A szerkesztőségből Adelaide először nem haza ment. Autójával a folyóhoz hajtott. Otthagyta a kocsit a híd közelében, és a parton sétálgatott. Teljesen maga alatt volt, és el volt keseredve. Olyan jól végződhetett volna a hét! Ingyenes volt a SilverNet, felismerték Clare betegségét, ráadásul majdnem elhitte, hogy sikerült ráakadni a nagy sztorira, ami kitörési pontot jelenthetett volna.

Végül mi lett az egészből! Anyja megsértődött, és nem hajlandó eljárni a kezelésekre. A SilverNet miatt kirúgták az állásából, az albérlője nem tisztázott körülmények között elhalálozott, ráadásul sikerült összeszólalkozni egy gazdag idiótával. Akkor milyen vagányul megígérte, hogy majd elintézi a dolgot. De hogyan? Az önbizalma azóta romokban, pénze pedig már akkor sem volt sok.

Nem nézte az időt, talán egy órát sétálgathatott. A hangulata nem lett jobb, teljesen üresnek érezte magát. Nem tudta elképzelni sem, hogy mit fog csinálni, hol fog dolgozni. A jövőt kilátástalannak és ködösnek látta.

Már besötétedett, mire végre visszaérkezett az autóhoz. Elhatározta, hogy miután hazaér, lefekszik aludni, és a következő két napban ki sem mozdul otthonról.

Indított, a motor egy pillanatra felpörgött, majd megállt és többé nem mozdult. Újra és újra elfordította a kulcsot, de nem történt semmi.

Ez nem lehet… Ne… Hát ez nem lehet igaz!

Most mit csináljon? Végül felhívta Richardot, aki készségesen vállalta, hogy elmegy érte.

– Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte fél óra múlva, amikor megérkezett.

Adelaide válasz helyett elsírta magát.

– Na! Nyugi! Mi a baj?

– Semmi! – Adelaide megtörölte a szemét. – Csak sok minden összejött.

A sírást még percekig nem tudta abbahagyni. Richard gyengéden átölelte. Így álltak néhány percig, közben egyikőjük sem szólalt meg. Nem is kellett mondani semmit, Adelaide tudta, hogy barátja szavak nélkül is átérez mindent. Végül az autóra vontatókötél került, így vitték el Richard lakásáig. Nem akarta a lányt ilyen állapotban egyedül hagyni, ezért ragaszkodott hozzá, hogy nála töltsék az éjszakát.

Út közben Adelaide elmesélte a hét eseményeit, de a nagy sztori részleteibe nem ment bele. Richard végig nagyon empatikus maradt, folyamatosan azzal bíztatta, hogy találni fog ennél sokkal különb munkahelyet. Az ő képességeivel csak jobbat érdemel. Miután megérkeztek kinyitott egy üveg vörösbort, hogy jobb kedvük legyen. Majd ketten összeütötték a vacsorát. Mire a második megnyitott üveg ital is elfogyott, Adelaide már nem nagyon foglalkozott a problémáival. Minden figyelmét Richardra fordította. Ezen az éjszakán jobban kívánta, mint eddig valaha. Hamarosan a hálószobában kötöttek ki, ahol pillanatok alatt kihámozták egymást a ruháikból. Vadul egymásnak estek, és elindultak a csúcs felé vezető úton, amit azon az éjszakán többször is sikerült meghódítaniuk.

Másnap Adelaide kisebb fejfájással ébredt, amit az alkohol utóhatásának tudott be. Bevett egy fájdalomcsillapítót, majd egy gyors reggeli után – amit Richard már elkészített, mire felkelt – felöltözött, és barátjával együtt haza indultak.

– Hívok egy szerelőt a kocsidhoz – mondta Richard, mielőtt Adelaide kiszállt a háza előtt. – Jól vagy? Ne maradjak?

– Este úgyis találkozunk – felelte a nő hálás mosollyal. – Menj csak! Neked dolgoznod kell, nekem meg… rendbe tenni a dolgaimat.

Még egy búcsúcsókot váltottak, majd Richard elhajtott. Adelaide megint ürességet érzett, semmi kedve nem volt felmenni a lakásába, ahol újra egyedül lesz. Társaságra vágyott, egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy visszahívj barátját, de végül elvetette az ötletet.

