Egy kopott, szürke szedán parkolt le a hatalmas családi ház előtt, ahogy azt tette immáron nyolcadik hónapja minden áldott hétvégén, mikor csak tehette, és az autóból két férfi szállt ki. Tim és Rock rendszeresen meglátogatták Jacket és bár nem értettek egyet sosem a férfi döntésével, mégis támogatták őt, pont úgy, ahogy az egyedül maradt fiút is. Igazából Tim reménykedett abban, hogy Jacknek megjön az esze, hogy nem enged apja hülyeségeinek és nem löki el magától Jint. Ám végül kénytelen volt beletörődni barátja döntésébe, s csak némán figyelte őket, ahogy igyekeznek egymás nélkül boldogulni. Látta, hogy mindkettejüket megtépázta a kialakult helyzet, Jack döntése, de Jin sokkal rosszabbul viselte ezt volt társuknál, ők pedig hiába akartak segíteni a fiatal srácon, nem tudtak. Eleinte persze próbálták bevonni őt továbbra is a társaságukba, néha elvitték sörözni, szórakozni, ám nem jutottak előrébb soha vele. Úgy tűnt, Jin teljesen feladta és már nem érdekelte semmi más, csak a hivatása. A munkába temetkezett, embertelnül sok melót vállalt el és hamarosan átköltözött az egyik tisztiszállóra is, hogy minél közelebb lehessen a parancsnoksághoz. Ez volt az a momentum, ami Timet a legjobban bosszantotta.

Nagyot nyújtózva szálltak ki az autóból mindketten, majd végül bekopogtak a ház ajtaján. Most is, mint szinte mindig Jack anyja nyitott nekik ajtót, s tessékelte be őket a nappaliba, ahol a kis asztalkára már gondosan oda volt készítve néhány házi aprósütemény és üdítő is.

- Jó, hogy újra eljöttek - mondta az asszony kedvesen elmosolyodva, hellyel kínálva a két férfit, akik hamarosan helyet is foglaltak a kanapén. - Jack hamarosan itt lesz - tájékoztatta őket az asszony, miközben töltött limonádét a poharakba. - Hogy vannak?

- Köszönjük, asszonyom, mi remekül és Önök?

- Öregesen. Csendes napjaink vannak mostanában, csak aggódunk Jack miatt.

- Miért?

- Megváltozott. Még mindig nem olyan, mint az a fiú, aki Jin mellett volt.

- Ha megenged egy észrevételt, asszonyom - szólalt meg tisztelettudóan Rock -, Jack magának köszönheti ezt az egészet és az apjának. A férfje belehajszolta Jacket abba a döntésbe, hogy dobja ki Jint, mert szerinte mindenről az a szerencsétlen kölyök tehet, aki azóta is csak szenved.

- Rock, kérlek…

- Nem, Tim, te is tudod, hogy igazam van, sőt te tudod a legjobban, hogy Jin azóta olyan, mint valami megszállott munkamániás és semmivel sem lehet kizökkenteni. Nem te mondtad nekem, hogy feladta? Eddig legalább érdekelte, mi van Jackkel, mindig várta, hogy mesélj neki, de most? Most már az sem érdekli, mikor jövünk ide megint…

- Rock, elég! Nincs jogunk ítélkezni senki felett.

- Nem ítélkezem, csak puszta tényeket közlök. Jin bele fog dögleni ebbe a helyzetbe, amibe Jack és az apja kényszerítette!

- Ezt miért nem mondtátok eddig? - jelent meg Jack az ajtóban végül és vonta kérdőre volt kollégáit.

- Te voltál az, aki ezt tetted azzal a kölyökkel, miért kellett volna szólnunk?

- Mert a barátaim vagytok, mert nektek is jelent annyit Jin, mint nekem!

