Ms. Bater már vagy egy órája szuggerálta az irodai telefont. Valahogy nem volt kedve a rá váró híváshoz. A helyzetet már többször is átgondolta, alapvetően nem lett volna túl nagy a probléma. Normális esetben kisujjból levezényelné a megoldását, de most nem csak az ő vállalata volt érintett az ügyben, ezért nem hozhatott egyedül döntést.

Néhány órával ezelőtt értesítették a SilverSky biztonsági központjából, hogy érdekes telefonbeszélgetésre akadtak. A Biztonsági Központ arra volt hivatott, hogy ellenőrizze az összes e-mailt, telefonhívást, figyelje a SilverNeten előforduló fórumokat, chat szobákat. Ellenőrzésük alatt tartották még a nyugati városok köztéri és az épületek biztonsági kameráit is. Ez volt az a rendszer, aminek az állami támogatását hamarosan megvonják, hála Dibrino miniszter asszonynak.

Mindezek folyamatos ellenőrzése rengeteg munkával járt volna, ezért ezt meg sem kísérelték. Felesleges is lenne lehallgatni minden beszélgetést, átolvasni az összes e-mailt és fórum hozzászólást, hiszen a többségük az emberek személyes ügye, és nem jelent nemzetbiztonsági kockázatot.

Az alapelv az volt, elég csak azokról tudni, amik problémát okozhatnak. Ezeket „veszélyes ügyeknek”, a programot pedig, ami kiszűrte őket Járőrnek nevezték. A Járőr folyamatosan figyelte a teljes SilverNetet, és a hozzá kapcsolt telefon és kamera hálózatot. Előre meghatározott kulcsszavakat keresett, ha ezek előfordultak egy e-mailben, akkor az a továbbításra került a Biztonsági Központban. Ugyanígy eltárolták a telefonbeszélgetések hanganyagát is, ha bizonyos szavak előfordultak egy beszélgetésen belül.

Terroristák ellen már sikeresen felvették a harcot a Járőr segítségével. A kulcsszavak legtöbbször a bomba, fegyver, kelet voltak, de figyelték a különféle rendőrségi ügyekkel kapcsolatos szavakat és azok szinonimáit is. Még így is több száz alkalmazott olvasta egész nap a kiszűrt üzeneteket, hallgatta a hívásokat, amiknek a nagy része teljesen ártalmatlan volt. Az igazi „veszélyes ügyek” kerültek csak a megfelelő szervekhez: rendőrséghez, hadsereghez, vagy éppen Ms. Eleanor Baterhez.

Eleanor ugyanis nem hagyta kihasználatlanul a lehetőséget, és figyeltette a SilverSky Corp-pal összefüggésbe hozható szavakat is. Külön kis részleget hozott létre a Biztonsági Központban, akik csak ezzel foglalkoztak, a legszigorúbb titoktartás mellett. Csak az igazgatónőnek jelenthettek, a vezetés többi tagja semmit sem tudhatott a dologról. A kapott információk már többször is hasznosnak bizonyultak, segítségükkel sikerült megtalálni több beépült kémet is, köztük Camillus Helpert, aki már szépen haladt előre a vállalati ranglétrán.

Néhány órája küldték át a rögzített telefonhívást az irodai számítógépére. Újra és újra végighallgatta. Egy mondaton beül hangzott el a SilverSky és a Peraklang szó, ami önmagában még nem jelentett volna semmit. A következő mondatok viszont aggasztóak voltak:

„– …Mi csak egy kis női magazin vagyunk, és…

– De ezzel nagyok lehetnénk! Talán még a nagy híroldalak közé is beléphetnénk.”