Nem lehetek ennyire önző! Azért viszont nem győzött hálát adni a sorsnak, hogy sikerült kifognia egy ilyen fiút.

Mégsem ment haza. Sétálgatott a városban, a kirakatokat nézegette. A boltokba nem ment be, hiszen most, hogy munka nélkül maradt egy ideig spórolnia kell. A McDonald’s-ban ebédelt, majd délután mozira támadt kedve. Egy kicsit élvezte is, hogy egyedül ült be a filmre. Korábban még soha nem volt rá példa, mindig elkísérte valaki, többnyire valamelyik barátnője vagy éppen Richard.

Kora este volt, mire újra a ház elé érkezett. Elgondolkodva állt meg azon a helyen, ahol a tegnap esti incidens történt.

Vajon mi lehet Basillel? Egészen megfeledkezett róla, pedig megígérte, hogy meglátogatja. Még mindig kedvetlenül indult el a lépcsőn felfelé. A lakásban sötétség fogadta, a függönyök minden ablakon be voltak húzva. Nem is emlékezett rá, hogy így hagyta, de hát annyi minden történt, biztosan elfelejtette.

Elindult, hogy kinyissa az ablakokat, és egy kis friss levegőt engedjen be. Ekkor megnyikordult mögötte a padló. Megfordult, és a látványtól elakadt a lélegzete. Egy pisztolycsővel nézett farkasszemet.

Rajta kívül még ketten voltak a lakásban. A két férfi komor tekintete nem sok jót ígért.

– Mit akarnak? – kérdezte Adelaide alig hallható, remegő hangon. Válasz helyett csak egy kattanást hallott, ahogy a fickó kibiztosította a fegyverét.

Megpróbálkozott a meneküléssel, de tudta, hogy nem sok esélye van. Félre lökte a fegyver csövét és a nappali irányába futott, mert a bejárati ajtó felé vezető utat elállta a másik férfi. Szeretett volna kiabálni, de a félelemtől egy hang sem jött ki a torkán. El sem tudta képzelni, hogy kik ezek és mit akarhatnak tőle.

A fickó néhány ugrással mögötte termett, a földre lökte, és újra ráfogta a fegyvert. Aztán két tompa puffanást hallott.

Még élek! – villant át az agyán néhány másodperc múlva. A fickó viszont a földön feküdt. Adelaide egy gyors vizsgálattal megállapította, hogy ő maga sehol sem sérült meg. Felállt a földről, és akkor vette észre, hogy a másik fegyveres is elterült a bejárati ajtó közelében. Mindkettő halott volt, lelőtték őket. Körbenézett, és megtalálta a megmentőjét. Basil egy pisztollyal a kezében ott állt az asztal mellett.

– Ki… Mi… ezek… – Az izgalomtól alig talált szavakat. Basil kézen fogta, és szó nélkül kifelé vezette a lakásból. Adelaide először tiltakozni próbált, de végül megadta magát. Semmit nem értett, meg volt ijedve, és nem is akart a halottak társaságában maradni.

Basil, miután bezárta a lány lakását a sajátjába vezette. Ezen az ajtón is kattant a zár. Ezután elindult az ablakok felé, hogy besötétítsen.

– Ki kell hívni a rendőrséget! – vetette fel Adelaide.

– Nem! – felelte Basil tőle szokatlan, határozott hangon, miközben a függönyökkel bajlódott. – Már régóta készülök valamire. Maga elindított egy folyamatot, a lehetőséget most kell kihasználnunk.

Adelaide most már végképp úgy érezte, hogy egy másik világba csöppent.

– Basil! Ma… mag… – dadogta döbbenten.

– Maga? – próbált segíteni Basil.

– Ne… ne…

– Nem hatos IQ-jú. Ezt akarta kérdezni?

– Lényegébe igen – felelte halkan a lány néhány másodperc szünet után.

Nem szóltak egy szót sem, miközben Basil az összes függönyt behúzta.

– Gyújtsunk rá! – nyújtott a lány felé egy doboz cigarettát. – Csak, hogy oldjuk a feszültséget.