- Nem, Jack! Neked az a kölyök semmit nem jelentett, különben nem lököd el magadtól az első adandó alkalommal, csak azért, mert apád nem bír megbékélni azzal a tudattal, hogy meleg vagy! Ez nem szeretet, Jack! Csak kihasználtad azt a szerencsétlent, aztán amint szar került a palacsintába ellökted magadtól!

- Elég volt ebből, Rock! - állt fel helyéről most már Tim is, ráripakodva társára.

- Nem, Tim, nem volt! Nyolc hónapja… Nyolc hónapja gyűlik bennem mindez. Nyolc hónapja nézem, ahogy az a kölyök szenved, emiatt a pöcs miatt, és mint barátja, jogom van őt kioktatni!

- Rock!

- Hagyd, Tim! Igaza van! - szólalt meg Jack.

- De, Jack…

- Nem csak Jin szenvedett és szenved még mindig. Ugyanúgy hiányzik, mint hónapokkal ezelőtt, de muszáj őt távol tartanom magamtól. Jobb életet érdemelt annál, mint ami mellettem várta volna ebben a nyolc hónapban, de ezt sosem fogjátok megérteni, hogy is érthetnétek? Újra kellett tanulnom járni, minden egyes nap egy kínszenvedés volt, maga a pokol és még nincs vége, még közel sincs vége! Igen, Rock, ellöktem őt magamtól, hogy megóvjam, de nem mondok le róla!

- És mégis hogyan képzeled mindezt? Azt hiszed, visszajössz és majd a nyakadba borul? Hogy azzal, hogy újra láthat megint az ujjad köré csavarod és azt tehetsz vele, amit akarsz? Nem, Jack! Nem fogod őt újra a földbe taposni, mert nem fogom hagyni! - közölte elégedetlenül a férfi, majd elindult kifelé. - Köszönöm a vendéglátást, asszonyom! Kint megvárlak, Tim - tette még hozzá, azzal kilépett a ház ajtaján.

- Ne haragudj rá, kérlek - szólalt meg valamivel később a férfi Jack felé fordulva.

- Nem haragszom, megértem őt is. Gyere, menjünk ki a teraszra rágyújtani - invitálta őt, s meg sem várva a választ mankóira támaszkodva indult meg ki a hátsókerthez vezető ajtó felé. Timnek persze nem volt oka rá, hogy ne kövesse, majd miután letelepedett mellé az asztalhoz, maga is rágyújtott. - Tényleg ennyire nincs jól Jin? Még mindig?

- Azt hiszem, most már feladta - ismerte el a másik. - Mindig kérdezett rólad, mikor hazamentünk és másnap találkoztunk, ám az utóbbi pár hétben már egyáltalán nem faggatózott. Még a lakásotokból is kiköltözött, rengeteg műszakot vállal és egyre kevesebbet jön el velünk szórakozni is - vallotta be Jacknek Tim.

- Sajnálom, hogy ezt kellett tennem vele, de nem akartam, hogy apám őt okolja mindenért, hogy végignézze azt a kínszenvedést, amit a rehabilitáció jelentett.

- Ne haragudj, Jack, hogy ezt mondom, de szerintem azzal, hogy kizártad mindenből többet ártottál neki, mintha hagyod, hogy melletted legyen. Egyébként elvégzett egy tanfolyamot is, és nagyszerű mentőtiszt lett belőle.

- Mindig is imádta a munkáját. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy nem fog neki sikerülni, bármennyire is aggódott azon, hogy ő nem ért ehhez - felelte Jack elmosolyodva. - Vissza akarom őt kapni, Tim, de nem tudom, hogyan kezdjek hozzá, hogy akar-e még egyáltalán…

- Mit mondtak az orvosok, mikor jöhetsz vissza?

- Leghamarabb két hónap múlva.

- Az még rengeteg idő - gondolkodott el. - Nem ígérek neked semmit, csak azt, hogy továbbra is vigyázok Jinre, de a többiért neked kell megdolgoznod, Jack.