A biztonsági központ jelentésén ott voltak a részletek is. Adelaide Villareal újságíró hívta Lizzy Gretscht, a főszerkesztőt. Nagy sztori van kilátásban, ami a két vállalattal kapcsolatos. Visszamenőleg a Járőr által tárolt adatokból kikeresték Ms. Villareal számítógépének adatforgalmát. Nem találtak semmi gyanúsat, viszont a SilverNet kapcsolat egyszer csak megszűnt, éppen azon a napon, amikor az utcai kamera rögzítette a nő távozását, aki csaknem egy hétig nem is tért vissza. Egy másik kamera felvette, amint az Arany-völgyben leparkol az autóval, és egy idősebb nővel bemennek egy épületbe. Az arcfelismerő beazonosította Clare Villarealt. A legérdekesebb egy ismerős arc felbukkanása volt, amit szintén az Adelaide lakása közelébe felszerelt köztéri kamera rögzített. Hodge Mostafavi és a nő kapcsolata mindenképpen gyanús volt. Az a fickó Keletről jött, így fennállt a lehetőség, hogy információkat adott át a nőnek.

Nem kellene megvárni a megjelenést – gondolta. Nem tudta, mit tegyen. Valószínű, hogy semmi nem történik, de a kockázat mégis fennáll, hogy kényes információk kerülnek nyilvánosságra a két cég kapcsolatáról. Utólag mindenképpen nehezebb a cikk által okozott kárt helyreállítani, mint elővigyázatosságból megakadályozni a megjelenést.

Hasonló esetek már előfordultak, eddig mindig Emma járt a dolgok végére. A vonatbaleset óta sajnos már nem számíthatott rá, és még senki más nem nyerte el annyira a bizalmát, mint Emma. Odaküldhetné a SilverSky biztonsági szolgálatának embereit, hogy akadályozzák meg a cikk megjelenését, de akkor kérdések vetődhetnek fel az információ eredetét illetően.

Végül úgy döntött, hogy felhívja a Peraklang igazgatóját. Ha megerősítést kapna, akkor nyugodtabban hozhatná meg a döntését, de tartott az elutasítástól is. Ha a keletiek ellenzik az előzetes beavatkozást, akkor még nehezebb dolga lesz.

Számba vette a legrosszabb lehetőségeket. A Peraklangnál nem támogatják a megelőző akciót, de ő mégis véghezviszi, akkor lehet, hogy feleslegesen hívja fel a figyelmet a privát megfigyelőcsoportjára. Rosszabb esetben akár ártatlan áldozatok is lehetnek. A másik eshetőség, hogy hallgat rájuk, és nem tesz semmit. Ha megjelenne egy leleplező cikk, azt sosem tudná megbocsátani magának.

Nem gondolkodott tovább, felkapta a telefont, és gyorsan beütötte a számokat, mielőtt meggondolná magát.

– Peraklang IT, Nicholas Brizeno igazgató irodája – hallotta a titkárnő hangját. – Kapcsolja az igazgatót! – utasította a nőt. – Ms. Bater vagyok a SilverSky-tól.

– Üdvözlöm Ms. Eleanor! – hallotta nemsokára Mr. Brizeno fiatalos hangját.

– Történt valami, amit megbeszélnék Önnel – kezdte köszönés nélkül Eleanor. – De csak azért, mert valamennyire érintettek.

Vett egy mély levegőt, közben gyorsan újra átgondolta, hogy szükséges-e bármit is mondania, nem bolhából elefánt-e az egész. Aztán belevágott:

– Fenn áll a lehetőség, hogy nemsokára újságcikk jelenik meg a SilverSky és a Peraklang kapcsolatáról. Én a megelőzés pártján állok, de azért tudni szeretném, hogy egy véleményen vagyunk-e.

– Maga túl sokat aggodalmaskodik, Ms. Eleanor! – felelte nyugodtan Mr. Brizeno. – Mit árthatna nekünk egy cikk? Ismerve a maguk bulváros sajtóját, nem hiszem, hogy komoly problémát jelentene.

Ms. Bater rögtön kiérezte az igazgató hangjából a bújtatott iróniát.

A mi bulváros sajtónk!

– Ne becsülje le őket, Mr. Nicholas! Köztudott, hogy a mi bulváros újságíróink igencsak hatékonyak az olvasóink véleményének formálásában.

– Az Önök olvasóinak a véleményét nem nehéz formálni, ezt tudjuk.

Nacionalista keleti pöcs!

– A kérdés az, hogy van-e bizonyítéka az újságírónak – folytatta Mr. Brizeno.