– Már réges-rég leszoktam – felelte rosszallóan Adelaide, de már nyúlt is a dobozért. Meggyújtott egy szálat, és nagyokat szippantott. Közben újra csend volt. Miután befejezte, kérdés nélkül kivett a dobozból egy másikat, és meggyújtotta.

– Maga nem… nem… – Még mindig alig találta a szavakat. Adelaide fejében sok minden kavargott, végül a legfontosabbal kezdte.

– Mi a fene folyik itt?

– Nem tudom pontosan. Valamit csinált, ami miatt összetűzésbe keveredett a SilverSky Corp-pal.

– A SilverSky-jal? – Felismertem a Biztonsági Szolgálat embereit. Adelaide értetlen képet vágott.

– A ruhájukról – magyarázta Basil.

– Egyedi formaruha, habár teljesen hétköznapi öltönynek látszik. Én viszont tudom, mit kell nézni, és higgye el, ők a Biztonsági Szolgálat egyenruhájában jöttek.

– De minek? Mit akarnak tőlem? – A lány idegesen járkált fel-alá a lakásban. – Akartam írni róluk egy cikket, de ezt még nem tudhatják. És milyen folyamatot indítottam el?

Abbahagyta a járkálást és Basil felé fordult.

– És jut eszembe. Mikor is jött maga rendbe?

– Soha nem is volt semmi bajom. Majd később elmondom, most legyen elég annyi, hogy muszáj volt eljátszanom a fogyatékost. Így el tudtam kerülni, hogy felfigyeljenek rám.

Adelaide érezte, hogy a fejébe szökik a vér. – Átvert! – mondta ingerülten. – Én itt próbálok segíteni, maga meg röhög a hátam mögött.

– Ez nem így volt, de majd megérti. Most viszont sietnünk kell, mert nagyon kevés időnk van.

– Nem érdekel. Átejtett, és ez a lényeg.

– Pedig legkésőbb fél óra múlva észreveszik annak a két fickónak az eltűnését, és akkor jön majd az utánpótlás. Inkább arról beszéljen, hogy miről szólna a cikk!

– Nem tegeződhetnénk? Nem vagyunk még öregek és úgy érzem az elmúlt percekben közelebb kerültünk egymáshoz.

– Persze – bólintott Basil bátorítólag.

– Rendben, köszönöm. Semmi közöd a cikkemhez. Megyek, és hívom a rendőrséget – ezzel kifelé indult a lakásból. Elfordította a kulcsot, és nyitotta az ajtót, de Basil odaugrott, és becsapta a lány orra előtt.

– Nem akarok semmi rosszat – mentegetőzött, amikor meglátta Adelaide ijedt ábrázatát –, csak azt szeretném, ha lenyugodnál és megbeszélhetnénk. Most már akaratlanul is része lettél a tervemnek, és különben is lehallgatnak.

– Minek lettem része? És micsoda… Lehallgatnak?

– Igen, rögzítik a hívásokat, de figyelik az e-maileket is, és minden mást, ami térfigyelő kamerával elérhető. Ez nem újdonság, évek óta így megy. Most viszont, ha jól sejtem kikezdtél a legnagyobb vállalattal, ami csaknem egyeduralkodó itt Nyugaton, ezért biztos vagyok benne, hogy a teljes Biztonsági Szolgálat rád mozdult.

Adelaide szeméből a teljes értetlenség sugárzott.

– Bíznod kell bennem! Valamikor én is a Biztonsági Központban dolgoztam, részt vettem a rendszer tervezésében. Egyedül nem győzheted le őket.

Adelaide teljesen elbizonytalanodott. A fegyveres fickók megjelenésére nem talált magyarázatot, így kezdett afelé hajlani, hogy Basil talán igazat beszélhet.

– A múlt héten kaptam egy hét ingyenes SilverNet hozzáférést – kezdte. A mondatok lassan, szaggatottan jöttek. – Azután úgy adódott, hogy megnézhettem a másik cég… a Peraklang híroldalait is.