- Tudom, és már ez is több, mint a semmi, Tim. Hiányzik Jin, rettenetesen hiányzik… Voltak olyan éjszakák, mikor mindennél jobban azt kívántam, bárcsak velem lenne, mert nélküle képtelen vagyok végigcsinálni ezt az egészet. Rengetegszer riadtam fel éjszaka, őt keresve, de aztán mindig rá kellett jönnöm, hogy Jin nincs itt, mert elüldöztem magam mellől és csak remélni mertem, hogy túllépett rajtam, hogy boldog…

- Neki te voltál a boldogság, Jack.

- Tudom és… Már mindegy, kár sajnálkozni, tudom, csak azt remélem, hogy még visszakaphatom őt.

- És mit fogsz tenni, ha ő már nem akarja?

-  Akkor örökre eltűnök az életéből - válaszolt komolyan a férfi, majd elölte csikkét a hamutartóban. Tim is így tett, aztán felállt helyéről, elbúcsúzott barátjától, majd kisétált autójához és a mellette várakozó Rockhoz.

Egész úton nem szóltak egymáshoz. Rock nem érezte szükségét a magyarázkodásnak, Tim pedig nem akarta győzködni társát. Tudták jól azonban, hogy mindkettejüknek igazuk van. Tim ugyanúgy megértette Rock indokait, ahogy a férfi is rangidős társáét és mindketten aggódtak Jackért és Jinért egyaránt. S bár Rock mindennél jobban szerette volna, ha két barátja ismét egymásra talál, mégis úgy határozott, hogy vagy így, vagy úgy, de talpra állítja Jint. Nem hagyja, hogy a fiú tovább eméssze magát és a munkába temetkezzen.

Jack szüleinek háza alig több, mint egy órányira volt attól a rendőrkapitányságtól, ahol dolgoztak. Ma azonban mindketten szabadnaposak voltak, így Tim csak kirakta társát az épület előtt és már hajtott is tovább. Délutánra beígért a fiainak egy közös fagyizást, amiről semmiképpen sem akart lemaradni. Tudta jól, hogy egy darabig lehetősége sem lesz találkozni a gyerekeivel. Rock azonban nem akarta annyiban hagyni a mai nap történéseit, ezért ahelyett, hogy haza indult volna, átsétált az utca túloldalán tornyosuló bérházhoz. Eldöntötte, hogy beszél Jinnel, hogy ráveszi a fiút, tartson vele este az egyik kedveltebb szórakozóhelyükre. Nem tudta azonban, mire számítson, csak abban volt biztos, hogy nem lesz egyszerű meggyőznie a fiút, de tartotta magát annyira elszántnak, hogy csak akkor adja majd fel, ha már végképp nem lát semmi esélyt a srác meggyőzésére. Míg felfelé tartott a negyedik emeletre gondosan megtervezte, mit és hogyan fog mondani Jinnek, végül megállt a lakás ajtaja előtt és bekopogott.

Eszébe jutott, hogy még egyszer sem járt itt, mióta a fiú ideköltözött. Fogalma sem volt arról, hogy Jin milyen körülmények között él, hogy sikerült-e berendezkednie vagy nem szenved-e hiányt semmiben. Hogy miért nem jött eddig? Maga sem tudta. Míg Jack és Jin együtt élt, rendszeres vendégeknek számítottak Timmel akkori lakásukban, aztán valahogy minden változott. Egyre kevesebb alkalmuk volt meglátogatni Jint. A srác minden alkalmat megragadott arra, hogy dolgozhasson és mellette még jelentkezett egy továbbképzésre is, majd átköltözött ebbe a szolgálati lakásba. Úgy érezte, még ha akaratukon kívül is, de sikerült elhanyagolniuk őt és ez nagyon is bántotta.