Eleanor mostanra már igencsak megbánta, hogy mégsem inkább a saját döntését hozta meg. Nyilvánvaló, hogy Mr. Brizeno nemcsak az egész Nyugatot, de személyesen Eleanor Batert is lenézi, ami pedig végképp felháborító.

– Ki az a Hodge Mostafavi? – kérdezte váratlanul. A vonal túloldalán pillanatnyi csend következett.

– Csak a hírekből ismerős a neve. Miért kérdezi? – értetlenkedett Mr. Brizeno. – Az egyik nem túl ismert politikusunk volt. Nemrég végezték ki hazaárulás miatt.

– Hát akkor bizony elrontották a kivégzést, mert most szerdán még igencsak eleven volt. Merényletet készült végrehajtani itt Nyugaton – felelte Eleanor, de azt elhallgatta, hogy ki lett volna a célpont. – A reptéri ellenőrzésen szűrtük ki. Ez az ember felvette a kapcsolatot egy újságíróval. Ha maguk küldték, amiben biztos vagyok, akkor tudniuk kell, hogy milyen információkat adhatott át! Mennyit tudott a két vállalatról?

Újabb csend következett.

– Erről az egészről semmit sem tudunk – vette át a szót Mr. Brizeno, most már kevésbé fölényesen.

– Nézze, Mr. Nicholas! Sokkal jobban be kellene dobniuk magukat a királyi családnál, ha a mi rendszerünket szeretnék bevezetni. Még itt, a „befolyásolható” Nyugaton is komoly küzdelem árán értük el, hogy megkapjuk az engedélyeket. Ha a maguk tábornoka terroristát küld hozzánk, de önöknek nem szól róla, akkor az azt jelenti, hogy nemzetbiztonsági, katonai ügyekben a Peraklang még nem tényező.

– Semmi szükség sincs arra, hogy kioktasson! – Mr. Brizeno élesebb hangra váltott. – A keleti vezetés jól tudja, mit miért tesz. Ha nekünk nem szóltak Mr. Mostafavi útjáról, akkor az azért volt, mert nem katonai ügy. Biztosan félreértett valamit. Nem kell a bolhából is elefántot csinálni. Különben a bevezetendő rendszerről a tárgyalások nagyon jól haladnak.

Újabb rövid szünet következett. Ms. Bater éppen megszólalt volna, de az igazgató megelőzte.

– Ha más nem lesz, akkor csak annyi maradt hátra, hogy további szép napot kívánjak önnek Ms. Eleanor. Az újságírókkal meg azt tesz, amit akar!

– Azt fogok… – felelte volna, de Mr. Brizeno bontotta a vonalat. Eleanornak egy pillanatra elakadt a szava. – Azt teszem, amit kell, mert maguk semmit nem képesek elintézni!

Az utolsó mondatot már csak a süket telefonnak mondta. Mégsem bánta meg ezt a hívást. Újra megbizonyosodhatott arról, hogy ő az egyike azon ritka cégvezetőknek, akik ténylegesen a vállalatuk érdekeit képviselik. Szó sem lehet semmiféle újságcikkről. Azok ott Keleten nem törődnek az egésszel. De majd ha bevezetik a rendszert, rövid úton megszerzi a hatalmat ott is, és akkor majd rend lesz.

Közben az is eszébe jutott, hogyan titkolja el, hogy saját céljaira is használja a biztonsági központot. Utasítani fogja a kis részlegét, hogy kreáljanak néhány hamis e-mailt és telefonhívást, amit majd elhelyeznek a célszemélyekről gyűjtött adatok között. Lehetne szó bennük merénylet, vagy gyilkosság előkészítéséről. Ezekben az esetekben a Biztonsági Szolgálat is sokkal hatékonyabb, mint máskor. Előbb lőnek, aztán kérdeznek, hiszen a sikeres terrorelhárítás csak népszerűsíti őket. Szerencsére még intézkedhetnek, az elnöki felhatalmazásuk megvan hozzá. Dibrino miniszter asszony még csak ezután tesz javaslatot a visszavonására.

A listát a célszemélyekről személyesen viszi majd el a biztonsági központba, nehogy véletlenül rossz kezekbe kerüljön. Három nevet firkantott fel egy üres lapra: Lizzy Gretsch… Clare Villareal… Adelaide Villareal.