Néhány percbe elmondta újra, amit egy nappal korábban Lizzy-nek is megpróbált elmesélni. Basil sokkal nyitottabbnak bizonyult, majd mikor vége lett a beszámolónak kézen fogta a lányt, és visszamentek a másik lakásba.

– Igen, még mindig itt van – nyugtázta Adelaide, amikor bekapcsolta a számítógépét. A halottak társaságában kellemetlenül érezte magát.

– Nagyon lazán lőtted le őket. Korábban is volt már ilyen? Úgy értem… – megpróbált a lehető legóvatosabban fogalmazni, mert még mindig nem bízott az „új” szomszédban.

– Szoktam-e embereket öldösni? Eredetileg csak egy személy szerepelt a listámon. Ők – mutatott a padlón fekvő hullákra – csak járulékos veszteség.

Basil leült a számítógép elé és vadul nyomkodni kezdte a billentyűket.

– Ki az az egy? – kérdezte Adelaide. – Még él? A férfi rámosolygott a lányra, de a szemében inkább szomorúságot lehetett látni.

– Majd elmondok mindent, de ez a hely nem biztonságos.

Percekig nem szólaltak meg, végül Basil törte meg a csendet.

– Igen, úgy tűnik, igazad van. Sejtettem, hogy ilyen is van, a hírek manipulálása csak a jéghegy csúcsa. Életed legnagyobb cikkét írhatod majd erről, ha mindenben igazam lesz.

Adelaide már a legkevésbé sem áhítozott a nagy sztori után. Most kezdet tudatosodni benne, hogy Lizzy-nél milyen jó dolga is volt.

– Én inkább a rendőrséget hívnám.

Basil ingerültebben válaszolt, mint kellett volna.

– De fogd már fel, hogy megtudnák! Olyan összefonódások vannak a háttérben, amire nem is gondolnál.

Adelaide sértőnek találta ezt a hangnemet.

– Bezzeg a nagy tudású Basil Schwier mindent tud.

– Most nincs idő megsértődni. El kell mennünk egy olyan helyre, ahol nyugodtan beszélhetünk.

– Nem megyek sehova egy hazuggal – hozta fel ismét a korábbi sérelmét. – Már régóta ismerjük egymást, azt hittem ennél jobban bízol bennem. Ha titkolózni akartál, elkerülhetted volna a társaságomat.

– Nem tudtam elkerülni, mert folyton átjöttél jótékonykodni… – Nem folytatta, mert észrevette, hogy ez övön alulira sikerült.

– Jól van. Szerencsére több jótékonykodásra nem lesz szükség – felelte a lány sértődötten. – Hívom a rendőrséget, aztán elmegyek anyámhoz. Nem árullak el, nem kell aggódnod.

Elővette a mobilját, ami ekkor hirtelen megcsörrent a kezében.

– Halló! – A lehető legnyugodtabb hangon próbált beszélni.

– Halló! Adelaide? – hallotta az ismerős női hangot.

– Nahát, vajon ki lehet az? – kérdezte a leggúnyosabb hangján, miután felismerte a hívót. – Clarita asszony? Vagy talán Arlete?

– Micsoda? Nem…

– Vagy maga a híres Raquel?

– Az anyád vagyok! Ne szórakozz! – válaszolta dühösen Clare. Miközben beszéltek látta, hogy Basil nagyon figyel valamit. Összevonta a szemöldökét, majd felállt és a falhoz sétált.

– Mi ez a pingálmány? – mutatott a háromszöget ábrázoló képre.

– Az, Basil modern művészet. Nem hiszem, hogy érdekelne. Ne nyúlj hozzá! Sokba került. Nem neked beszéltem anya – folytatta a telefonba. – Mi történt?

– Gyere ide gyorsan! Nem tudom, mit csináljak vele – kezdte Clare.

– Kivel?

– A biztosítási ügynökkel. Itt van a nappaliban.

– Jaj, anya! Dobd ki! Úgysem veszel tőle semmit – felelte Adelaide türelmetlenül.

– De nem tudom, mert halott!

Adelaide úgy érezte le kellene ülnie.

– Mi van? Clare halkabbra fogta a hangját, mintha nem szeretné, hogy bárki meghallja.