Rock ugyan alig öt évvel volt idősebb Jinnél, mégis teljesen természetesnek vette, hogy neki kellene vigyáznia a srácra, holott tudta jól, amaz sokkal érettebb és megfontoltabb korabeli társainál. Felelősséget érzett iránta és egyfajta vezeklés is volt ez részéről, annak ellenére is, hogy tudta jól, ezzel már nem hozhatja helyre a tizenhárom évvel ezelőtt elkövetett hibáját.

Tisztán emlékezett arra a napra. Még csak tizenhét éves volt, s mint minden kamasz fiú, ő is jobban szeretett csavarogni, a barátaival lógni és bulizni, ahogy azt a korabeli srácok is tették. Nyugodt, csendes környéken laktak, egy békés kis külvárosi részen, ahol az emberek többsége ismerte az utcában lakó szomszédait is, nem csak a közvetlen közelieket. Itt a gyerekek szabadon játszhattak az utcán, mehettek le a folyóhoz kirándulni, mert a környék biztonságosnak számított. Éppen nyári szünet volt az iskolában és Rock néhány haverjával együtt megbeszélte, hogy egy pár napra lemennek a közeli holtághoz horgászni és sátorozni egyet. Az indulás előtti napon azonban szülei bejelentették, hogy másnap üzleti útra mennek pár napra, ezért rábízzák öccse, Erick felügyeletét. Nem szívesen akart bébicsőszt játszani, de nem volt más lehetősége, ezért másnap öccsét is magával vitte. Erick akkor volt tizenhárom éves. Az első napjuk remekül telt. Felállították a sátrakat, este tüzet raktak, szalonnát és mályvacukrot sütögettek és jókat nevetgéltek. Néha még Erick is elmesélt egy-egy olyan viccet, amit még barátai sem ismertek, így hamar befogadták őt maguk közé a többiek is. A másnap már unalmasabb volt, legalábbis Erick számára, mert a horgászat őt nem kötötte le, s miután senki nem akart vele foglalkozni, hát úgy döntött, csavarog egyet a közelben, míg a többiek pecáznak.

Rock akkor látta őt utoljára élve. A rendőrök és a katasztrófavédők napokig keresték Ericket, eredménytelenül, mígnem négy nappal később a búvárok kihalászták a fiú testét a vízből.  A boncolás egyértelműen kimutatta az idegenkezűséget, azt, hogy a fiút halála előtt bántalmazták és meg is erőszakolták, végül testét a vízbe hajították, így a rendőrök szinte azonnal megkezdték a nyomozást az ügyben. Rock ekkor döntötte el, hogy amint leérettségizik, rendőrnek áll, ezzel is vezekelve azért, amiért nem vigyázott eléggé öccsére. A nyomozás hónapokig tartott, közben pedig újabb áldozatok tűntek el és kerültek elő, míg végre a zsaruknak sikerült elkapniuk Erick és a másik négy gyermek gyilkosát. Rock ezután azonban már nem volt a régi. Nehezen heverte ki öccse elvesztését, s bár szülei sosem vádolták őt, neki mégis bűntudata volt a történtek miatt. Az érettségi után elköltözött otthonról és beiratkozott a rendőrakadémiára, amit évekkel később végül kitűnő tanulóként fejezett be, s hamar helyet kapott az ötvenötös egységnél. Ekkor már nem sokat beszélt szüleivel. Talán ha havonta egyszer hívta fel őket, végül ezek az alkalmak is megritkultak. A szülei nem keresték őt, ő pedig feladta azt, hogy rendezzék a kapcsolatukat, így huszonhat éves korára teljesen egyedül maradt.

Jin fáradtan nyitott ajtót és beinvitálva őt a lakásba egy kávét ajánlott neki, amit ő kivételesen el is fogadott, miközben körbenézett. Ez a lakás sokkal kisebb volt, mint a Jackkel közös otthonuk és egyáltalán nem volt otthonosnak sem nevezhető. A  fürdő és vécé kint, a folyosó végén helyezkedett el és közös használatú volt az emelet többi lakójával. A lakás nem állt többől, mint egy kicsi konyha, egy kis előszoba, valamint a háló együtteséből, mellőzve minden luxust és otthonosságot. Míg a kávé elkészült, nem igazán beszélgettek, s miután Jin letette a két bögrét az asztalra és rágyújtott, végre Rock is belekezdhetett mondandójába.

