mégis miről? Ellöktél magadtól, tizenegy hónapig nem is láttalak! Csak annyit tudtam rólad, amennyit Tim és Rock elmondott, most pedig ideállítasz, hogy beszéljünk?! Miért?

- Mert hiányoztál és mert szeretlek! - felelte, mire Jin keserűen felnevetett.

- Jó vicc…

- Nem vicceltem, Jin! Még mindig szeretlek. Életem legrosszabb döntése volt az, amit akkor hoztam, de nem akartalak bántani, sem azt, hogy apám bántson téged!

- Már késő.

- Kérlek, Jin, adj egy utolsó esélyt! Csak beszélni szeretnék veled!

- Még mit nem! Hagyd őt békén végre! - támadt neki szavakkal Tanja újra. - Vedd tudomásul, hogy már nem kér belőled! Eldobtad őt, mint valami használt holmit és azt mered mondani, hogy szereted? Ne röhögtess!

- Hallgass el! Neked nem osztottam lapot! Semmit nem tudsz kettőnkről és a történtekről, nincs jogod belepofázni!

- Nagyon is sokat tudok! Jin mindent elmondott!

- Ez így nem teljesen igaz - jegyezte meg a srác hosszú hallgatás után most először megszólalva.

- De azt mondtad…

- Tudom, mit mondtam neked, de nem mondtam el mindent!

-  Jin, kérlek, beszéljünk! - kérlelte őt tovább Jack. Eldöntötte, hogy addig nem tágít, míg a fiú bele nem egyezik abba, amit mindennél jobban szeretne, annak ellenére is, hogy Tanja egyre jobban idegesítette már őt. Pusztán a jelenlétével is.

- Majd beszélsz vele máskor, most dologznia kell! - akarta rövidre zárni az egészet ezzel a lány, ám Jack nem az ő beleegyezésére volt kíváncsi.

- Ő meg majd eldönti, mit akar! Mi vagy te, az ügyvédje?

- A barátnője!

- És? Ettől még nincs jogod helyette dönteni!

- Fáj, hogy engem szeret és már nem veled fekszik össze?

- Egyáltalán nem fáj, bár kétlem, hogy veled is olyan őszintén szeretkezik, mint ahogy azt velem tette. Mondd csak, kéri tőled, hogy ujjazd meg néha? - kérdezte maró gúnnyal, végig sem gondolva a mondatot, tekintetét végigfuttatva a lányon. Jinnek itt szakadt el végül az utolsó cérna is és dühösen állon vágta őt csak úgy, mint első találkozásukkor is. Fel tudott volna robbanni az idegességtől, ökölbe szorított kezekkel, remegve a méregtől állt Jack előtt, akinek csak most esett le, mit vágott Tanja fejéhez, de már késő volt visszavonnia az egészet. Pedig szerette volna, nagyon is, mert pont Jint nem akarta bántani ezzel és pont belé sikerült a legnagyobbat marnia így.

- Takarodj innen!

- Addig nem, míg nem ígéred meg, hogy beszélünk! - jelentette, ki ám már sokkal csendesebben, szelídebben, inkább kérésnek szánva a mondatot, mint kijelentésnek és parancsnak.

- Takarodj! - üvöltötte torkaszakadtából egy lépést felé lépve a fiú, aztán minden erő elhagyta és összeesett. Jack még időben kapta el, majd karjaiba vette, hogy bevigye a pihenőbe.

Egyenesen a kanapéhoz sétált vele, majd miután lefektette őt dühösen mordult rá a nőre, hogy vizsgálja meg a fiút, s míg Tanja elszaladt az orvosi táskáért, addig nem mozdult Jin mellől. Végigsimogatott a fiú arcán, számtalanszor bocsánatot kérve tőle közben, amiért ennyire elragadtatta magát. Nem sok ideje volt azonban kettesben lenni Jinnel, mert a nő hamarosan visszatért hozzájuk, s szinte félrelökdöste őt a fiú közeléből, majd nekiállt megvizsgálni. Gondosan ellenőrizte pulzusát, meghallgatta a szívverését, végül repülősót húzott elő táskájából és Jin orra alá dugta.

- Mi baja? - faggatta idegesen őt Jack, ám Tanja nem volt hajlandó neki válaszolni, ez pedig újra csak dühössé tette a férfit. - Kérdeztem valamit tőled! Mi baja Jinnek?

- Semmi olyan, amit ne lehetne azzal orvosolni, ha eltűnsz a fenébe! Kikészíted teljesen!

- Ne mer…

- Hagyjátok abba… Kérlek - szakította őket félbe Jin rájuk pillantva, majd ismét lehunyta szemét.

- Adok neked egy erős nyugtatót, hogy pihenhess.

- Nem, dolgoznom kell!

- Nem, Jin, így nem engedlek! Berendeltetek valaki mást, téged meg hazakísérlek és lefekszel pihenni!

- Jól vagyok!

- Nem, nem vagy jól és ezt most, mint orvos mondom neked - jelentette ki ellenszegülést nem tűrő hangon Tanja, miközben fecskendőt és egy ampullát vett elő a táskájából, majd nekiállt előkészíteni Jin karján a szúrás helyét. - Ettől majd jobban leszel és tudsz pihenni is - mondta, miután lefertőtlenítette a fiú karját, majd felszívta a fecskendőbe a folyadékot, s végül beadta a szert a srácnak. - Szorítsd ide a karodhoz ezt - adott kezébe egy vattadarabot ő pedig felkelt a kanapéról, hogy elpakoljon. - Elmegyek telefonálni! - jelentette be aztán és magukra hagyta a két férfit.

- Sajnálom - telepedett le hozzá Jack, de nem merte megérinteni Jint. - Hazaviszlek - ajánlotta fel neki aztán néhány perc hallgatás után.

- Nem, nem fontos. Megy egyedül is, csak segíts felülni - kérte tőle, mire ő ha nehézkesen is, de felültette a fiút.

- Nagyon gyenge vagy.

- Csak a nyugtató hatása. Nem lesz baj - állt fel, ám azzal a lendülettel vissza is zuhant a kanapéra.

- Jin, kérlek, engedd, hogy segítsek. Hazaviszlek, lefekszel aludni, ígérem, hozzád sem szólok, ha nem akarod, csak engedd meg, hogy jóvátegyem.

- És mégis mit mondjak Tanjának, miért nem a lakásomban töltöm az éjszakát?

- Mert ott nincs, aki figyeljen rád.

- Nem egyezem bele! - jelent meg az ajtóban a doktornő és keresztbe font karokkal támaszkodott neki a félfának. Jacknek már nem volt kedve veszekedni. Ő csak abban reménykedett, hogy Jin enged neki legalább ebben és végre elmehet innen, távol tudhatja őt ettől a nőtől legalább erre az egy éjszakára.

- Jacknek igaza van, Tanja, legalább valaki lesz mellettem.

- Arra megfelel a lakásod is! Legalább itt leszek a közelben, ha valami történne! - érvelt a nő.

- Legyen akkor mindkettőtök akarata szerint - adta fel Jin az egészet. Elege volt abból, hogy Tanja is kezdett úgy csinálni, mintha a tulajdona lenne. -  Jack hazavisz a lakásomra és ottmarad, hogy szólni tudjon neked, ha bármi gond van. Így megfelel?

- Nekem meg - felelte a férfi. Tanja még hezitált egy darabig, végül lemondó sóhaj hagyta el ajkait, de rábólintott Jin akaratára. Jacknek sem kellett több. Karjaiba emelte az ágyon fekvő fiút, majd elindult vele át a szomszédos háztömbhöz.