– Raquel lelőtte. Adelaide nem akart hinni a fülének.

– Micsoda? Ne! Mondtam, hogy menj el a szanatóriumba! A rendőröket hívtad már? Egyáltalán ki az az ember?

– Nem is tudom pontosan. Olyan öltönyben volt, mint az ügynökök.

Adelaide szíve nagyot dobbant.

– Fekete öltöny volt?

Erre Basil is felkapta a fejét.

– Figyelj, anya! Menj el otthonról! Menj el… – Basil heves gesztikulációval kísért tiltakozását látva észbe kapott, és inkább nem mondott tényeket. – Menj oda, ahol Raquel lakott a baleset után!

– A kis…

– Ne mondd ki! Indulok, egy órán belül ott vagyok.

Gyorsan bontotta a vonalat, mielőtt Clare elszólhatta volna magát.

– Egy fekete ruhás ember. Anyámhoz nem jár senki a szomszédokon kívül.

– Én megmondtam. Az utóbbi hetekben kivel kerültél kapcsolatba? Abból, amit eddig elmondtál nekem úgy tűnik, hogy az albérlőd egy terrorista lehetett, és mivel itt lakott rólad is azt hiszik. És akkor még nem is beszéltünk a cikkedről. Ezért akarnak félreállítani téged is, és mindenkit, akivel kapcsolatban vagy. Szóval, kikkel találkoztál a múlt héten úgy, hogy láthatta térfigyelő kamera?

– Anyámon kívül? – Adelaide próbálta összeszedni a gondolatait. – Kamera szinte mindenhol van. Richarddal. Jaj, ne!

– Hívd fel! Figyelmeztetni kell őt is.

Adelaide beütötte a számot a mobilján, majd várt. A telefon kicsengett, de Richard nem vette fel.

– Talán dolgozik, és lenémította – mondta bizonytalanul a lány.

– Lehetséges – felelte Basil, de nem hitt benne. – Kik voltak még?

– Voltál még te, az a cabrios fickó…

– Az már nem számít, már nem téma – próbálta másfelé terelni a szót Basil. Adelaide a történtek után ezen nem is akadt fenn.

– Még valakivel találkoztam – tette hozzá kedvetlenül. – Vele telefonon is beszéltem a cikkről. Ő volt a főnököm, Lizzy.

Az ajtón ekkor kopogást hallottak, majd valaki vadul nyomogatni kezdte a csengőt. Adelaide ugrott egyet ijedtében. Basil nyugalomra intette, és óvatosan az ajtóhoz ment. A saját pisztolyát a lakásában hagyta, amit már megbánt. Helyette a földön fekvő hulla fegyverét vette fel. A csengetést dörömbölés, majd ajtórugdosás váltotta fel.

– Hamarabb jöttek, mint gondoltam – mondta halkan, majd gyors mozdulattal kitárta az ajtót, és berántotta a lakásba a jövevényt. A földre lökte és ráfogta a fegyvert.

– Minél hamarabb, annál szamarabb – szólalt meg Adelaide, majd be kellett fognia a fülét, mert Lizzy a pisztoly látva hangosan, éles hangon felsikított. Basilhez lépett, és a fegyver csövét félretolta. – Ő Lizzy, a főszerkesztőm.

Lizzy felállt a padlóról, megigazította a ruháját.

– El sem tudod képzelni, mi minden történt! – kezdte, Basilre már ügyet sem vetett. – Békésen kávéztam otthon, amikor rám tört két betörő. Alig tudtam elmenekülni. Még az autómat is összetörte az egyik, azt hiszem, nem is élte túl. De emlegettek egy újságírót is, akit megkeresnek…

Lizzy ekkor elfehéredett. Most vette csak észre a nappaliban fekvő két hullát.

– Úúúúriiisteeen! – Halkan és elnyújtottan préselte ki magából ezeket a szavakat, közben a kezét a szája elé tartotta.

– Lizzy, nyugodj meg és ne hangoskodj – figyelmeztette Adelaide. – Láthatod, hogy már minden rendben.