- Hogy vagy mostanság? Alig látunk.

- Fáradtan. Dolgozom, amikor csak lehet.

- Tönkre fogod tenni magad, Jin. Kicsit lazítanod is kellene néha, nem?

- Tudom, de sokszor mire rászánom magam, csak azt veszem észre, hogy már megint szolgálatban vagyok, mert az előtte való napot átaludtam.

- Akkor ezen most változtatunk - jelentette ki elvigyorodva. - Este elviszlek a Club911-be, hogy vére lazulj egyet!

- Nem hiszem, hogy nekem való hely lenne.

- Ugyan már! Egész normális bár, rendőrökkel, mentősökkel, tűzoltókkal és néhány civillel, akik csak kikapcsolódni szeretnének, nyugodt helyen. Nincs túl nagy tömeg, a zene sem bömböl, mi kell még?

-  Jól van, meggyőztél! - adta meg magát kuncogva.

- Helyes! Tízre akkor érted jövök! - állt fel.

- Ennyi? Már itt is hagysz?

- Nekem is készülnöm kell, apafej! Fel kellene szedni egy csinos doktor nénit megint.

- Megint? - kérdezett rá Jin hitetlenkedve.

- Naná! Már egy hete facér vagyok! - panaszkodta komolytanul Rock.

- Ha egy kicsit még rájátszol, esküszöm, megsajnállak - nevetett fel a srác.

- Megsajnálsz te anélkül is! Na, de tényleg elhúztam a belem. Tízre itt vagyok, aztán csípd ki magad rendesen, különben letagadom, hogy ismerlek!

- Jól van, jól van, csak menjél már!

- Oké-oké, itt sem vagyok! - nevette a férfi.

- Rock… - szólt még utána azért Jin. - Jack…?

- Jól van. Ideje végre magaddal foglalkoznod, Jin. Jack a barátom, de bármennyire is szeretem őt, az a véleményem, hogy nem érdemel meg téged.

- Hiányzik.

- Felejtsd el őt, Jin! Ennél te többet és jobbat érdemelsz. Tízre itt vagyok - tette még hozzá, azzal kilépett a lakás ajtaján. Bánta azt, amit Jinnek mondott, de úgy érezte, a fiú is jobban jár, ha végre elfelejti Jacket és új életet kezd. Most nem érezte magát fairnek, sem tökéletes barátnak, de eldöntötte, hogy Jint is visszarángatja az életbe, kerül, amibe kerül.

Valamivel tíz előtt parkolt le a szolgálati lakótömb előtt, majd lezárva az autót elindult fel a negyedikre, hogy ígéretéhez híven felszedje Jint és elvigye őt szórakozni. Széles mosoly terült el arcán, mikor meglátta a srácot, kicsípve, dögösen és elismerően hümmögött is egyet. Rock persze nem szerette a férfiakat, őt jobban vonzották a feszes női fenekek, a kerek mellek és hosszú combok, de azt el kellett ismernie, hogy Jin remekül nézett ki. Sokszor nézte már meg a srácot, minden szándék nélkül, és egy percig sem volt számára kérdéses, Jack miért szeretett bele a fiúba. Jin még férfi szemmel is kívánatos volt, főleg amikor tényleg kitett magáért. Megvárta míg a srác magához veszi kulcsait és bezárja a lakást, végül elindultak kikapcsolódni.