– Akkor tényleg igaz lehet – suttogta Lizzy. – Nem mondták a nevedet, de amikor bejöttek hozzám, arra gondoltam, talán rólad beszélnek. Volt az az ügy, amit mondtál, és úgy látszik tényleg igaz.

Míg beszélt nem tudta levenni a szemét a halottakról. Majd Adelaide felé fordult:

– Drágám! El kell mondanod mindent!

– Azok a betörők is ilyen ruhát viseltek? – mutatott Basil a Biztonsági Szolgálat embereire.

Lizzy tetőtől talpig végigmérte, majd kéjes mosollyal az arcán kérdezte:

– Ki ez a fess fiatalember? Az előbbi pisztolyos dologért már nem neheztelek ám. Adelaide, még nem mutattál be minket egymásnak.

Nem hiszem el! Még most sem bír magával – dühöngött Adelaide.

– Elnézést! Basil, ő Lizzy, a nimfomán főnököm volt, de minden ok nélkül kirúgott. Lizzy, ő Basil, a szellemi fogyatékos szomszédom.

– Juj! – Lizzy döbbent arcot vágott, de végül feltalálta magát.

– SZER-VUSZ! LIZ-ZY VA-GYOK! – mondta hangos, jól artikulált hangon, szinte szótagolva, miközben kezet fogtak.

Basil összerezzent, váratlan hangerőtől.

– Örülök, hogy megismerhetlek – folytatta a tegeződést. – De nem kell kiabálnod. Fogyatékos vagyok, nem süket. Visszatérve, ugyanilyen öltöny volt azokon is, ugye?

– Igen – motyogta Lizzy elképedve. Basil kiment a lakásból, magukra hagyva őket.

– Várjatok itt! Pár perc és visszajövök.

A két nő kettesben maradt.

– Azt mondtad, hogy fogyatékos – dohogott Lizzy.

– Ebbe most ne menjünk bele, hosszú történet.

Kellemetlen csend telepedett a szobára, amit végül Lizzy tört meg.

– Nem igaz, hogy minden ok nélkül rúgtalak ki, ezt te is jól tudod.

– Nem azzal van a legnagyobb bajom, hogy nem dolgozhatok neked, hanem az eljárás nem tetszik.

– Hogy érted?

– Előbb is szólhattál volna. Mióta dolgozik a lapnál az a Ladislaus? Már több hete, nem? Így lehet, ha már neki is van listája. Én meg közben elszúrom az időmet az Aqua-Citys cikkel. Nem szeretem, ha hülyítenek.

– Nem szereted? – csattant fel idegesen Lizzy? – Én talán szerettem, amikor átejtettél? Amikor a könyvtárból írtad a cikkeket? Téged ismerve azt is komolyan kétlem, hogy sokat hülyítetted volna magad az Aqua-Cityvel. Vagy szerinted az most tetszik, hogy miattad mindenféle gyilkos szemétláda elől kell futnom? Mégsem szólok, pedig még nem terveztem a halálomat. Sok dolgom van még addig.

– Igen? Micsoda? Ki akarod találni a sírfeliratodat? – gúnyolódott Adelaide.

– Nem, kislányom, nem – felelte Lizzy ugyanolyan szarkasztikus hangon. – A sírfeliratomon majd később gondolkodok el. Addig is, ha van javaslatod, keddenként elküldheted az e-mail címemre.

Lizzy meghalt. Bassza sas! – gondolta Adelaide. Rögtön el is mosolyodott, amint elképzelte Lizzy kedvenc trágárkodását a síremléken. Hangosan már nem mondhatta ki, mert Basil, egy laptoppal a kezében megérkezett.

– Hölgyeim, indulunk! Először Richardhoz megyünk. Próbáljunk meg észrevétlenek maradni.

Mindhárman elindultak lefelé a lépcsőn. Basil egyszer csak megtorpant, és visszafutott a lakásba.

– Most hová mész? – szólt utána Adelaide?

– Eszembe jutott valami, amit még meg kell néznem. Várjatok meg lent!

Nem akart Lizzyvel újra kettesben maradni, ezért szomszédja után ment. Basil leült Adelaide bekapcsolva hagyott számítógépe elé. Nemsokára elkerekedett szemekkel bámulta a monitort.

– Nahát!