***

Fejfájással ébredt reggel és nem egyedül. Mellette egy takaróba bugyolált szőkeség feküdt és békésen szuszogott még. Óvatosan mászott ki az ágyból, majd elment mosdóba, hogy könnyíthessen magán, s kicsit megmosta arcát is, ezzel kiverve az álmosságot szeméből. A lakásban már újra szabadabban és bátrabban mozgott, mert bár megszokta, hogy bárki rányithat, míg fürdik, vagy éppen kicsit rendbe szedi magát, sokszor érezte magát feszélyezetten ilyenkor. A konyhába sétált és kávét készített maguknak, végül letelepedett az asztalhoz és rágyújtott. Még a felét sem szívta el cigijének, mikor a lány megjelent a konyhaajtóban, a takaróba burkolózva és miután kiszolgálta magát kávéval, letelepedett mellé.

- Remek volt az este - jegyezte meg csendesen, mosolyogva pár percnyi hallgatás után.

- Én is élveztem - ismerte el Jin a lánynak, viszonozva a gesztust. - Dolgozol ma éjszaka?

- Igen, ügyeletes leszek a sürgősségin.

- Akkor lehet, hogy találkozunk.

- Jó lenne, bár az azt jelentené, hogy megint dolgoznunk kell - nevette el magát.

- Majd meglátjuk, hogyan alakul az este.

- Ha van kedvetek és nem lesz semmi sürgős eset, beugorhatnátok egy kávéra. Talán lesz időnk kicsit beszélgetni is.

- Most nem maradhatsz?

- Sajnos nem. Késő délután van már, és még lenne egy kis dolgom munka előtt, amit szeretnék elintézni, de este várlak - felelte, azzal elvonult a szobába, s alig tíz perccel később már indulásra készen tért vissza a konyhába, hogy elköszönjön Jintől.

Az a pár óra, ami még volt műszak kezdésig már hamar eltelt ezután és úgy tűnt, az este is végre csöndesnek ígérkezik. Órák teltek el eseménytelenül, így Jin előhúzta zsebéből telefonját és egy üzenetet kezdett el pötyögni rajta. Nem kellett sokat várnia a válaszra sem. Úgy látszott, a sors tényleg azt akarja, hogy ők ketten jobban megismerjék egymást, Jin pedig engedett a felsőbbrendű erők akaratának, habár sosem volt vallásos. Nem hitt az olyan dolgokban, mint végzet, vagy sors, hogy minden okkal történik az életben. Most azonban nem volt kedve bizonygatni, hogy az egészet hülyeségnek tartja. El kellett ismernie, hogy jól érzi magát Tanja társaságában, hogy a nő meg tudja nevettetni, amire hosszú ideje senki sem volt képes Rockon kívül. Kisétált a pihenő konyhájába, hogy szóljon társainak is, átugrik a kórházba és meghagyta nekik, ha bármi történik, azonnal hívják.

A Megyei Kórház alig húsz percnyi sétára volt az állomástól, s míg elért odáig volt ideje elszívnia egy cigit is, végiggondolva azt, mit fog mondani vagy tenni. Szeretett mindent eltervezni előre, nem akart spontán lenni, mert azzal nem tudott mit kezdeni. Nem mindenre volt megfelelő válasza, éppen ezért ragaszkodott mindig is ahhoz, hogy mindent előre eltervezzen. Persze Jack mellett annak idején ez sokszor volt lehetetlen feladat, hiszen a férfi soha semmit nem szeretett eltervezni előre a szükségeseken kívül. Ő jobban kedvelte a helyzetek nyújtotta lehetőségek kiaknázását, mintsem, hogy mindent a legnagyobb precizitással intézzen. Még slukkolt egyet cigarettájából, majd a csikket elnyomta a közeli kukában és végül belépett a sürgősségi hatalmas üvegajtaján. Tanja elmosolyodva intett neki, majd megindult felé, hogy köszöntse őt. Jin arcára is mosolyt csalt a lány és ahogy azt már odakint eldöntötte, amint közelebb lépett hozzá a doktornéni, egyszerűen csak megcsókolta őt.

Nyugodt éjszakájuk volt. Mindössze két esethez kellett kivonulniuk az éjjel, így hosszú napok óta először végre időben végeztek. Jin szokásához híven már az autót takarította, mikor Tanja megjelent az állomás előtt.

- Hát te? - kérdezte Jin, befejezve a takarítást, s a vödörben lévő piszkos vizet a csatornába öntötte.

- Jöttem, hogy elcsábítsalak egy kiadós reggelire.

- Nem hangzik rosszul. Hova szeretnél menni?

- Tudok a közelben egy remek kajáldát. Isteni ham and eggs-t készítenek ott és a kávé is fantasztikus.

- Ha a kávé jó, akkor már nyert ügyük van. Azzal le lehet venni a lábamról - rakta félre a takarítószereket, majd táskájáért nyúlt és elindult Tanja felé.

- És még mivel?- kérdezte amaz egy huncut félmosollyal, Jin pedig mellé lépve magához karolta őt és ismét megcsókolta.

Az a kis étterem, melyet Tanja mutatott neki, valóban nagyszerű volt. Igaz, mellőzött minden luxust, ám Jin ezt abszolút nem bánta. Tetszett neki az az egyszerűség, melyet a kockás abroszok, az asztal közepén díszelgő vázás virágok és fa bokszok jelentettek. Nem sokra rá, hogy letelepedtek az egyik asztalhoz egy kedves, középkorú nő lépett oda hozzájuk és átnyújtott nekik egy-egy étlapot, miközben egy kancsó friss vizet helyezett az asztalra. Úgy tűnt, a nő már ismeri Tanját, aki meg sem nézve az étlapot rendelte meg a ham and eggset reggelire magának és mellé egy bögre forró kávét kért. Jin sem gondolkodott sokáig azon, hogy mit rendeljen, maga is maradt a lány által választottnál, s míg reggelijüket várták, mindkettejüknek töltött egy pohár vizet is.

- Van egy meglepetésem számodra - szólalt meg aztán pár perc hallgatás után.

- Újabb? Alig huszonnégy órája ismerjük egymást és máris elkényeztetsz? Vigyázz, még a végén túlságosan megszokom ezt - kuncogta. - Mi lenne az?

- Jelentkeztem hozzátok mentőorvosnak. Az egyik kollégám említette a minap, hogy emberhiány van nálatok az állomáson. Már akkor is elgondolkodtam rajta, hogy elvállalok egy-két műszakot pluszba, de így, hogy megismertelek téged, nem volt kétséges, hogy jelentkezem is.

- Ez most tényleg meglepett - ismerte el elmosolyodva.

- Nem tartod jó ötletnek?

- Nem, erről szó sincs. Nálad nagyszerűbb orvost keresve se találhatnánk, de biztos, hogy ezt szeretnéd? Nem mindig csendesek és nyugodtak az estéink és sokszor látunk szörnyű dolgokat is.

- Orvos vagyok, Jin, ráadásul a sürgősségin dolgozom, ezek egyáltalán nem ijesztenek meg. Halt meg az én kezeim között is olyan, akinek még nagyon nem kellett volna meghalnia. Nincs rosszabb annál, mikor egy alig három éves gyereken nem tudsz segíteni, de éppen ez az, amiért szeretném ezt csinálni.

- Jól van - egyezett bele végül. - Én csak örülnék neki. Talán többet is tudnánk találkozni, ha nem épp váltott műszakot látunk el.

- Úgy kértem magam, hogy lehetőleg veled legyek egy autón, kivéve mikor a sürgősségin kell ügyelnem.

- Ezt gondosan eltervezted, te bestia - nevetett fel, közben pedig a reggelijük is megérkezett, s miután az idős hölgy magukra hagyta őket, egyszerűen felállt az asztaltól és áttelepedve Tanja mellé vonta őt forró csókba.